Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)
1973-03-26 / 72. szám, hétfő
A z átható eső, a szél s az unalom alaposan megkínozta Costea Forascu bojárt, míg vastag köpenyében, összegörbedve a nyeregben, ,a főerdész házáig lovagolt. A tűz vidáman lobogott az ajtó mögött, a kunyhó mélyén. — Gavrill — kiáltott a bojár haragosan, röviden. Magas, vállas ember került azonnal elő, ősz haja válláig ért, a fejét le kellett hajtania, hogy bele ne vágja a szemöldökfába. — Igenis, nagyságos úr! Az uraság korbácsa nyelével hátratolta fején a csuklyát, szeme kegyetlenül villogott fakó arcán. — Vedd a puskát, és gyere velem! — mondta parancsoló hangon. A főerdész sietve visszafordul! a konyhába, valakit félretaszított karjával az útból, s már szedte is elő a kuckóból a tarisznyát, a kürtöt, a puskát és a fokost. Belebújt a szokmányba, egy ócska kucsmát nyomott a fejébe, és nagy léptekkel ment ki az udvarba, bocskora ineg-megcsflszott a fölázott agyagon. A ház sarkánál, a kutyaól előtt Mota kutya ugrándozni kezdett a láncon, és bánatosan nyüszített. Gavril tétován állt meg a kutya előtt. — Hagyd itthon — mondta az uraság. Az erdész összehúzta mellén a szokmányt, és kilépett az útra a puskával és a fokossal. — Valami baj van, Costea nagyságos úr? — Még te kérded, hogy baj van-e? — tört ki dühösen a bojár, és arcára húzta a csuklyát. — Te csak melegszel a tűz mellett, a többi kerülő is a napot lopja., nekem meg idegenektől kell megtudnom, hogy tolvajok járnak az erdőben. De magam is látom — fényes nappal is meglopnak. Fél órája sincs, hogy tulajdon szememmel láttam egy fatolvajt. — Hogy lehet az, nagyságos úr? Hol van? Csakis aztán jöhetett, hogy én arra jártam. A bojár keserűen fölnevetett: — No, ne lódíts ekkorát! Úgy mentél ki te ilyen Időben az erdőbe, ahogy én megyepüspök vagyok .. . Ismerlek én benneteket! — De honnan gondolja ezt, nagyságos úr, kimentem én, hogyne mentem volna ki? Ellenőriztem, kürtöltem az erdészeknek, válaszoltak is. Nem volt semmi ... Csönd volt, béke ... Csak az eső esett. Három napja esik. Hát hogyan mehetne be valaki ilyen időben az erdőbe? A bojár dühödten fújt. Gavril főerdész még megpróbálkozott csöndesen: — Hátha most ment be, titokban. Ki tudja? — Jó, hogy nem a házad előtt ment el, mi? — tört ki dühösen Costea. A főerdész elhallgatott. A földesúr megsarkantyúz- ta a lovát, az állat patái mélyen süppedtek az ösvény sarába; a főerdész a tócsákat kerülgette, a bokrok között bujkált, fák mögé siklott, meggörnyedt, és elelcsúszott, eltávolodott a lótól, majd megint melléje került. Hosszú ideig mentek így, szótlanul. A főerdész füstölgőit magában: dühös a vérszívó piócája, nekem meg kedvére kell tennem... Ez a fiatal nem olyan, mint az öreg volt, Isten nyugosztalja... Az megbízott bennünk... Hát — volna csak ő erdőőr, én meg bojár ... — Még nevetni van kedved? — kérdezte egyszer csak Costea a főerdész felé fordulva. Gavril nemet intett a fejével. — Csak arra gondolok, hogy ha elkapjuk, akárki Is legyen, megemlegeti. .. A bokrok között folytatták az utat, toronyiránt; az ágak sűrű esővel locsolták őket. A bojár időnként dühösen morgott valamit. Gavril elől ment, utat nyitva a lovasnak. Egyszerre, az új vágáshoz érve, megálltak: emberi hangot hallottak. — Hallod? — sziszegte fojtottan Costea, és fölemelte az ujját. Visszafojtott, nógató torokhang hallatszott, Gavril átvágott az erdőn, hogy a lejtő felől kerüljön a tolvaj elé, a bojár meg villámgyorsan, egyenes irányban nekirontott a lóval; az ember — a tolvaj — vöröses szokmányban nógatta ökreit a járom mellett, térdig pocsolyában, amikor odaéri a bojár, és csaknem rátiport a lóval. — Lopni jöttél, te pogány? Azt gondoltad az apád erdejébe jössz? A tolvaj a bojárra nézett, föld színű, ritkás szakál- lú arcán, kerekre nyílt szemében rémület ült. Rekedten kiáltott: — Ne törjön össze maga is, Costea nagyságos úri A bojár egy pillanat alatt megfordította lovát, és a fával megrakott szekér kereke mellé rúgta az embert. Kétszer rávágott a korbáccsal, majd gyorsan félreugratott, oldalt fordult, és megcsapta a korbácsnyél ólomgombos végével. Az ember átbukott a keréken. — Jaj, most végem van! — nyögte ellhalóan, rémült hangon. Térdre esett a sárban, a kerék küllőjébe kapaszkodott, sápadt ajkán vércsík jelent meg. Ebben a pillanatban rohant ki a bokrok közül a főerdész, nagy hangon kiabálva: —- Mit keresel itt, te gazember? ... — Aztán meglepetten állt meg a szekérnél: — Te vagy az, Ile? Mi történt? Nagyságos úr, ez Ile Covataru ... Mi baja van? — Nem látod, mi a baja? — kiáltott rá az uraság. — Térden állva készül kiadni a lelkét. Mindketten a tolvajt nézték. Az eltorzult arccal pislogott: a vércsík és szavai mintha valami nagy belső fájdalomból fakadnának: MIHAIL SADOVEANU: A tolvaj — Rászántam magam én is, s lám, megvert az Isten ... Utána összeszorított foggal terült el az út tócsájában. A bojár mozdulatlanul ült a lovon. Nem tudta, mit tegyen. Nem tudta, mit gondoljon. Gavril főerdész is csak állt, és hol a tócsában fekvőre, hol az uraságra nézett. Végre a bojárhoz fordult határozott hangon: — Nagyságos úr, én amondó vagyok, hogy el ikell innen vinni hozzám... majd én fölemelem... Itt mégse hagyhatjuk ... Valami baja van ... — Jól van, tedd föl és vidd — mondta félhangon az uraság. A főerdész a szekérnek támasztotta a puskát és a fokost, és elkezdte lerakni a szekeret. A fahasábokat nagy sietve ihajígálta az út szélére. Az eső csak szitált, csöndesen, komoran, az ólomszínű ég kietlen szomorúsággal nehezedett a világra. Ile Covataru könyökére támaszkodva a sárban, és csendesen nyögött. Hogy lerakta a fát, Gavril megragadta a parasztot hóna alatt, és a szekérre tette. Majd nógatni ikezdte az ökröket. — Csá! A szürke ökrök nekifeszültek, és nagy keservesen kirántották a szekeret az agyagos sárból. — Nagyságos úr! — mondta határozott hangon Gavril. — Maga menjen egyenesen, amerre jöttünk ... Én az úton megyek, egy kis kerülővel ... A szelíd ökrök megindultak a permetező esőben a szekérrel s a leütött emberrel. A bojár szó nélkül megfordította lovát, és nekiindult az erdőnek a csontig ható hidegben, az erdő mélyének halk neszei között. Elgondolkozva hajtott lépésben, és érezte, hogy tagjai meggémberednek. Valami homályos elégedetlenség bújkált benne. Magamagát is sajnálta, meg a fél napja éhesen, ázottan úton levő lovát. Alighanem jólesne a tűz az erdész házában — ha nem vinnék oda azt a leterített embert. Mi történt azzal az emberrel? — kérdezte magában. — Hiszen nem ütöttem rá akkorát... Valami más baja kellett, hogy legyen előbb ... Kétszer is eltévesztette az utat és visszafordult. Megint ingerültség fogta el. De amikor nagysokára megérkezett az erdész Iházához, dühe elpárolgott: a szekér üresen állt az udvar közepén, az ökrök meg a fészer alatt ropogtattak egy kevéske szénát. Belépett a konyhába. Mindjárt megcsapta a tűz jótékony melege. De a tűz mellett, a földön, sárosán, elgyengülve, ott feküdt a fatolvaj. A végét járta. — Meghoztam — mondta csöndesen, furcsa tekintettel Gavril főerdész. — Nagyon gyönge ... Más baja is volt... Megemelte magát ma az ökrök mellett... Tessék, nagyságos úr a nagyszobába ... A bojár belépett a tiszta szobába. A homályból Gavril felesége lépett a földesúr elé félénken, megragadta a kezét, és megcsókolta. Aztán karját összekulcsolva a mellén, félreállt. — Hát a gyerekeid hol vannak? — Dologban vannak, nagyságos úr — válaszolta Gavril. Asztalosok A homályos szoba hideg és barátságtalan. A bojár orrát áporodott levegő és pálinka átható szaga csapta meg. Letette nehéz kabátját, és visszament a konyhába a tűzhelyhez. — Csontig átázik az ember — mondta, kezét dör- zsölgetve és a tűz felé nyújtogatva. — így van ez esős időben — felelt az erdész, földre szegezett tekintettel, majd gyorsan hozzátette: — Levágtunk egy tyúkot... megcsinálja az asszony egy kis savanyú levessel. Costea bojár abban a percben érezte, hogy éhes, s a szájában összefutott a nyál. Lefelé fordította tekintetét, a tűzlhely másik oldalára pillantott, ahol a beteg feküdt: éppen kinyitotta nagy, zavaros, ijedt szemét, és keservesen felnyögött. — Gavril bátyám ... Gavril bátyám ... — Mi kellene? — kérdezte szelíden az erdész, éa odalépett. — Egy gyertyát adjon, Gavril bátyám ... Az uraságon borzongás futott át: a beteg haldoklik! És egyszerre valami szokatlan érzés szállta meg: egy parányi részvét a távozni készülő iránt. A főerdész egy apró viaszgyertyát hozott. A bojár figyelte méltóságteljes, szinte részvétlen mozdulatait s orra fölött a homlokráncokat. A beteg elvette a gyertyát, és maga mellé tette a földre. Majd kiegyenesedve, elnyúlt a hátán. A bojár megszólította: — De hát mi bajod volt, ember? — Bottal Összeverték... valami föld miatt vesztek össze— magyarázta a főerdész. — Ütötték a hátát meg a mellét, tiszta kék a mellkasa ... A bojár megint a betegre nézett; szeme találkozott fájdalmat sugárzó nagy szemével, és egyszerre eszébe jutott az ütés az ólomgombos ostornyéllal. Elfordult. I-íalikan, zavartan kérdezte: — Hová való és mivel foglalkozik? A beteg nyögni kezdett, majd mintegy védekezően, kinyújtotta a kezét; fekete, összeégetett, száraz kéz, göcsörtös, mint az ág, a föld rabszolgájának a keze. — Munkásember — mondta halkan a főerdész. — Szegény munkás vagyok — nyögött ja beteg, és fölnyitotta dülledt szemét. — összevertek ... parasztok ... Meghalt a gyerekem, nem volt miből eltemetnem, gondoltam viszek egy szekér fát a piacra. Köhögni kezdett. A kibuggyanó vért lassan törölte le kabátujjával a szájáról. És furcsán, mereven nézett a bojárra. — Most már mit csináljak? — szólt elváltozott, egészen mély hangon. — Aszondom, én most már megházasodom ... Elhallgatott, kitartóan nézte a bojárt. Megint elkezdte révetegen — félrebeszélt: — Aszondom most: gyere asszony a mezőre, a Cioarára. Egész nyáron ott dolgozunk, a szekér alatt alszunk... a kutyát is odakötjük, magunk mellé... Csönd volt a házban. Az erdész egy sámlin ült a sarokban. A bojár a halkan duruzsoló tűz világánál ült a széken. — De hát mit csináljak? — szólalt meg ismét hirtelen a fatolvaj. — Én egyet mondok a bojár mást mond... Nagyságos úr! — suttogja fájdalmas hangon — nagyságos úr! Hosszú évekig a maga földjén verítékeztem; adjon néhány garast, hogy tengerit vegyek télire ... De mást mondok: megyek és eladom az ökreimet úgy sincs mivel etessem őket... Csönd. És utána más hang, mélyről fakadó sírás, messziről hangzó könyörgés: — Jó emberek! Ne verjetek agyon! Ne öljetek meg, testvérek... A sűrű félhomályt rettegés töltötte meg. A beteg nyögni kezdett újra, szeme csukva — elhallgatott. Egy idő múlva csöndesen suttogta: — Gavril bátyám, adja a gyertyát. A nagyszobából az erdészné könnybe fúló reszkető sírása hallatszott. Gavril meggyújtotta a kis viasz- gyertyát; a beteg megragadta jobb kezével, majd nagyon halkan súgta: — Magára marad az asszony ... Vigye el neki az ökröket meg a szekeret... — Ügy lesz ... A beteg megremegett, szemét a mennyezetre fordította, mereven bámulta. Föld színű arca, szomorú tekintete mintha ködbe merült volna: lassan leszállt az est. — Bocsássatoik meg ... — suttogta, és mélyről sóhajtott. A tűz mellől a sápadt bojár halkan, zavartan kérdezte: — Most mit tegyünk? Az egyenes gyertya meghajlott a beteg kinyújtott kezében, a földre esett, és kialudt. Senki sem felelt. A szenvedéssel teli félhomályban örökre elnémult a tolvaj. DOMONKOS JÁNOS fordítása SZITÄSI FERENC: TAVASZ, 1973 Ragyog a Nap sugár szárnya, zöldet termelnek a nedvek, kibomlanak betörünk a szerelmek, s ráterülnsk a világra. Dolgozunk, mint a hangyák, markunkban friss fű ébred, testvéreink a méhek - : a szirmokat kibontják. Virág növi be izmaink, könnyeinkben gyökerek - : termővé ölelik a köveket. Homlokunkon csönd terem - : talpig merülünk a tájban: gyümölcseinkben virág van. Ante Grzetič; AZ ELESETT.
