Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)

1973-03-04 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó

AZ ANTIKOMMUNIZMUS

SZÍNEVÁLTOZÁSAI

Háború, gazdasági blokád, a belső ellenforradalom támogatása és diplomáciai zsarolás — nem volt olyan eszköz, amit ellenségei ne használtak volna fel a fiatal szovjet állam ellen. És ahogy aztán sorra füstbe mentek a szocializmus eltiprásának eredményességébe vetett remények, egyre inkább a lélektani, ideológiai hadviselésre tevődött át a hangsúly. Az első szocialista állam ellen indított ideológiai, harc módszerei most a szocialista országok népeinek politikai és szellemi fellazítását hivatottak szolgálni, s ugyanakkor a többi népet is meg akarják „óvni“ velük a szocialista eszmék „fertőzésétől“.

Az antikommunizmus mai lovagjai módfelett szűk szavúan és kelletlenül emlegetik elődeiket, akik az 1917-es forradalom utáni első években főleg arra specializálódtak, hogy a legdurvább hazugságokat gyárlsák a szovjetek országáról. Hazugságaik közül a nők köztulajdonba vételéről szóló legenda még csak nem is volt a legvadabbb. E régmúlt idők anti* kommunistái a szovjethatalom fennmaradásának még a gondolatát is elvetették, s egymással versengve számítgatták, hány hónapja vagy napja van még hátra a szovjet államnak az „elkerülhetetlen bukásig“.

A tekintélyes New York Times például 1920 márciusáig 91 alkalommal közölt cikket a szovjethatalom elkerülhetetlen bukásáról, 14-szer jósolta meg „a bolsevisták bukását“, 6-szor „engedte át“ a fehérgárdistáknak Petrográdot, 3-szor pedig Moszkvát. A szovjetellenes kampány inspirálói úgy vélték, hogy minél szörnyűségesebb dolgokat híresztelnek a szocializmusról, annál erősebben korbácsolják fel az ellenforradalmat.

Am múltak az évek, s a szocializmus országának közeli megsemmisüléséhez fűzött remények szertefoszlottak, Elkerülhetetlenné vált a szovjetellenes stratégia és taktika felülvizsgálata. A szovjethatalom ellenségei már nem közeli győzelemről, hanem elhúzódó háborúról beszéltek.

Ilyen körülmények között fokozatosan létrejött az, amit később szovjetológiának neveztek el: a polgári tudománynak az az ágazata, mely a burzsoáziának a szocializmus elleni harccal kapcsolatos osztályszükségleteit elégíti ki. A szovjetológusok mára már több ezer kötet könyvet s megszámlálhatatlan meny- nyiségű publikációt produkáltak. Feladatuk az, hogy kikeressék a Szovjetunió életének gyengéit, elemezzék a Szovjetunió és más szocialista országok ellen folyó propaganda hatékonyságát, és „tudományos“ anyagokkal lássák el a kapitalista propagandaszerveket.

A taktika fejlődése

1973.

III. 4.

A szovjet valóság elleni támadások többirányúak. Géljük azonban mindig egy és ugyanaz: lerombolni vagy legalábbis aláásni a szovjet társadalom fő erőforrását és legértékesebb vívmányát: társadalmi-politikai egységét. Erre törekszenek társadalmi és osztályvonalon: igyekeznek szembefordítani a munkás- osztályt a parasztsággal, az értelmiséget a szocialista társadalom más rétegeivel; nemzetiségi vonalon: a Szovjetunióban élő népek között bizalmatlanságot próbálnak szítani; vagy megpróbálják szembeállítani az „apákat és fiúkat“, a szovjet emberek idősebb nemzedékeit és az ifjúságot.

A legtöbb erőfeszítést azonban mindig is arra fordították, hogy gyengítsék a nép és a párt egységét, megpróbáljanak bizalmatlanságot kelteni az SZKP politikájával, a szocialista társadalomban játszott vezető szerepével szemben, hogy gyengítsék a szovjet kommunisták nemzetközi tekintélyét.

A szovjetológiának alapvető fogyatékossága az, hogy megoldhatatlan feladatra vállalkozik: a szocializmus diszkreditálására törekszik. A szovjetológia története ezért kudarcok története: létezésének minden szakasza elkerülhetetlenül kudarccal zárult.

A szovjethatalom első évtizedében a burzsoázia abban bizakodott, hogy „a bolsevista kísérlet“ rövid időn belül összeomlik, akár az intervenció következtében, akár a rendkívül nehéz gazdasági helyzet és a blokád eredményeképpen.

A második évtizedben a burzsoázia főképpen az Iparosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása és az öl éves tervek kudarcára számított.

A harmadik évtizedben abban reménykedett a búr zsoázia, hogy a Szovjetunió alulmarad a fasiszta Németországgal vívott háborúban, vagy legalábbis hosz- szú időre meggyengül e háború következtében.

A negyvenes évek végén az Egyesült Államok atom- és rakétaerejére támaszkodó imperialista erőpolitika sikerében bízott a szovjetellenesség.

A történelmi fejlődés azonban mást eredményezett: a Szovjetunió olyan hatalommá vált, amely nélkül ma a világpolitika egyetlen komoly kérdését sem lehet megoldani, s ezt a Szovjetunió ellenségei, köztük az USA monopolista körei is kénytelenek elis merni. Ez utóbbiak világuralmi törekvéseit a más haladó erők által is támogatott szocialista államok meghiúsították.

Mélységesen tévednénk persze, ha azt himlők, hogy a szocializmus első országának világhatalommá emelkedésével alábbhagytak a reakció ideológiai támadásai. Éppen ellenkezőleg. A szocialista országokra gyakorolt ideológiai nyomás sohasem volt olyan heves, mint napjainkban.

Nem szabad azonban, hogy az ideológiai harc élessége elfedje szemünk elől a lényeget: a burzsoá ideológia s ezen belül a szovjetológia általános visz- szavonulását, a szocializmus erejének mindenki számára látható növekedését.

A kommunizmus ellenségei ma lavírozni kényszerülnek, alkalmazkodniuk kell a számukra mind ke-- vésljé kedvező helyzethez. Nemrégen például még úgy értelmezték a szocialista politikai rendszeri, mint ami teljesen összeegyeztethetetlen a nyugati „szabad világgal“. A burzsoá ideológiának és propagandának ez úgyszólván axiómája volt. A séma, amivel a szocialista .rendszert jellemezték, évtizede ken át volt érvényben, s megdönthetetlennek számított. A szocialista rendszert nem is hívták másképp, mint totalitarizmusnak, a Szovjetunióról mint totalitárius államról beszéltek, amelyben nem létezik semmiféle szabadság, ahol korlátlan, kegyetlen diktatúra uralkodik.

Az utóbbi 10—15 évben azonban szemmel láthatóan megingott ez a stratégiai alapelv. Azóta számos konvergencia-elmélet hirdeti, hogy a szocializmus és a kapitalizmus állítólag elkerülhetetlenül egybeolvad majd egy új, mint mondják, hibrid társadalomban.

Búcsú a korábbi nézetektől

A konvergencia-elméletek a korábbi „totalitárius“, a szocializmust kereken tagadó koncepciókhoz viszonyítva a szocializmusnak lett részleges engedményt is jelentenek. A konvergencia-elmélet szerzői szerint a jövő társadalma egyet s mást átvesz a szocializmusból, főképpen a társadalmi tervezés terén, vagyis éppen azon a területen, amelyet nemrégiben még a legszörnyííbb „bolsevista totalitarizmus“ jelének tartottak. Ezeknek az átvett elemeknek azonban érthetetlen módon úgy kell létezniük, hogy közben a magántulajdonon alapuló kapitalista viszonyok megmaradnak és a társadalmi életben továbbra is uralkodnak.

Jellegzetes változások figyelhetők meg a szovjeto- lógiának a nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó ágában is. A különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élését a monopoltőke legbefolyásosabb csoportjai nemrég még a kommunisták „kitalálásának“, „trükkjének“ tüntették fel. Jelenleg a legnagyobb kapitalista országok, köztük az Egyesült Államok, egymás után ismerik el a békés egymás mellett élés elvét, mint a Szovjetunióhoz és más szocialista országokhoz fűződő kapcsolataik alapját. Következésképpen be kell ismerni „a kommunizmus visszaverésének“, az „atomütőerő“ stratégiájának és más, a hidegháború légkörében fogant erő- politikai koncepcióknak a csődjét. Tekintetbe kell venniük, hogy a szocializmus nemcsak a termelésben, a kultúrában és a tudományban ért el sikereket, hanem a békére és a nemzetközi együttműködésre irányuló politikája 'is életképesnek bizonyult.

A különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett élése előtt mind tágabb lehetőségek nyílnak a Szovjet kormány célratörő, energikus és rugalmas külpolitikai tevékenységének eredményeként. A békés egymás mellett élés azonban nem jelenti a két rendszer osztályharcának megszűnését, csupán azt, hogy e harcban lemondanak a katonai módszerek alkalmazásáról. Szó sem lehet a reakciós burzsoá ideológiával való megbékélésről; az ideológiában a szocializmus és a kapitalizmus között nincs és nem is lehet békés egymás mellett élés.

Az antikommunista, szovjetellenes propagandának alkalmazkodnia kell ahhoz az alapvető tényhez is, hogy a marxista—leninista ideológia a világon leginkább elterjedt és legnagyobb hatású ideológiává vált.

Az 1917 októberében Oroszországban végbement forradalom megalapozta a marxizmus—leninizmus vezető szerepét bolygónk szellemi életében. Lenin műveit mindenütt olvassák — már régóta első helyen állnak a kiadványok nemzetközi listáján; Lenin a legtöbbet fordított szerző a világon. Még a burzsoá társadalomtudomány is, amelynek célja a marxizmus —leninizmus elleni harc, kénytelen számolni e tanítás hatalmas és szemmel látható hatásával.

A burzsoá világban ma nem tartják filozófusnak vagy közgazdásznak azt, aki nem olvasta (vagy legalább nem idézte) Marxot és Lenint, aki nem törekedett legalább valamelyest hozzájárulni tanaik „megcáfolásához“. A legnagyobb megbecsülés egyébként éppen azokat a „cáfolókat“ övezi, akik valaha marxista vagy legalább „majdnem marxista“ hírében álltak.

Marx, Engels, Lenin eszméinek cáfolását különleges, bőkezűen támogatott burzsoá tudományág rangjára emelték, amelyet gyakran „marxológiának“ neveznek. E „tudományág“ művelői a szó szoros értelmében „verejtékezve“ buzgólkodnak és számtalan „kutatást“ publikáltak.

A „marxológusok“ újra és újra olvassák Marxot, Engelst és Lenint. Eszük ágában sincs azonosítani magukat azokkal a régimódi elődeikkel, akik hallani sem akartak a marxizmusról, kiátkozták tanait és „kereszteshadjáratot“ hirdetlen ellene.

A mai „marxológusok“ nem sajnálják az elismerő szavakat a marxizmus—leninizmustól, dicsérik alapítóinak nemeslelkűségét. Lépten-nyomon hangoztatják, hogy nincsenek „előítéleteik“ a marxizmussal szemben — ezzel kívánják igazolni tudományos objektivitásukat. Elég azonban belelapozni a „marxológusok“ terjedelmes munkáiba, azonnal világossá válik a szándékuk. A „marxológusok“ arra törekszenek, hogy a marxizmust, mint olyan tudományt, mely a kapitalizmus forradalmi lerombolásáról és a szocializmus elkerülhetetlen győzelméről szól, eltemessék és bebizonyítsak, hogy a marxizmus elvei és következtetései „hibásak“, vagy legalábbis „időszerűtlenek“ a jelenlegi feltételek között.

Lenin több mint fél évszázaddal ezelőtt ezt írta: ,,A történelem dialektikája olyan, hogy a marxizmus elméleti győzelme arra kényszeríti a marxizmus ellenségeit, hogy marxista köntösbe öltözzenek. A velejéig rothadt liberalizmus szocialista opportunizmus forrnájábitn próbál új életre kelni.“

Manapság már megszokottak azok a kísérletek, hogy nyíltan vagy burkoltan átvegyenek egyet-mást a marxizmus—leninizmusből, kiszakítsanak belőle egy-egy „szeletel“, de csak azért, hogy a tanítás egészét eltorzítsák. Az egzisztencialisták, pozitivisták és más polgári—kispolgári tudósok gyakran írnak műveikben arról, hogy egyetértenek a tudományos szocializmus megalapítóinak egyik vagy másik tételével. Az ilyen megnyilatkozások olykor csupán taktikai fogások az ideológiai harcban, gyakran azonban éppen arról tanúskodnak, hogy a burzsoá ideológia a valóság nyomására visszavonulóban van.

Válság

Az 1917 októbere után kibontakozott világméretű ideológiai átalakulás elmélyítette a burzsoá tudat, a burzsoá ideológia válságát, fokozta a burzsoáziának egyfelől pacifista, másfelől agresszív táborra bomlását.

Az események ilyen irányú fejlődését részben a polgári társadalom általános válsága, önmagába, saját lehetőségeibe vetett hitének elvesztése, részben pedig a régi életformával szembeszegülő forradalmi erők nemzetközi hadseregének léte és növekedése idézte elő.

Az antikommunizmus mind gyakrabban tér át a marxizmus—leninizmus „megcáfolására“, „elvi megsemmisítésére“ irányuló frontális támadásokról arra, hogy „ártalmatlanná tegye“ a nagy tanítást, hogy annak egyik tételét szembeállítsa a másikkal. A régi feladatot próbálják így megoldani: a tudományos szocializmus egész elméletének hatályon kívül helye zését, a burzsoázia szempontjából való ártalmatlanná tételét.

Az antikommunisták kedvelt módszere, hogy áthatolhatatlan korlátot igyekeznek emelni a marxizmus és a leninizmus közé, szembeállítva Marxot Leninnel. A „marxológusok“ buzgalma és rafináltsága e te kintetben valóban nem ismer határt.

Rendszerint Marx eszméinek meghamisításával kéz dik. Úgy válogatják ki és értelmezik Marx megállapításait, hogy a nagy forradalmárt közönséges liberális reformistának tüntethessék fel. Szívesen idézgetik például munkáinak azokat a részeit, amelyek ben a kapitalizmus megjelenésének törvényszerűségéről és a feudalizmushoz képest haladó jellegéről beszél. Azt is elismerik, hogy Marx eléggé találóan írta le a kapitalizmus ifjúkori eltévelyedéseit, és hogy Marx közgazdasági munkáinak némely tétele ma sem egészen haszontalan azok számára, akik a tőke „sza had világában“ hibátlan ügyvezetésre törekszenek.

Mindennek azonban csak az a célja, hogy meghamisítsák, elhallgassák Marx tanításának lényegét, azt a következtetését, hogy a kapitalizmus elkerülhetet lenül elpusztul, és új társadalmi rend váltja fel a munkásosztály vezetésével, amely arra hivatott, hogy megteremtse az osztályok teljes megszűnésének feltételeit.

íme egy példa az ilyen manipulációkra. A New York Times szerkesztőségi cikkben méltatta a nagy forradalmi dátumot, a Tőke első kötete megjelenésének 100. évfordulóját.

A cikk így kezdődik: „E héten lesz pontosan száz éve annak, hogy megjelent Marx Tőke című művének, a közgazdasági kérdésekről valaha is írt művek közül a legjelentősebbeknek az első kötete. Jelenleg a földgolyónak mintegy fele kommunisták és szociáldemokraták uralma alatt áll, akik Marx szellemi örököseinek tartják magukat. A modern világban nincs egyetlen ipari ország sem, ahol a marxista eszmék ne hatottak volna szemmel látható módon a társadalom hangulatára és a kormány politikájára.“

Figyelemre méltó beismerések, nemde? Ám a New York Times nem volna az, ami, ha a cikk elején kifejtett gondolatot logikusan végigvinné. Ez a rendkívüli hatásos bevezető csak azt a célt szolgálja, hogy az olvasó a továbbiakban is hitelt adjon a cikknek. Márpedig az a továbbiakban azt állítja, hogy „a mai kapitalizmus élesen eltér attól a rendszertől, amelyet Marx ismert“, és maga Marx nem volt több, mint „kiváló propagandista, aki teljesen érthető felháborodásának adott kifejezést a XIX. század közepi kapitalizmus erkölcseivel szemben ...“

A burzsoá és reformista tudósok, újságírók manapság készséggel elismerik Marxnak mint történésznek, közgazdásznak, sőt — mint látjuk — propagandistának bizonyos érdemeit i#, de csupán azért, hogy tagadják a forradalmár Marxnak, a munkásosztály ve-