Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)

1973-03-04 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó

Irta: HERBERT ĎURKOVIČ, az SZLKP KB Elnökségének tagja

klemrégiben „befagyott" a villamos kozszükségle- ti cikkek piaca. Amikor ilyesmi előfordul, az emberek kissé meghökkenve kérdezik: hogyan lehetséges ez? Hiszen szocialista államban élünk, már több éve tervgazdálkodást folytatunk, és egyszerre csak jó néhány „elfekvő“ televízió és rádiókészülék, mosógép, hűtőszekrény, sőt személyautó marad raktáron. Mi történt tulajdonképpen? Hogyan kényszeríthető rá a fogyasztó, akinek a termelést tervezték, hogy a termékeket továbbra is vásárolja? Talán a magas árak okozzák ezt a helyzetet? Nemigen, hiszen a jövedelem növekszik, és évekkel ezelőtt éppen ezek a termékek voltak a legkeresettebbek. Akkor hát hová tűnt a társadalom érdeklődése? Mi történhetett, hogy a fogyasztó egyszerre ilyen elégedett, s a termékek nem keltik fel a figyelmét? A kérdés bizonyára eléggé bonyolult, a fogyasztói érdeklődés ugyanis örökös és szüntelen. Az új, a jobb utáni vágyakozás, törekvés az élet megkönnyebbítésére elválaszthatatlan az embertől, létezésétől, és nem hagy alább soha. A közömbösség fő okát valószínűleg abban kell keresni, hogy viszonylag hasonló haszonér- lékű és műszaki színvonalú termékkel már rendelkezik, és nem lehet rá oka, hogy egy másik hasonló után vágyódjon. Minek vegyen például új Perobot mosógépet, ha van otthon egy ugyanilyen típusú öregebb gépje. Vagy minek cserélje ki személyautóját újra, amelynek legfeljebb eggyel több féklapja van, és ezért drágább. Mi oka lehetne rá, hogy így tegyen? Végre be kell látnunk, hogy a gazdasági tervezés nem azonos az elosztó gazdálkodás fogalmával; hogy a szocialista társadalomban a fogyasztók és a termelők között a piacnak is szerepe van, mely a helyes vagy nem helyes termelés gazdasági következményeit a termelőkre hárítja. A hibákért fizetni kell, s ezt a bírságot a szocialista társadalomban is meg kell fizetni. Sajnos, a hibákért nem az igazi bűnösök bűnhődnek, hanem az egész társadalom.

Nemcsak az utóbbi időben előfordult kirívó esetekről van itt szó. Vajon mi az akadálya annak, hogy például a közszükségleti cikkek egész skálája ne legyen valóban elsőrendű? [Azért említem a közszükségleti cikkeket, mert itt nagy szériákban történő tömeges termelésről van szó, melyet a lehető legnagyobb gonddal kell előkészíteni.) Hiszen nem a társadalmi elvekben van a hiba, hanem felelőtlen hozzáállásban, amely a hibákat a döntési folyamatok fokozatain megsokszorozva, az egész gazdaságot az átlagosság színvonalára kárhoztatja. A felelőtlenségnek és a tunyaságnak pedig mindig megvan a táptalaja; bizonyára az egyén és a család szilárd életfeltételeinek nagy biztonsága csak a társadalom kis részét tudja a teljesítmény növelésére ösztönözni.

Csaknem 2U éves termelési gyakorlatom alapján az a vélemény alakult ki bennem, hogy a teljesítmény növelésére sokkal több motivációs tényezőt kell felhasználnunk, mint amennyit az eddigi irányításban alkalmaztunk. Vajon besorolhatjuk e egyáltalán premizálási és jutalmazási rendszerünk jelenlegi színvonalát a teljesítmény növelésére ható motivációs tényezők közé? Nehezen tudok egyértelmű választ adni erre a kérdésre. Nem akarom a dolgokat leegyszerűsíteni, de vajon lehet-e a prémium az egyéni értékelés eszköze a tervteljesítés kollektív sikerénél, ha a vezetőt nem kényszerítik arra, hogy minden beosztottját egyénileg érlékelje? Ha ez nem kötelessége, akkor inkább mellőzi; hiszen az ilyesmi nézeteltérésekhez vezet, és „ellenségek szerzésével jár és különben is — a többi vezető sem csinálja másként. Attól tartva, hogy például a mester visszaélhet a helyzetével, inkább nem tesszük lehetove, hogy döntő mértékben befolyásolhassa a beosztottjai jutalmazását. És neki az meg is felel; úgy gondolom azonban, hogy a társadalomnak árt. A mester elkerüli a fonák helyezteket, de az ilyen helyzet követkéz- • ményei nagyon kellemetlenül érinthetik a társadalmat- például reklamációk formájában, külföldi piacok elvesztésével, a termelési költségek növekedésével stb. A közismert elv alapján — „hagyj békén, én is békén hagylak“ — a beosztott dolgozok sok mindent elnéznek a mestereknek, például a munkák hanyag előkészítését, a munkahely szervezési fogyatékosságait, a hiányos szakképzettséget stb.

Vagy például a kis- és középszériás darabárú-ter- melés, valamint a szolgáltaltások normái nem valamiféle életszínvonallal kapcsolatos kölcsönös nézetek kompromisszumaként jönnek létre? Valóban az adott munkafeladat elvégzéséhez elkerülhetetlenül szükséges ióőfelhasználás mértékét fejezik ki? És a többiek, a termelést előkészítő folyamatok dolgozói, a konstruktőrök, a tervezők, a technológusok, a technológiai tervezők, az ésszerűsítők stb?

Hiszen gyakorlatilag ezek döntenek az alapvető dolgokról. Ók határozzák meg a termékek műszaki- gazdasági paramétereit, vagyis minőségét (ha a termelés azt az elképzeléseknek megfelelően realizálta), töliik függ a termelési folyamai gazdasági színvonala. Ok döntenek az üzem, a vállalat, a termelési gazdasági egység sikereiről és sikertelenségeiről, s végső fokon a gazdasági és/társadalmi fejlődés dinamikájáról.

Manapság nagyon gyakran beszélünk a racionalizációról. Láttam a termelési-gazdasági egységek ra- cionalizációs terveit, amelyeket az 1973-as tervvel együtt készítettek elő; öt évig én is vezérigazgató voltam, ezért nagyon bántanak ezek a tervek. Talán az előkészítéskor nem volt elég idejük az elvtársaknak, s az elmúlt év szeptembere óla sok minden megváltozhatott. A racionalizációnak azonban a termelés nagyon hozzáértő műszaki előkészítéséből kell kiindulnia. Az előkészítés értelmiségi hatásfoka alapvető feltétele minden szervezet sikeres munkájának. A külföldi piac e tekintetben az egyes cégek értelmiségi színvonalának, az ágazatban elért szakképzettség szintjének nemzetközi porondja. Magától értetődik, hogy a koncentrált termelésben gyorsan csökken a fizikai munka jelentősége, s a nemzetközi piacokért, a pozíciók terjesztéséért és megtartásáért, valamint az árakért folytatott harc egyre inkább az értelmisé gi dolgozók harcává válik. A szocialista államok is csak a jő minőségű munkáért fognak egymásnak fizetni. E versengésben alapjában véve minden feltételünk adva van a sikeres szerepléshez. Az elvtársi viszony a kereskedelemben nem jelenti azt, hogy olyan értékért is fizetnek, amely nem létezik, illetve arra számítok, hogy akármilyen terméket majd a szocialista partnerre erőszakolok. Egyre igényesebb mind a hazai, mind a külföldi piac. Igényei növekednek, és mi' lépést akarunk tartani ezekkel az igények kel. Az integrációs kapcsolatok felvétele meglehetősen felkészületlenül ért minket. Gyakorlatilag nincsen nagyobb tömegben gyártott, világszínvonalon álló termékünk. Globálisan viszonylag nagy fejlesztési alappal rendelkezünk, ez azonban mind ágazati, mind területi szempontból meglehetősen szétszórt, gyengén informált, és nincs felkészülve az emberi agyak jelenlegi harcára.

Ügy vélem azonban, van rá megoldás, hogy céltudatos munkával viszonylag gyorsan növelhessük rátermettségünket. Az alkotó dolgozónak tökéletes informáltságra van szüksége. Nemrég olvastam, hogy a hibás megoldások leggyakrabban nem a logikus gondolkodás hiányának, hanem a hiányos értesültségnek a következményei. Milyen értesülései vannak a mi tervező-szerkesztő élcsapatunknak mindarról, ami a világban, az adott ágazatban, a termelésben és a fejlesztésben létezik? Hogyan készült fel a mi technológusunk, technológiai tervezőnk, racionalizátorurik a teljes automatizált gépsorokon történő folyamatos termelésre, amelyre a szocialista integráció számunkra is lehetőséget ad? Az adott feltételek között milyen kockázatra hajlandók ezek a dolgozók? Hogyan akadályozhatjuk meg, hogy a konstruktőr olyan termék gyártásához adja beleegyezését, amely nem veheti fel a versenyt mások termékeivel, hogyan érjük el, hogy alkotó módon keresse az új, merész megoldásokat, amelyek nélkül nem létezik különlegesség, hogy ne járjon személyes kockázatok nélküli kitaposott, kipróbált úton? Hogyan ösztönözzük őt erre? Ügy gondolom, hogy a jelenlegi helyzetben sok a hiba, és ennek folytatása csak az említett átlagossághoz, vagy még ennél is lejjebb vezetne. Sokan azt állítják, hogy az anyagi ösztönzés nem a legjobb elismerő eljárás, hogy az önrealizálás sokkal hatékonyabb ösztönző tényező. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a vállalt kockázatot bizonyos elvek megtartása mellett jutalmazni kell. Csökkenteni lehet például az alkotó dolgozók jutalmazásának szilárd részét, és lényegesen növelni a változó részt. Egyúttal a vezetőket arra kell kényszeríteni, hogy azokat a sikeres dolgozókat, akik a társadalom érdekében készek az esetleges sikertelenség kockázatát is vállalni, akik a társadalom érdekeivel összhangban realizálják önmagukat, nyilvános elismerésben részesítsék. A közömbösség, az érdektelenség, a tunyaság, a társadalmi és ennek keretében az egyéni érdekekre való törekvés hiánya az emberi természet legveszélyesebb tulajdonságai, amely e téren nagyon sok kárt okozhatnak.

Mindehhez talán azt is hozzátehetjük, hogy a társadalom nem is gondoskodik eléggé a dolgozók e kategóriájáról. Elsősorban szervezett felkészítésükről van szó. Iskolai rendszerünk az általános főiskolai képzésen kívül szakképzettségük további fejlesztésével nem foglalkozik. Úgy gondolom, hogy ez hiba További tényeket is említek: a legutóbbi főiskolai felvételi vizsgák eredményeiből arra a következtetésre jutunk, hogy nem nagy az érdeklődés a tanulás iránt, a fiatalok nem nagyon törekednek a jövőnket döntő mértékben meghatározó hivatások betöltésére. Tények bizonyítják, hogy a műszaki irányzatok, nevezetesen a gépipar és az elektrotechnika, a természettudományi karon a matematika és a fizika iránt nincs megfelelő érdeklődés. Például az 1971—1972-es tanévre az orvosi karra háromszorta többen jelentkeztek a tervezett létszámnál (932 jelentkező, 320 tervezett), a filozófiai karra szintén háromszoros (878 jelentkező, 350 tervezett), a művészeti Irányzatokra, pedig ötszörös (408 jelentkező, 80 tervezeti) volt a jelentkezők száma.

Ugyanakkor nem sikerült teljesíteni a felvételi tervet a műszaki és a természettudományi ágazatokban, ahol például a Közlekedéstudományi Főiskola a tervezett 850 tanuló helyett csak 674 hallgatót vett fel, s a természettudományi ágazat matematika—fizika Irányzatára csak a tervezett létszám 50 százalékát sikerült felvenni. Miért említem ezeket az adatokat? Hiszen a problémával kapcsolatban más vélemények is elhangzottak: nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne elégítsük ki ennyi meg ennyi család érdekeit, mert ez a kérdés nemcsak a főiskolák kérdése, hanem különböző ellenvélemények, kritikák, tárgya nemcsak a főiskolákon, hanem a 15 éves fiatalok szaktanintézeteiben és ún. kiválasztott (výberové .školy) iskolákon való elhelyezésnél is (bár az utóbbi elnevezést nem helyeslem).

Mindebből arra következtethetünk, hogy vannak vonzó és kevésbé vonzó iskolák. A véletlen műve ez? Bizonyára nem. A társadalom gondolkozása tényeken alapszik. Hogyan lehet az egyes hivatások népszerűségét értékelni? Ez az adott munka jutalmazásától és nem ellenőrzött jutalmazásától, bizonyos foglalkozások társadalmi értékeléséből adódik. Ezek szerint az orvos, a jogász, a filozófus és a kereskedő többet ér, mint a mérnök, a gép- és az elektrotechnikai ipar szakképzett dolgozója? Vagy. talán ez a jelenség az alapiskolák és a középiskolák alacsony színvonalú matematikai oktatásának a következménye? így folytathatnánk tovább az okok mérlegelését, a problémát azonban meg kell oldani, mert a további fejlődésünket döntő mértékben meghatározó foglalkozásokba nem mindig az arra hivatottak kerülnek. Ott, ahol szigorú válogatást kellene végezni, tulajdonképpen toborozzuk a tanulókat.

Ugyanezt elmondhatjuk az iparról is. Az egyes munkahelyekre felvett dolgozókat nem készítjük fel szervezett módon az említett funkciók betöltésére. Az iskolarendszerben ezt a posztgraduális oktatásnak kellene biztosítania, az iparban pedig a szervezett szakmai gyakorlatnak, hogy például a jövendő konstruktőr megismerhesse a technológia alapvető követelményeit, az egyes termékek gyártási módszereit, a termelési költségeket, a minőségi értékelés szempontjait, a termelés anyagellátási rendszerét, valamint az üzem termelési lehetőségét. Éppen itt kell tudomásul venni, hogy bármely terület tevékenységi színvonalát az egész kollektíva munkájának a minősége határozza meg, de nem egyenlő mértékben, amit gyakran tévesen értelmezünk. Rendszerint néhány rátermett, tehát tehetséges és jól felkészült, tettre kész egyén az, aki az egész kollektívig munkájának magas színvonalát meghatározza, akik tulajdonképpen meg adják az irányt és magukkal ragadják a többieket. Kinek az érdeme például, hogy a mi Csehszlovák Szocialista Köztársaságunk oly gyorsan kikerült az 1968—1969-es politikai és gazdasági válságból? Ez annak az eredménye, hogy igen művelt, hozzáértő csoport volt a vezetésben, amely fel tudta fogni a konszolidációs folyamat törvényszerűségeit, és amelynek útmutatásait az egész társadalom gyorsan elsajátította, s így sikerült a fenyegető veszélyt idejében elhárítani. Analógiákat a társadalmi és a gazdasági élet bármely más szakaszán is találhatunk.

A termékek használati tulajdonságairól elsősorban és főleg a tervezők, a konstruktőrök és a mintater- vezők döntenek, ők helyezik kilátásba a vállalat gazdasági helyzetét, mert ők határozzák meg döntő mértékben a tervezett termék termelési költségeit. Amennyiben ők döntenek a használati tulajdonságokról, az árat és a nyereség mértékét is ők határozzák meg; ha ez hazai viszonylatban az árképzés rendszerére való tekintettel nem is érvényes, külkereskedelmi vonatkozásban okvetlenül fennáll. Hasonló a helyzet a termelést irányító tecbncíógusok- nál és a már említett normázóknál. Azok a kiváló egyének, akikkel ezeken a munkaszakaszokon ren(Folytatás az 5. oldalon)

1973.

III. 4.