Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)
1973-03-22 / 69. szám, csütörtök
A tábor fölé magasodó ár» bócon két zászlót is lenget a szél — a miénket és a lengyelt. Igen, már megérkeztek lengyel barátaink. Dr. Andrzej Paulo, a szőke geológus és a szakállas Jerzy Dor- zyriski. Hétfőn, július 24-én érkeztek a lengyel követség több tagjának kíséretében, élükön Jan Naglik ügyvivővel. A táborban szüntelen a ven dégjárás. Hogy itt vagyunk, úgy látszik, mindenki tudja az újságból. A Boea Torna víztároló építésvezetője is, akinek mikrobusza éppen megállt az árok előtt. Sorra bújtak ki belőle a jókora család tagjai — felesége, jóképű fiai és még csinosabb leányai, unokahúgai és ki tudja, ki mindenki még. A becses vendégek részére a konyhasátorban ott áll hűtve az eredeti pilseni sör. A mérnök rendkívül megörült. „Vétek volna meginni ilyen kincset. Elteszem a sört emlékbe“ — határozta el. „De csak kóstolja meg, senor ingeniero — kínálgatta Mydlík. — Ezt meg tegye el a vitrinjeibe“ — kínálta a további palackot. Az igazgató csakúgy ragyogott az örömtől. „Szívesen meg hívom magukat az építkezésre. Kedden délben várom önöket. Okvetlenül el kell jönniük“ — mondotta búcsúzóul. Gyalog indultunk útnak. A Santa del Pedregal falucskához vezető útelágazásnál — a falu 3600 méter magasságban fekszik és indiánok lakják — hatalmas kőkerítés mellett haladunk el, mögötte bikák legelnek. A hegyi lakók éppen most gyűjtik ide össze a hegyi legelőkön szétszóródott csordákat. Csakúgy röpködnek a lasszók. „Nézzetek csak oda“ — kiáltott Pítrs. Előttünk, mintha puskából lőtték volna ki, rohan lóháton egy indián lobogó pon- chóban, mögötte húrként megfeszített kötélen egy hatalmas fekete bika. Egy másik lovas gnucho hátulról noszogatja az elfogott állatot. Villámgyorsan közeledik a paták dobogása ... Ez lesz aztán a felvétel! Ott állunk egymástól öt-öt méteres távolságra, mintha földbe gyökerezett volna a lábunk készen arra, hogy elkattintsuk a fényképezőgép zárját és megörökítsük a nem mindennapi jelenetet. Ujjunk a kioldón. Az indián villámsebesen közeledik, valamit kiabál és hevesen rázza a jobb kezét. Mögötte kötélen a kidülledt szemű bika. Vörös síblúzunk mintha ellenállhatatlan erővel vonzaná. Hogy is jutott volna eszembe, hogy éppen engem vett célba. Az országút elég széles. Már-már meg akarom nyomni a kioldót. Még pár deciméter a távolság. De aztán felülkerekedett bennem a lét- fenntartás ösztöne, s villámgyorsan leugrottam a töltésről. Tíz métert gurultam, míg sikerült megkapaszkodnom egy bokorban. Ügy dobog a szívem, hogy majd kiugrik a mellkasomból, s remeg a térdem. Vajon utánam robog-e a feldühödött állat? Körülnézek és elönt a hideg veríték. Alig egy méternyire attól a helytől, ahol földet értem, mély sziklás szakadék tátong. Kiabálást hallok és azután már csak valami 11- hegést. Mydlík, Lýsa és Pítrs ugrottak utánam, hogy megmentsenek. Elült a felvert porfelhő, elhalt a paták dobogása. Megkeresem a fényképezőgépet és aztán keservesen kapaszkodom felfelé. Szedelőzködnek a többiek is. Lassan kezd derengeni előttünk, hogy tragikusan is végződhetett volna ez a kaland. Véres karcolások a kezünkön, kék foltok, zúzódások, tépett ruha, de az a fő, hogy egészben vagyunk. Kifújjuk magunkat, s mint akik újjászülettek, beszéljük meg a kellemetlen élményt. Boca Torna felől autó jön. Értünk. Amint észrevették, hogy arra a területre érkeztünk, ahol a bikákat fogdossák össze, rögtön értünk küldtek. „A bika a csordában neon veszélyes. Annál Inkább, ha egyedül van és méghozzá pányvára fogva. Akkor aztán igazán veszélyes“ — magyarázza a gépkocsivezető. Az építésvezetővel nem találkoztunk, valami rokonának a temetésére kellett mennie. De meghagyta helyettesének, hogy gondoskodjék rólunk. Ingeniero Jorge Lara szívélyesen üdvözöl minket és rögtön megmutatja a víztároló építkezését, amely 3305 méter magasban fekszik. Csehszlovák—lengyel—ecuadori barátság (3) A Rio Pito vízkészlete kimeríthetetlen, ezért nem kellett gá tat építeni. Elég volt egy ötle^ tes zsilipet építeni a folyón. Alagútban, csatornán és csővezetéken már májusban kristálytiszta forrásvizet kap a főváros. Egy széles kanyonon lemegyünk aztán a vízeséshez; ahol a 70 méter magasságból lezuhanó víztömeg milliárd apró vízcseppé porzik szét. Az építkezés megtekintése és az ízletes ebéd után vendéglátóink meghívtak horgászni. Lavertem minden fűszert, ami csak a táborban volt, és szórtam abba a bizonyos meghatározhatatlan masszába, a piros paprikát, a köménymagot, a törött borsot, a sót, a fahéjat, a curryt, aztán megint paprikát, köménymagot, borsot... A végén már annyi volt benne a fűszer, hogy minden mást eltakart. Az ételnek kinevezett valami rettentően csípett, de végül is elismertük, hogy ilyen kiváló specialitással bármelyik neves ro mérnök fogja a horgászbotot, s már ugrálunk a vad hegyi folyók vizéből kimeredő szikla- koloncokon. Senki sem tenyészti itt a pisztrángot, mégis rengeteg van belőle. Csakhogy nem mindegyik harap. Végre az egyik ráharapott a horgon elhelyezett kenyérdarabra, s utána mások is. A sziklákon ugrálva érjük el a következő csodálatos vizezést. A két ágban leszakadó víztömegek apró kristályokká hullanak szét a sziklákon, és színes szivárványt alkotnak a rájuk tűző napfényben. Zúg, forr, habzik a vízesés. A környező sziklacsoportok meredten bámulják a csodálatos látványt. Namal Luna, a pék is, fejébe húzott báránybőrsüveggel megpróbálkozik a horgászszerencsével. Egy jókora példány mindjárt harapott, aztán még néhány. így aztán szép zsákmánnyal tértünk haza. Néhány ízletes pisztránggal és frissen illatozó süteménnyel a helybeli pékségből. Útban visszafelé a táborba nem tudtuk megállni, hogy körül ne nézzünk egy kicsit, mit csinálnak a kerítés mögé rekesztett bikák. Már egészen nyugodtak voltak és barátságosan nézegettek minket. Vajon melyikük lehet az, amelyik kis híja, hogy fel nem öklelt. A lengyel diplomata gondoskodott számunkra ingyen egy teherfuvarozásra is alkalmas dzsipről. Erre bizony nagy szükségünk volt. Mindjárt reggel odaült Mydlík a kormánykerék mellé, s egy csoport geológus felmászott a kocsira. Indultak, hogy megvizsgálják a tűzhányó szemközti oldalát. Ketten maradtunk a táborban Jirivel mint építészek, karbantartók és szakácsok. „Legkésőbb hatra megjövünk — ígérte Gabika. — Főzzetek vacsorára konzervpörköltet tésztával“ — adta ki az utasítást. Jifí, akárcsak én, nagynehezen legfeljebb csak kávét tud főzni. De itt? Valahogy majd csak megbirkózunk vele. Föltettünk a tűzhelyre egy fazékban vizet, s beleszórtuk a szárított tésztát. Eddig rendben is volt minden. „Két óráig kell főzni“ — állította nagy hozzáértéssel Jirí. De már alig egy óra után teli volt a fazék valami meghatározhatatlan csúszós masszával. Egyáltalán nem hasonlított a makarónira. Mi legyen most? Már csak neon dobjuk ki. Ráborítottunk hat húskonzervet. De még mindig nincs az egCsznek semmi íze. Majd a fűszer megadja neki. Minél több lesz benne, annál jobb. Hiszen így csinálják a szakácsok is, ha nem sikerül nekik valami, összekehotel étlapján sem találkozhatnánk. Elmúlt hat óra. Türelmetlenül keressük tekintetünkkel a dzsipet. Nem jön. Egyszerre csak megjelenik Gustav Lenkával. Fáradtan leülnek és mindjárt nekilátnak a mi ételkülönlegességünknek. Sejtjük, hogy valami kellemetlen dolog történt, így is van. Az autó motorja bedöglött, s most ott van Mydlík meg Gabika a nehéz terepen valahol a világ végén. Húsz kilométerre innen légvonalban. Az utolsó tíz liter benzin csak öt kilométerre volt elég. Furcsa. Nincs más hátra, segítségükre kell indulnunk. Gustav meg én megpakoljuk benzineskannákkal a hátizsákokat és nekigyományos szokása az indiánoknak, akik a növényzetet égelik. Éjjel-nappal lángolnak ezek a tüzek a hegyekben. Amikor egyszer megkérdeztük tőlük, miért teszik ezt, azt válaszolták: „Jobban, erősebben nő ki az új fű. Azonkívül kiűzzük a nyulakat az üregekből.“ Áthaladunk a befejezetlen ár- talanító csatornán, keskeny lótaposta ösvényeken bukdácsolunk, kanyonokon, láva- és iszapfolyamokon haladunk keresztül. Barátom, aki sötétben is kitűnően tud tájékozódni, rátalál egy ösvényre, amelyen egyszer már végighaladt. A csöndes fennsíkon a holdfényben meg-megcsillan a lovak szőre; kíváncsian bámulnak utánunk. Napközben elvágtatnak, de most nem számít nekik, hogy a közelükben vagyunk. A távolból idehallik egy puma elnyújtott üvöltése, mely éjjeli vadászatra indult. Jaj annak a lónak, amely elbitangolt volna a ménestől. Lassan ereszkedünk le a hegyoldalban a keskeny országúira. További útrövidítés életveszélyes lenne a mocsaras, tocsogós réten át. A hold elbújt a felhők mögött, esik és hideg van. A Cotopaxi keleti oldala ugyanis állandóan felhőkbe burkolódzik, s szüntelenül esik. Az Amazonas medencéjéből errefelé tartó felhők mind beleütköznek a hegybe. Végre elérjük éjjeli vándorlásunk legmagasabb pontját, amely 4200 méter. Ez a hely egyben vízválasztó is. A hegygerinnctől nyugatra eredő folyók a Csendes-óceánba, a tőle keletre eredők az Atlanti- ócenába viszik vizüket. Már nem esik, szakad az eső. Lábalunk a sárban, patakokat ugrunk keresztül. Az utolsó le- győzhetetlennek látszik. Idegesen járjuk végig a partot, lámpánk fénynyalábja a legkeske^ nyebb helyet keresi. Végre felfedezünk egy kőkoloncot a vad hegyi folyó közepén. Gustav készül ugrani. Elkapta a kezemet. Nem sikerült a nekilendülés... Barakktáborban lakik a vízmű több mint ezer építője. indulunk az éjszakának. Hosszú lenne az út az országúton haladva, így hát nekiindulunk toronyiránt, úttalan utakon. Meleg van, szélcsend, s az égbolton csillagok miliárdja ragyog. Jobb kézről ott magasodik a Cotopaxi sötét felhőkbe burkolózva. A csillagok azonban nem világítják meg előttünk az utat. Meg kell gyújtani a sisakunkra szerelt lámpát. Ogy im- bolygunk az éjszakában, mint a szentjánosbogarak. A terep egyenetlen, köves. Egy rossz mozdulat és máris a földön találja magát az ember. A táborban apró fénypont tűnik fel, s aztán mindjárt kialszik. Körözünk a lámpákkal, füttyjelet adunk le. Ki más lehetne ott, mint a mieink? Válaszolnak a jeleinkre. Keleten felkel a hold, és sápadt fényével lassan megvilágítja a tájat. Fényénél kialszanak a csillagok. A hold tompa fénye elöntötte az erősen szabdalt terepet, melyből kilépnek a hegyek kontúrjai. Messzi nyugaton tüzek hosszú sora. HaMár ott ül nyakig a jeges fürdőben. Mint jő barát természetesen nem engedett el, s én akarva-akaratlan utánazuhantam a vízbe. Együttes erővel próbálunk partra kapaszkodni. Barátom tetőtől talpig átázott, de szívből nevet. Ez egészen rá- vall. Még szerencse, hogy a benzines kannát nem sodorta el a víz. Cuppogunk tovább az iszapos tocsogókban, mint a kacsák, közben szüntelenül zuhog az eső. Az előbbi fürdő után ez már igazán nem számít... Végre a lámpák fényében megcsillan a dzsip. Mindkét őr alszik, mint akit agyonvertek. „Tudtam, hogy éjfél körül érkeztek — fogadott minket az álmos gépkocsivezető. — Csak legalább ugorjon be ez a nyomorúságos motor.“ Tíz liter benzin eltűnt a tartályban. De a motor nem ugrott be. A huszadik próbálkozás után felnyitjuk a motorház tetejét és apránként töltünk be egy kis benzint a porlasztóba. A motor kissé felhördült... aztán megint csend lett. „A kocsi s vele a benzintartály féloldalra billent, be kell tölteniink a másik kanna benzint is“. De megint csak semmi. Ojabb és újabb próbálkozások. Végre feldübörgött a motor, de valahogy nagyon furcsán. Indított- tunk. ötven méter után újból elszenderedett, aztán már hiába próbálkoztunk jobb belátásra bírni. Két óra elteltével feladtuk' a hiábavaló küzdelmet. Nincs mit tenni, itt kell aludnunk a fülkében. Állandóan esik, a hőmérséklet nulla fok körül lehet. Mintha nem is az egyenlítőn lennénk ... összezsúfolva mint a herin- gek kuporgunk, miközben a fogunk vacog a hidegtől. Mydlík és Gabika, ők még csak hagyján. De mi ketten tetőtől talpig nedvesek vagyunk, a hideg egészen csontunkig hat. Gustav egyszerűen oldotta meg a dolgot. Nedves öltönyére felhúzta a pehellyel töltött paplanruhát. Vacog ugyan a foga, de közben csodák csodájára, alszik. Csak úgy ráz a hideg. Ez így nem mehet tovább. Ki kell mennem az esőre. Átöltözöm, lehúzom a cipőmet, meg az átázott harisnyámat és az éjszaka hátralévő részét mezítláb virrasztóm át a kocsi fülkéjében. Gondolni sem lehet alvásra. Végtelenül hosszúnak tűnnek az órák. Forgolódunk, sóhajtozunk. Csak Gustáv nem tud semmiről. Alszik, mint akit agyonvertek. Alig kezdett szürkülni, már talpon vagyunk és kísérletezünk tovább. Az eső még szüntelenül zuhog. Keservesen megfordítjuk a kocsit és toljuk lefelé a dombról. Végre engedelmeskedett a motor —, de nem hosszú ideig. Időnként beugrott, de rosszul húzott. Ogy látszik, nem akart elmozdulni innen. Muszáj volt mögötte futnunk és izmaink erejével biztatnunk. Jobban kikészültünk, mint a motor. Végre megtettünk vagy egy kilométert. A 10 méter széles gázlónál Mydlík ingadozni kezdett. Megpróbálja, ne próbálja meg? De hogy az ördög vigye el, legalább jussunk át a másik oldalra. így aztán rátaposott a gázpedálra. Csodák csodájára átjutottunk, s a kocsi megtett még vagy fél kilométert. De oda volt a húsz liter benzin. Két kilométer után. Ezzel Mydlík, azt hiszem, tarthatná a világcsúcsot. A vezető bennmaradt a kocsiban, mi pedig elindultunk visz- szafelé. Ebben a pusztaságban, néhány tucat kilométerre minden civilizációtól, rendes körülmények között teremtett lélekkel sem lehet találkozni. De mi mégis találkoztunk eggyel. Indián volt az istenadta, lovon ült és bikákat hajtott. Felületesen üdvözöljük egymást, mire ő, mint mindenki más a környéken, megkérdezi: Que hora es? — Hány óra? Már tíz. Megyünk tovább. Megint csak kanyonok, süppedékes mocsarak, a gyönyörű tavak vize visszatükrözi a hegyeket. A tábor, mint mindig, napfényben fürdik. Ott hátul, ahonnan jöttünk, állandóan gomolyognak a felhők. Háromkor ott vagyunk a táborban. Talán a legkitűnőbb hely a délamerikai Andokban. Sötétedés előtt a fiúk megállítottak egy autót, amelyben két horgász ült. Nem is nagyon kellett rábeszélni őket. Megfordultak és mentek a baleset helyére. Azt mondják, ki kell cserélni a benzinpumpát. A vékonyabb Mydlíket lehozták a táborba, a dzsippel ott maradt Bedrich. A két horgász, tudományos dolgozók Quitóból, Fausto Estu- piňanót és Francilsco Gordillát megvendégeltük vacsorával és pilseni sörrel. Cserébe pisztrángokat kaptunk tőlük, a fél halászzsákmányukat. S aztán a tűz körül megrendeztük a csehszlovák—lengyel—ecuadori barátság estjét. Vidáman szólt a nóta a táborban. A jóképű szakállas Fausto elkérte a gitárt. Bársonyos hangján gyönyörű dél-amerikai dalokat adott elő. Csodálatos este volt. Felkelt a hold, s hatalmas vörös koron- ja még elragadóbbá tette az éjszakát. Hogy mi lett a dzsippel? Másnap bevontatták barátaink Boca Tornából. Velük jött a mechanikusuk is. Nem egész egy óra alatt rendben volt a kocsi ... BLAHOSLAV BRAUN 1973. III. 22, 4 Csodálatos ásványok fogadták a geológusokat Iépten-nyomon.
