Új Szó, 1973. március (26. évfolyam, 51-77. szám)

1973-03-11 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó

w H

ét évvel ezelőtt létesítettek Komárnóban (Komárom) az alapfokú kilencéves iskola mellett két olyan tantermet, melyben cigányszármazású gyermekeket oktatnak. Nem megkülönböztetésről van szó, szocialista társadalmi rendszerünkben minden nemzet és nemzetiség az alkotmányban lefektetett jogok egyforma élvezője, és ez vonatkozik a cigányokra is. Inkább a háború előtti — és még távolabbi — évekbe visszanyúló elhanyagoltság, mellőzés következtében kialakult áldatlan viszonyok, régi bönök ma visszaütő bumerángjai tették szükségessé, hogy a cigánygyerekekkel külön foglalkozzanak. Társadalmunk belőlük is teljes értékű polgárokat szándékozik nevelni, akik aktívan bekapcsolódnak majd a közös javakat gyarapító fizikai és szellemi munkába. Ehhez tudás és szakértelem szükséges, melynek egy részét az iskolában kell elsajátítaniuk, de nem a többi gyermek rovására! A cigányszármazású gyermekek nagy többsége ugyanis hat-hétéves korában nem rendelkezik olyan ismeretekkel, iskolaérettséggel, hogy tudásban, visel kedésben, fegyelmezettségben, higiéniában egyenlő „partnere" lehetne írástudó, művelt, rendezett körülmények között élő szülőktől származó, és hatéves kora előtt még óvodát is látogató, nem cigány származású családok gyermekeinek. Amit a múltban évtizedeken át elhanyagoltak, ma — ha lépést akarnak tartani a követelményekkel — egy-két év alatt kell nak hadilábon a hajlandósággal, a megértéssel. Akadnak természetesen objektív nehézségek is, melyeknek legyőzése időt, új módszereket igényel* Említettük, nem minden az iskola, a rendelet. Ezt tudatosították az ílle= téke® szervek is, és 1969-től 17 alkalommal rendeztek olyan tanfolyamokat, melyeken 325 cigányszármazósíi asszonyt tanítottak főzni. Negyvennyolc cigányasszony vett részt a szabó- és varrótanfolyamokon. Ezeknek a fontos rendezvényeknek a megszervezésébe bekapcsolódtak a tömegszervezetek és a Járási Népművelési Intézet tisztségviselői is. Ezek a számok a fejlődés, a társadalmi felemelkedés felé vezető útra való lépés diadalmas számai, amelyek egyúttal azt is bizonyítják, hogy a cigányok is érzik, ma már nem elég annyit tudni, mint amennyit vándoréletet folytató őseik tudtak, hogy új és szép dolgok vannak születőben, melyeket érdemes megízlelni, életformák, melyeket megéri követni. Egy korábban megszerkesztett jelentés arról számol be, hogy a komárnói járásban 907 cigánygyerek látogatja az alapfokú kilencéves iskolákat. Ebből 227-en „notórikus" iskolakerülők, egy cigánygyerekre átlagban egy iskolaév folyamán 44,19 igazolatlanul kihagyott tanítási óra esrtk. S mit mond erről Sterk Istvánné 1973 márciusában? — A gyerekek többsége látogatja az iskolát. A tanulók tiszták, szépen ülei • . Ileszkednek munkba bepótolniuk. Sokan azt mondják: járjon a gyerek iskolába, és majd megtanul mindentl Látszólag ez nagyon egyszerű elmélet, mely bonyolult szakmai kérdéseket, problémákat egyszerűsít le úgy, ahogyan azt a gyakorlatban nem. lehet leegyszerűsíteni. A cigánygyerek — kis kivételtől eltérően — szülői felügyelet, ellenőrzés nélkül él, mozog a világban, nem ismeri a „mit szabad, és mit nem szabad" fogalmakat, úgy él, ahogyan á füvek, a fák élnek; kószál, kóborol, mint a szél, nem ismeri a társadalmi szokásokat, jóllakik, alszik és nem gondol arra, hogy holnap is lesz nap, amikor tenni is kellene valamit. A gyerek iskolaköteles lesz, eljön az iskolába, ha ülni kell, nem tudja, miért kell ülni, ha azt mondják: állj fel, azt sem tudja, mi fán terem mindez, s főleg, hogy miért is kell ezt tennie? Nem ismeri a füzetet, a ceruzát. Ha egy ilyen kisfiú vagy kislány egy osztályba járna az Iskolaérett gyerekekkel, a pedagógus kénytelen lenne — a tanterv által előírt anyag rovására — csak vele foglalkozni, és nem maradna ideje, hogy a többiekkel megtanítsa mindazt, amit egy elsősnek az iskolaév végén tudnia kell. Ezért alapították az alapfokú kilencéves iskola mellett a két speciális osztályt, melynek egyikében Sterk Istvánné már ötödik éve foglalkozik az elsős és másodikos cigánygyerekekkel. A tanterem nem különbözik a szokásos tantermektől. Amikor beléptem, a gyerekek fegyelmezetten felálltak, és nagy, barna Csodálkozó szemekkel néztek rám: ez vajon ki lehet? Sterk Istvánné megkérdezte az első éve tanuló, mindig tiszta és értelmes tekintetű Rafael Yvettet: miért szeret téged a tanító néni? — Mert sohasem hiányzok — válaszolta a kislány. Ami a többi osztályban természetes: például, hogy a gyerek nem hiányzik, az itt rangos, tiszteletre méltó cseleke det... Az egyik verset szavalt. Kiejtése után ítélve nem vagyok benne biztos, hogy értette, amit mondott, de annyi bizonyos, „megdolgozott" vele, % míg a néhánysoros versikét megtanulta. Egyikük „bizonyosra" kéredzkedett. Komoly előrehaladás, hogy egyáltalán kéredzkedik. Akit megszólított a tanító néni, felállt, és úgy válaszolt. Látszólag apróságok ezek, pedig ebben a speciális tanteremben napjában többször is „el kell adnia a lelkét" a pedagógusnak, mire ezeket a szerény eredményeket eléri. S ahhoz, hogy elérje, nagy gyakorlatra, szakmai tudásra, s nem utolsósorban szeretetre, jólelkűségre van szüksége. Sterk Istvánnéval — aki egyébként 34 éves pedagógiai gyakorlattal rendelkezik — sokat beszélgettem a cigány gyerekek tanításának problémáiról, buktatóiról. Amikor megtudtam, hogy a számokon, betűkön kívül a higiénia legalapvetőbb tennivalóira is meg kell tanítani védenceit, hogy a tanteremben elhelyezett lavórokban mindennap kezet kell mosniuk, hogy a gyerekek legtöbbje iskolaéretlen, s mivel odahaza cigányul beszélnek, a tanítási nyelvet sem ismerik, sajnáltam a tanító nénit. De amikor lelkesen arról beszélt, hogy a gyerekek nagy többsége rendszeresen Jár iskolába, hogy tavaly két hatéves gyerek egy iskolai év folyamán megtanult írni, olvasni, hogy Lakatos Sanyikát — mivel tudása túlnőtte a speciális osztály átlagát — át lehetett tenni az alapfokú kilencéves iskola rendes osztályába, hogy a gyerekek tiszták, igyekvők — arra gondoltam: olyan pedagőgusörömök ezek, melyek kárpótolják a tanítónőt a fáradságért, a pluszmunkáért. A cigánygyerekek nagy többsége hatéves korában nem beiskolázható. Amikor nagyobb lesz, és iskolába jár, általában 2—3 év alatt sajátítja el az első évre előírt tananyagot. Míg nem tud mindent, nem osztályozzák, amikor azonban bizonyítványt kap, az egyenértékű a többi iskolában kiadott bizonyítvánnyal. Sterkné összevont első és második osztályt tanít. Mivel minden gyerekkel egyenként kell foglalkoznia, a tanteremben kevesebben vannak, mint a többi iskolában. Érdemes megfigyelni, mi minden történik egy nap alatt. A tanító néni ezt tömören így foglalta össze: — Tanítás előtt kezet mosnak, fésülködnek. Ha délután tanítok, legtöbbjük éhesen jön iskolába, mert a cigánycsaládokban naponta csak egyszer, este főznek. Ekkor jön haza a családfő, és közösen esznek. A gyerek kap néhány koronát ennivalóra, de ezt sokszor nyalánkságra költi. Ennek annyi haszna van, hogy megtanul remekül számolni, mivel saját maga gazdálkodik a pénzzel. Pontosan tudja, mennyi a cukorka, a nápolyi ára, és mennyit kell visszakapnia, ha 5 vagy 10 koronással fizet. Előfordulnak esetek — főleg a tanév kezdetén —, hogy sírva-ríva jön a gyerek az iskolába. Kérdezem tőle, mi bajod, hol fáj? Nem válaszol. Akkor megkérdezem cigányul: sudu khalte? Erre aztán elmondja, milyen sérelem érte. Megvigasztalom, megsimogatom. Ha fázik a keze, melengetem, mire megnyugszik, mosolyog. A tanítási cél megegyezik a rendes iskola párhuzamos osztályának anyagával. Problémát okoz, hogy egy osztályban két évfolyamot tanítok. Míg a kicsinyeknek képet mutogatok, hogy rászoktassam őket a figyelemre, megtanítom őket arra, hogy: állj fel (ustyu pra), ülj le (bestye le), addig a nagyobbak — akik mindezt már tudják — unatkoznak vagy rendetlenkedni próbálnak ... Szó, ami szó, nem leányálom itt pedagógusnak lenni, viszont tény, hogy az itt elért eredmények a hivatását szerető tanítónak olyan örömöket okoznak, aminőket másutt aligha ismerhetne meg. Ha az eddig folyton a pad alatt bujkáló kisleány a padban ül és figyel, ha az eddig mindent „elkobzó" és jogtalanul szerzett tárgyakat a kályhába hajigáló gyerek előtt a padon lehet hagyni a ceruzát, a füzetet, ha az iskolába eddig szurtosan járó kisfiú vagy kisleány megmosakodva, tisztán jelenik meg, jóleső melegség járja át a pedagógus szívét, örül, mert arra törekszik, hogy a cigányszármazású kisgyerekek is kulturált, civilizált körülmények között éljenek és tanuljanak. Az iskola azonban csak egy — bár nagyon lényeges — foka annak a képzeletbeli létrának, melyen a cigányok is eljutnak a társadalmi felemelkedéshez. Politikai ós állami szerveink 1958-ban már komoly intézkedéseket foganatosítottak a cigánylakosság életszínvonalának emelése érdekében, és 1965-ben az erre vonatkozó határozatokat egészen konkrét formában határozták meg és hozták nyilvánosságra. Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának 1958 áprilisában hozott döntései a vándorló cigányok kóborló életmódjának megszüntetését, a munkaképes férfiak munkaviszonyba való lépését, a cigányfiataloknak szaktanintézetekben történő elhelyezését célozta. Állami szerveink nagy erőfeszítésébe került, amíg több cigánycsaládot sikerült kihozniuk a péróból, hogy állami lakásokban helyezzék el őket. Ez az intézkedés azonban nem mindenütt váltotta be a hozzáfűzött reményeket, mert az esetek nagy részében a cigánycsaládok néhány hónap alatt „leélték", tönkretették a jelentős pénzösszegek felhasználásával épült, korszerű családi házakat, lakásnegyedeket. A szabály erősítésére említhetünk olyan kivételeket is, hogy a 74/1958-as számú törvényerejű rendelet megjelenése után egyes, "eddig kóborló, munkakerülő életet folytató cigánycsaládok letelepedtek, munkaviszonyba léptek, becsületesen dolgoztak és dolgoznak ma is. A cigányok mai élete — képletesen szólva — a még nem kiforrott, de napról napra tisztuló borhoz hasonlítható, mely érzékeny és hozzáértő kezelést kíván. A CSKP KB Elnöksége és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság kormánya megállapította, hogy 1965-re a cigányok életformáinak megváltoztatására irányuló törekvések nélkülözték a helyzet komolysága által megkívánt hatékonyságot, hogy a felvilágosítónevelői tevékenység csak része, de nem kizárólagos eszköze lehet a cigánykérdés megoldásának, mely komplex, tehát gazdasági jelentőségű intézkedések foganatosítását igényli. Ennek érdekében hívták életre a kerületi és a járási nemzeti bizottságok mellett működő, és a cigányok problémáinak megoldásával foglalkozó bizottságokat, melyeknek küldetése tulajdonképpen azonos a kormány mellett létesített, cigánykérdésekkel foglalkozó bizottság célkitűzéseivel. Az 502/1965-ös számú kormányrendelet hatékonyságát egy számadat is bizonyítja: a komárnói (komáromi) Járásban 47 viskót sikerült lebontani, és egykori lakóit emberhez méltó lakásokban elhelyezni. A rendelet minden pontjának következetes és maradéktalan megvalósítása az eddiginél sokkal jobb eredmények elérését is lehetővé tenné, ha a gyakorlatba való bevezetésükkel megbízott felelős szervezetek és személyek mindenütt szívügyüknek tekintenék a cigánykérdés megoldásának nem mindig könnyű és hálás problematikáját, ha nem állnánek a padban. Előfordulnak esetek, hogy valamelyik gyerek egy-egy napot kihagy, de nem általános jelenségről van szó. A gyerekek értelmesek, a legritkább esetben fordul elő, hogy valamelyiküket a gyógypedagógiai iskolába kellene áttenni. Sztojka Máriát három évvel ezelőtt, Lakatos Sándort pedig ebben az évben tudásuk, szorgalmuk, jő viselkedésük alapján az a megtiszteltetés érte, hogy a kilencéves alapiskola rendes tanulói lehettek. Csak a dicséret hangján szólhatok Csóka Ferikéről, Rafael Gyusziról és a már említett Rafael Yvettről. A cigánycsaládokkal szoros kapcsolatot tartó, gyermekeiket napjában oktató szakember szavai ezek, melye, ket bizonyítható ismérvek alapján fogalmazott meg. Örömteli szavak, melyek azt bizonyítják, hogy amit eddig tettünk, azt nem hiába tettük, hogy a párt- és állami szerveinknek a cigánycsaládok életszínvonala emelésére irányuló törekvései lassan meghozzák gyümölcsüket, hogy a cigánycsaládok, ha nem is máról holnapra, de beleilleszkednek a társadalmunkba, annak hasznos polgárai lesznek. Fontos feladatokat kell még e cél elérése érdekében megoldaniuk az egészségügy dolgozóinak, az iskolaügyi szerveknek, a tömegszervezeteknek, ezek közül is főleg az üzemekben működő szakszervezeteknek. Végezetül ismét Sterk Istvánnét szólaltatjuk meg, aki rendkívül fontosnak tartja, .hogy az óvodák mellett is létesítsenek speciális tantermeket, melyekben a még nem iskolaköteles korban levő cigányszármazású gyermekekkel foglalkoznának. — A kicsinyek itt játszva tanulhatnának — mondotta. — Elsajátítanák a szlovák vagy a magyar nyelvet, attól függően, hogy milyen tannyelvű iskolában akarják taníttatni őket a szüleik. Az óvónő kezdetben több mozgást, játszást engedhetne meg nekik, és rászoktatná őket a fegyelemre. Ha ezekből az óvodákból később iskolába kerülne a gyermek, a pedagógusnak nem kellene az előírt tananyag rovására rendtartási és alapvető higiéniai kérdésekkel foglalkoznia, mert a gyermek a szükséges ismeretekkel már rendelkezne. A cigánykérdés megoldásával kapcsolatban e korántsem teljeségre törekedő írásban néhány gondolatot vetettünk fel. Meg kell még oldani a lakásproblémákat, szükséges emelni a cigánycsaládokat érintő szociális intézkedések színvonalát. A másik oldalon viszont a cigányoknak is végleg fel kell hagyniok a kóborló vándorélettel, és arra kell törekedniük, hogy hasznos tagjai legyenek annak \a társadalomnak, mely az utóbbi tizenöt év folyamán többet tett a cigányok életszínvonalának emeléséért, mint amennyit a korábbi társadalmi rendszerek évszázadokon át sem tettek. CSALLÖKÜZI LAJOS 1973. III. 11. 1 vO N 5/5 «S3 A tanító néni segítségével könyebben megy... (Tntlipál Gyula felvételei