Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)
1973-03-25 / 12. szám, Vasárnapi Új Szó
Vasili j Suksin*: — Csavarok neked egy cigarettát — ajánlotta Pronyka. — Nem, nem kívánom ... Oh, uramisten! — sóhajtott fel a nagyapó. — Ilyenkor, tél idején halni meg . .. — Ejnye, hagyd már abba! — mondta Pronyka komoly arccal ... — Ózd el magadtól az ilyen gondolatokat... — odahúzott az ágyhoz egy hokedlit, és leült. — A fronton engem is elkapott alaposan. Szintén azt hittem, hogy most már ámen. De a doktor azt mondta: ha akarsz élni, életben maradsz, ha nem akarsz, meghalsz. Már beszélni se tudtam. Csak feküdtem, és gondolkoztam: Ugyan ki ne akarna élni? Te is feküdj nyugodtan, és csak arra gondolj: Élni fogok! Nagyapó enyhén elmosolyodott. — Adj egy szippantást — kérte. Pronyka átadta neki a cigarettát. Az öreg szippantott egyet, és köhögni kezdett. Sokáig köhögött ... — Tisztára olyan lyukas vagyok, mint a rosta ... Tán még a hasamba is bement a füst... Pronyka röviden felnevetett. — És hol fáj legjobban? — kérdezte a felesége, és sajnálkozva, nyugtalanul q£zett nagyapóra. — Mindenütt... Az egész testem. Olyan gyengének érzem magam, mintha az egész véremet kieresztették volna. Mindhárman elhallgattak. — No, Sztyepan bátyó, akkor én megyek is — mondta aztán Pronyka ... — Dobok még a jószág elé, és megitatok ... — Menj. — Estefelé majd megint eljövök. — Gyere. Pronyka elment. — És az a gy« mert nem eszel — Levágok ügy lesz neked a leg Nagyapó gondc — Nem kell. í le, kár volna azé — Miért volne — Nem kell — inkább adj egy megpezsdíti egy — Csak nehog tőle . — Dehogy. Tál Az öregasszon] kot, mely erőser val. jó félig volt — Vigyázz, ne — Mikor ártó — gurult dühbe reszkettek miatt róla, hogy a voc A sír békítsen mi — Legalább rr szintén bosszúsai lábbal már benm tor megparancso ned ... — A doktor. . haljon meg az en Az öregasszon odaadta a tíagya — de majd meg szétömlött. Nagy lanul feküdt. Mf annyit mondott: Könözsi István: A BANDUKOLÓ GENERÁCIÓ CIKLUSBÓL’ agyapónak -eggel óta fájdalmai voltak. Kínzó gyengeség fogta el . .. Már régebben — talán egy hónapja — gyengé nek érezte magát, de až most másféle gyengeség volt, valamilyen szorongás a szíve táján, olyan nyomasztó szorongás, hogy szinte sírni lett volna kedve. Nem mintha borzasztóan rosszul érezte volna magát, hanem csak furcsán: ilyen gyengeség még sohasem kerítette hatalmába. Hirtelen úgy rémlett neki, hogy megbénult a lába... megmerevedtek az ujjai — de. nem, hiszen mozgatni tudja őket. Kis idő múlva pedig mintha elzsibbadt volna a ba! karja, megmozdította, úgy látszik, semmi baja. Csak ez a gyengeség, istenem uram! . .. Délig tartotta magát, várt: csak elmúlik, egy kissé talán rendbejön a szíve, lehet, hogy megkívánja a pipát vagy egy pohárka italt. De aztán megértette: ez a halál — Anyjuk ..'. Hej, anyjuk! — szólt oda a feleségének. — Hisz’ ... én haldoklok. — Istenem, irgalmazz! — kiáltott fel az öregasszony. — Mit nem beszélsz abban az ágyban! — Nocsak, segíts le. Igen rosszul vagyok. — Nagyapó a kemencén feküdt. — Gvere, végy le innen — Hiszen én magam nem bírlak! Inkább átmegyek Pronykáért. — Menj. De ki tudja, otthon van e? — Most tett vett v.-i’»’-’v* az akolban . .. Átmegyek érte. Az öregasszony felöltözött. Amikor kiment, fehér fagyos párafelhő csapódott be az ajtón. „Télen meghalni, mennyi gond az“, futott át az öreg agyán. Megjött Pronyka. a szomszéd. — Csuda hideg van — mondta. — Várj, Sztyepan bátyó, megmelegszem egy kicsit, aztán majd felmászom hozzád a kemencére. Nem akarom a hideget odavinni. Mi bajod, tán rosszul vagy? — Végképpen, Pronyka. Haldoklok. — Mit nem beszélsz! Nem szabad rögtön ilyesmire gondolni... Nem kell pánikot kelteni... — Pánik, nem pánik, ez már így van. Igen hideg van odakint? — Lehet vagy ötven fok. — Pronyka rágyújtott. — És a földeken hatalmas buckákban áll a hó. Traktorokkal próbálják letakarítani, de hajajl ... — Es még több is eshet. — Talán már nem fog No, akkor gyere, leveszlek . .. Az asszony fölrázta a párnákat, és bevetette az ágyat. Pronyka fellépett a kemencepadkára. és felnyalábolta nagyapót. — öleld át a nyakam . . . úgy bizony. De milyen könnyűcske vagy. — Elsorvasztott a betegség . . . — Akárcsak egy gyerek Tán még az én Kolkám is nehezebb nálad. Lefektették az öregei az át<vba és betakarták az irhabundájával. I» erőműben, termelési gyakorlatuk har- 117 madik reggelén két egyetemista folytatni akarta az előző nap félbehagyott munkát, egy régi típusú olajkapcsoló karbantartását. Nem vártak a csoportvezető utasítására, a biztonságtechnikában előírt munkarendelvényt sem kérték el a szolgálattól — így nem tudhatták, hogy a kérdéses cella feszültség alá került az éjszaka folyamán. Miközben a lánckereket forgatva emelni kezdték a megszakító fedelét, zárlat keletkezett, és a villamos ív meggyújtotta a szétfröccsenő olajat. A robbanás a kapcsolótér folyosóján érte őket, rohantukban. Hankó József a hordágyról még látta a biztonsági szelepen kitóduló gőzt — az átható zúgás mindent betöltött —, majd elsötétült előtte a világ. Amikor aztán a cigányasszony odament hozzá és megkérdezte, hány óra, és ő mondta, nem tudja, a várócsarnokban megnézheti magának, ha akarja, de a cigányasszony csak nézett rá, mereven, íürkészőn; a vén- ség már egészen mellette volt, fakó ballonkabátjával súrolta, és ökölbezárt kezét hirtelen szétnyitva egy aranygyűrűt mutatott, akkor már tudta, hogy minden megtörténhet. Nincs nálam semmi pénz, mondta rögtön, nem Is tudom, hogy miért jöttem maga után, csak egy húszasom van, nem is ismerem magát. — Ogy, engem akarsz megismerni? — kérdezte a cigányasszony. — Na, gyere, megfoghatodl — Vizenyős szeme csúfondárosan nevetett. — Nem, nem magát akarom, a gyűrűt szeretném megvenni, ha eladó. Csak nincs nálam elég pénz, majd hazalépek, itt a szállásom a közelben. — mondta rekedten, és igyekezett megszabadulni a cigányasszony szorításából. — Ne siess annyira, fiatalúri Nézd meg ezt a gyűrűt, drágaköves —» végighúzta a gyűrűt a kapu üvegén —, nesze, vidd el gyorsan, nem bánod meg! — Valahol mélyen belül ellenkezett egy hang, hogy semmi köze ehhez az ügyhöz, és még nem késő eliszkolni; nekem nem kell a gyűrű, nem kell a gyűrűje, honnan van ez a gyűrű, tudni akarom, hogy honnan szerzi ezeket a rohadt gyűrűket, de mikor a 'cigányasszony halkan azt mondta, hogy még bajba kerül, mert sokat Jár a szája, és legyen átkozott, ha elárulja valakinek, már nem volt semmire kíváncsi. Odaadta a húszast a vénségnek, aki zsebébe csúsztatta a gyűrűt. Ezután a sötét kapualjból átszaladt a várócsarnokba, le a vécébe, bezárkózott egy fülkébe és csak aztán mert a zsebébe nyúlni. A kőre ejtegette a gyűrűt, a hangját figyelte, aztán az ezüst ballagási gyűrűjét is lehúzta, és felváltva ejtegette a kettőt: a cigányasszonyénak volt csengőbb hangja. Aranyból van, biztos hogy aranyból; egy nőé lehetett, akitől ellopták, gondolta. Nem, nem lopták, elvették, erőszakkal. Azzal az erőszakkal, ami vért is vénlány kényeskedését, vagy mintha meghatározatlan félelemmel tartott volna tőle. — Törföt, drágaságom? Jaj, de édes! Törföt, törföt, törföt — az öreglány, fejét ingatva körbejárta, boldogan nevetgélt, aztán csalogatta, hajoljon közelebb, és elárulta a nagy titkot: Palimadár a nyerő. — Éppen szemerkélni kezdett, mire kijöttek a lovak; a jár- tató körüli fákról esőcseppek pottyantak a versenyújságjára. A lovak díszlépésben felsorakoztak a páholy előtt; már sűrűn szitált, a hajtók rikító színei eltompultak; mindenki cigányasszony, ki más lehetett, ki más Az ablakhoz fordult, és akkor vette és hogy a robogó vonatban ül, egyedül a fül ben... „Megint jött az a gondolat. A gondc hogy a szerelem kihalt belőle. Aztán eg csak az járt a fejében, ha ez igaz, ajándé kap fa a tiszta magányt, amit oly soks akart, s ami ellen, szerencsétlen percei! lázba-dermedt valójával tiltakozott.“ Ismerős vidéken ment keresztül: amikí vonat lassított és befutott egy kis állomás BAKOS PÉTER lát. Egészen odavolt, ruhástól ült a vécén, és ejtegette a gyűrűket. Aztán felment, és elkapott egy éppen induló vonatot — míg az egyre gyorsuló vonat lépcsőjén, a nyitott ajtóban lógott, megmagyarázhatatlan öröm töltötte el. Bement és ieült az üres fapados fülkében, és arra gondolt, hogy szerencsés lesz ezzel a gyűrűvel: mégiscsak meg fogja írni azt a novellát... „Soha azelőtt, és azóta se vágyott úgy senkire, mint akkor ott, abban a szobában, lázasan és a közeliét érzésétől szinte megbénulva, őrá. Később homlokát az ablaküvegnek nyomta, és arra gondolt, hogy a szerelem nem neki való. Akkor már tudta: nem viheti őt magával az útra". Alighogy kiért a lóversenyre, összeakadt egy öreglánnyal; rizsporos arcú, feltűnően kirúzsozott, rókamuffos nő volt, és kis madárszemével úgy pislogott, hogy meg kellett kérdeznie: néni, nem tudja, hol kapni még törföt? Magának is furcsa volt, hogy törtnek mondta a Turfot, mintha átélte volna a fedél alá igyekezett, csak néhányan szaladtak át a kinti fogadóablakokhoz. A hangszóró bemondta a startot, és állandóan beszélt. Mindig Palimadarat mondta elsőnek; a tömeg felmorajlott, sokan leszaladtak a korláthoz, a cél közelébe. Aztán jöttek a lovak: gyönyörű vágtájuk lassúnak tűnt a valószerűtlenül megnyúlt ugrásaik miatt, csak a hajtók hangtalan ostorcsapásaiból lehetett érezni az elképesztő iramot. Egyszeriben megszűnt a zsivaj. Kihalt volt a stadion, és a tikettek szemetén a büféhez ballagott. Bent se látott senkit, csak a pult mögött szorgoskodott egy fehér köpenyes asszony. Hirtelen megérezte, hogy köze van a pult mögött szaladgálóhoz, de amikor az egy pillanatra megállt, és kiadta a sört, nem tudta megfigyelni az arcát. Szorongó érzéssel hör- pölgetett, aztán váratlanul ott termett az a valaki; beleivott a sörébe, és fejét kibírhatatlan lassúsággal feléfordította: Itt van a gyűrűd, galambocskám? Vihogott; savószínű szemét vérerek futották át — hát persze, a szinte várta, hogy leszálljanak azok a gv csizmás, munkaruhás emberek, és liba ban átbújjanak a sorompónál. De nem sz le senki; állt a vonat egyenletesen pöföj Hirtelen éneket hallott. Az ajtón túlról j hívta, csalogatta ez a különös dallam. Ah ott ült, és figyelt az énekre, egyre ink érezte, hogy neki szól a dal; mennie k ezért is áll a vonat. Kinyitotta az ajtót fedetlen peronon egy lány énekelt, de m ha észre se vette volna, szemrebbenés i kül énekelt tovább. Amikor a gyűrűt mu ta, a lány csak akkor hallgatott el: véki ajka megrándult; felgyűrte szoknyájá már bele is kezdett a dalba, állandőai gyűrűt lesve. — A keskeny makadámú lépkedve nem látta a lányt, de érezte, h< követi. Az útszéli gesztenyefák alagúttá rűsödtek, majd ismét ritkultak; kitapos ösvény futott le az útról a rétre, és tövé a közeli hegyekbe, Állt, és várt a láni Biztos volt benne, hogy jön, egyre közele hogy mezítlábosan nem lép a fűbe. Az
