Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)
1973-03-25 / 12. szám, Vasárnapi Új Szó
TRÜKK A tömött villamoson az egyik utas, bár látni, hogy a felesé gével van, feltűnő érdeklődést tanúsít a mellettük álló szép fiatal nő iránt. Egyszer csak azonban a nő hangja felcsattan, s a férfi felé fordul: Ez mégis szemtelenség! Hogy merészel belémcsípni?! Kínos jelenet, az asszony n legközelebbi megállónál lerántja férjét a villamosról. Az persze rögtön mentegetőzni kezd: — Drágám, hidd el, én nem csíptem meg. — Elhiszem — válaszolja a felesége. — fin voltam. — Esküszöm, hozzá sem nyúltunk .. .! (Sajdik Ferenc karikalfirájív*) ABSZOLÜT műveleti, enség AMERIKAI KOLDUS — Mondja, uram, nem tudna kisegíteni egy márkával? („Morning Star“, London) KÜLÖNBSÉGTÉTEL Hoplacsek prágai kiküldetésen volt. Hazatérése után néhány nappal, egy reggel, azt kérdezte tőle a felesége: — Mondd csak, fiacskáin, miféle ismerősöd neked az a Lida, akinek folyton emlegeted a nevét álmodban? Hoplacsek elhűlt, majd hirtelen feltalálva magát, így szóit: — 0, szívem! Elfelejtettem megmondani neked, hogy Prágában kint voltam az ügetőn is. és fogadást tettem egy bizonyos Lida nevű lóra, amelyik, sajnos, nem futott be. Lehetséges. hogy ezért foglalkozom vele még álmomban is. — Hát ide figyelj, te jó firma! — ripakodott rá az asszony. — Azt a Lldát lóvá tehetted, engem azonban nem fogsz! Ugyanis, jött tőle egy levél is ... DISZKRÉCIÓ Hosszabb terefere után azt mondja az egyik szomszédasz szony a másiknak: — Nagyon kérem, maradjon ez a mi utcánkban! — Telefonáltak a rendőrségről, hogy a férjem karambolozott, s az autónk teljesen tönkrement. — És hogy van a férjed? — Azt el is felejtettem megkérdezni ... [Vladimír Hlavín karikatűráia.l^ MÉPSZERÜSÉG Ludwig van Beethoven és johann Wolfgang Goethe ta lálkoztak Karlovy Varyban, az egykori Karlsbadban. A lángeüméjű zeneköltő és a költő zseni összebarátkozlak, s gyakran indultak egyült hnsszú kocsikirándulásokra. Kocsizás közben sokan felismerték a két hírességet, és a járókelők sűrűn lengették feléjük kalapjukat. — Kínos dolog ez a n& y népszerűség — panaszkodott Goethe. — Mindenki kö&ziin nekem. — Kár ezen bosszankodni — nyugtatta meg Beethoven. — Lehet, liogy nekem kö szőmiek. NYUGDÍJAS FEGYOR („Szpilki“, Varsó) M indig lázas izgalom fog el, vala hányszor bankba kell mennem. Idegesítenek a tisztviselők, idegesítenek a tolóablakok, idegesít a pénz puszta látása is; minden minden idegesít. Beszámíthatatlan hülye válik belőlem, amint egy bank küszöbét átlépem. ]ól tudtam én ezt, mégis, amikor havi ötvenhat dollárral felemelték a fizetésemet, úgy éreztem, hogy csakis a bankban a helye. Besompolyogtam hát a bankba, és tétován körüljárattam tekintetem a tisztviselőkön. Nem tudom, honnan vettem, de úgy találtam, hogy ha valaki folyószámlát akar nyitni, akkor m. igazgatóval kell beszélnie. Odaléptem a „Könyvelő“ feliratú to- lúablakhoz. Tagbaszakadt, hidegvérű sátán volt a könyvelő. Már a puszta látására is remegni kezdtem. — Beszélhetnék az igazgatóval? — kérdeztem síri hangon. — Négyszemközt! — Nem tudom, miért mondtam azt, hogy „négyszemközt“. — Természetesen — mondta a könyvelő, és odahozta az igazgatót. Zord képű, higgadt férfiú volt az igazgató. Ötvenhat dolláromat gala- csinná gyömöszölve szorongattam a zsebemben. — Ön az Igazgató? — kérdeztem, pediq isten a tanúm, hogy egy percig sem kételkedtem benne. — Én vagyok — mondta. — Beszélhetnék önnel — kérdeztem — négyszemközt? — Nem is akartam mondani, hogy „négyszemközt", de enélkül túl egyszerűnek látszott az egész. Az igazgató kissé riadtan nézett rám. Azt hitte, valami szörnyű titkot készülök felfedni előtte. — Erre parancsoljon — mondta, és bevezetett a dolgozószobájába. Kulcsra zárta az ajtót. — Itt biztonságban vagyunk, nem zavar senki — mondta. — Foglaljon helyet. Leültünk, egy darabig méregettük egymást. Torkomra fagyott a sző. — Ön a Pinkerton Irodától jött, nemde? — szólalt meg. Titokzatos viselkedésemből arra következtetett, hogy detektív vagyok. Kitaláltam a gondolatát, és ettől még STEPHEN LEACOCK i — Mr. Montgomery — kiáltotta érdes hangon. — Ez az úr folyószámlát nyit nálunk. Ötvenhat dollárt kíván elhelyezni. Volt szerencsém. Felálltam. Hatalmas vasajtó tátongott előttem. — Alászolgája — mondtam, és beléptem a páncélszekrénybe. — jöjjön ki onnan — szólt az igazgató hűvösen, és a kijárat felé mutatott. jobban kétségbeestem. — Nem, nem a Pinkerton Irodától jöttem — válaszoltam, mintegy sejtetni engedve, hogy esetleg valamely konkurrens magándetektív-cég embere vagyok. — Az igazat megvallva — folytattam, mintha eddig legalábbis hazudtam volna —, nem vagyok detektív. Folyószámlát szeretnék nyitni önöknél. Elhatároztam, hogy minden pénzemet az önök bankjában tartom. Az igazgató láthatóan megkönnyebbült, de megőrizte komolyságát. Nyilván Rotschild báró fiának nagy egy Gould csemetének nézett. — Gondolom, nagyobb összegről van'Szó — mondta. — Meglehetősen nagy összegről — suttogtam. — El akarok helyezni önöknél ötvenhat dollárt most rögtön, és havonta ötvenet. Az igazgató felpattant a helyéről, és kinyitotta az ajtót. A könyvelőt szólította. A könyvelő ablakához léptem, és a pénzgal ácsira egy görcsös mozdulattal a pultra löktem, mintha valami bűvésztrükköt mutattam volna be. Halálsápadt voltam. — Tessék — szóltam —, helyezze letétbe. — Szavaim úgy hangzottak, mintha azt mondtam volna: „Essünk tül ezen a kínos ügyleten, míg rajtunk van a mersz.“ A könyvelő átvette a pénzt, és továbbadta egy másik tisztviselőnek. Az felszólított, hogy írjam fel az ösz- szeget egy papír szeletre, és írjam be a nevemet egy könyvbe. Teljesen megzavarodtam. Forgott velem a terem. — Letétben van már? —- kérdeztem tompán, remegő hangon. — Ott — szólt a könyvelő. — Akkor szeretnék kitölteni egy csekket. Elhatároztam, hogy költőpénznek kiveszek hat dollárt. Az egyik tolóablaknál valaki egy csekkfüzetet dugott az orrom alá, egy másiknál elmagyarázták, hogyan kell kitölteni. Az emberek ütődött milliomosnak véltek. Valamit firkantottam a csekkre, rrurjd odalöktem a tisztviselő elé. Megnéz- fe. — Micsoda! Máris kiveszi a teljes összeget? — kérdezte meglepődve. Akkor vettem észre, hogy ötvenhatot írtam hat helyett. Már nem lehetett visszatáncolni. Magyarázkodni sem. A tisztviselők abbahagyták a körmölést. mind engem bámultak. Szánalmas hetykeséggel fejest ugrottam. — Igen, a teljes összeget. — Minden pénzét kiveszi a bankból? — Az utolsó centig. — Nem is teszi be többé? — Soha. Ostobán abban reménykedtem, hogy azt hiszik majd, megsértődtem valamin, míg kitöltöttem a csekket, és ezért gondoltam meg magam. Kétség- beesetten igyekeztem elhitetni velük, hogy félelmetesen lobbanékony ember vagyok. A pénztáros nekikészült, hogy kifizesse. — Hogyan parancsolja? — ké'dez- te. — Tessék? — Milyen címletekben? — Ja — kapcsoltam, és gondolkodás nélkül rávágtam: — Ötvenesekben. Letett elém egy ötvendolláros bankjegyet. — És a hatot? — kérdezte szárazon. — Hatosokban — feleltem. Átvettem a pénzt, és elrohantam. Plafont verő, harsány nevetés visszhangja áradt a hatalmas lengőajtón át. Azóta nem járok bankba fizetése met nadrágzsebben hordom, megtaka rított pénzemet pedig, ezüstdolláro sokban, egy zokniba rejtve őrzöm. byte# * . *• " • - SOI mm-' ELLENZÉKISÉG A borozóban két szesz- testvér beszélget:- Könnyebb a szíve a feleségemnek, ha ellentmondhat nekem.- Nofene!- Valahányszor egy kicsit később megyek haza, s tisztességesen jó estét köszönök neki, csak azért is úgy köszön vissza, hogy; - Jó reggelt! ■ . ' .... ____—J FE LTÉTELEZÉSEK1 Egy amerikai vendégtől megkérdezték: - Mi a véleménye a római közúti forgalomról?- Ügy vélem, ha Róma utcáin egy férj átengedi, a volánt a feleségének, az vagy új gépkotVÄÄ'S szerre mind a kettőt.
