Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1973-02-05 / 30. szám, hétfő

Kilencven éve, 1883. február 5-én született Nagy Lajos, a 20. századi magyar prózairodalom egyik kimagasló képviselője. Következetesen szocialista szemléletű alkotóművész volt, aki novelláiban, karcolataiban és regényeiben tollhegyre szúrta a közélet visszataszító jelenségeit, a kispolgári ízlést, rámutatva az osztályelnyomás durva tényeire. Január a tél közepe, rendesen a leghidegebb hónap. Sok évi átlagos hőmérséklete Budapesten —2 fok. Az eddig észlelt leghidegebb január 1893-ban volt, amikor a havi átlag a —10 fokot megközelítette. Vi­szont 1916-ban +4 fok volt a hónap középhőmérsék­lete, ami normálisan márciusnak felel meg. A hőmérő legalacsonyabb állását, a —19 fokot 1893. január 22-én érte el, a legmagasabbra: +15 fokra 1920-ban, 13-án szökött. 1893. január 22-én Karjászé- szenteulálián egy favágó megfagyott. Január. A favágóval úgy történt a dolog, hogy hát kiment fát vágni, s másnap élettelenül találták az erdőben. Pedig hőmérő nem volt nála, és így sejtelme sem lehetett arról, hogy olyan nagy a hideg. A kajászószenteuláliaiak nagyokat sóhajtottak, „sze­gény ember, szegény ember!“ — s aznap este külö­nösen kedvesnek találták a fűtött kemencéket. A te­kintetes úréknál vaskályha izzott vörösen, a tekinte­tes asszony őnagysága a díványról nézegette az izzó vastörzset, s néha-néha ellágyult: — Milyen áldott jó kályha ez! De azért nem ölelte meg a kályhát. A rekordhideget mégsem január, hanem az elmúlt 1929.es év februárja tartotta. Budapesten 1929. feb­ruár 11-én —23 fok alá süllyedt a hőmérséklet, de a külvárosokban a —30 fokot is megközelítette. Mint­ha bizony a hideg is társadalmi alkotás lenne. Pe^ dig ennek az 1929-es évnek már a januárja is igen hideg volt. Mindjárt január 2-án feltűnt, hogy az elő­ző napi +2 fokról —5 fokra zuhant a higanyoszlop. A külvárosokban feltűnően meglepte a lakosokat, azt mondták: „Ejha!“ Hogy nincs kenyér, rongyos a ruha, plafonig ér a piszok, alacsony a munkabér, hogy nincs munka — az már fel sem tűnt nekik. A belső városban Buxbau- mék késő éjjel érkeztek haza autón, Andrássy út száznegyven alá. (Ez nem fok, hanem házszám!) Bő- sztilten vastag bundákba voltak pakolva. Először Buxbaumné szállt ki az autóból, és sietett a kapuhoz, hogy megnyomja a csengőt; Buxbaum pé z után ko­torászott, hogy kifizesse a sofőrt. Kis Keczege Pál kabáttalanul reszketett a kapumélyedésben. Buxbaum­né, amikor megpillantotta a fehér arcpt s a csillogó két szemet, gyengén felsikoltott: — Siess már, Dóri! — kiáltotta Buxbaum felé. És Dóri sietett, a kapun belül megbeszélték a dol­got: — Láttad ezt az embert? Ügy megijedtem tőle, hogy elállt a szívverésem, amint egyszerre megmoz­dult ott a sötétben. — Biztosan lesben van. Lopni akar vagy betörni. — Vagy talán gyilkolni. Hogy miért is engedi az ilyesmit a rendőrség! Január 10-én —8 fok volt. Külvárosok számára né­pies kiadás: —11 fok. „Itt látható a január, a február, a március és az összes ragadozó vadállatok!“ — ordította rekedt hang. SIR GEOFFREY SHAKESPEARE: EGY NAGY NÉV BONYODALMAI ján nyáron a vurstliban a kikiáltó. Egy legényke most, január 10-én, a Csákány utcában, szellős kiskabát- ban, zsebre dugott kézzel, sápadtan és soványan, idézte a kikiáltót, s az ődöngő kis csoport fogvacog- va kacagott. Pista, Szepi és Móric görcsös köhögés­sel folytatták a nevetést. Odabenn az udvarban Teliha megveregette Teliháné képét, hadd melegedjen fel. Január 11, 12, 13... 20. A hideg növekedett. A hó az utcákon megfagyott. Befagyott a Duna, a Tisza, a kút, a vízvezeték, jéggé vált a víz a lavórban, szétve­tette a vizesüveget. A kacagás az ajkakra fagyott. Hó és jég borította a háztetőket, az udvart, a kerte­ket, a tájat, a vidéket. Egy autó vánszorgott az országúton, benne ült a nagyságos úr, háta mögött farkas, feje fölött holló, s alant röpült a nap, mint a fáradt madár. Benn a NAGY LAJOS: J N U R! városban meleg kávéházakban nyöszörögtek a pol­gárok, mi lesz, ha ez nyáron is így tart, a gabona­árak ősszel sem fognak emelkedni, s már szabadke­reskedni sem igen lesz érdemes. Szörnyű, a verebek­nek nem volt mit enniük! Egy asszonyság a rendőr­höz futott, s bepanaszolta azt a szívtelen gonosztevőt, aki mindig előmászik valahonnan, amikor ő zsemle- morzsát hint a szegény kis verebeknek, s a gazember mindig elszedi előlük a nagyobbacska darabokat. Egész kis csődület keletkezett a rendőr körül, va­laki megjegyezte: — Biztosan a butikba viszi, s pá­linkát vesz rajta! Január, február, a hideg már az égig ért. Apánk újságpapírba pakolta a lábát, anyánk régi rongyokkal teleaggatta magát, ott ült a fűtetlen kályha mellett. (A régi emlékek, gyerekkori meleg kemencéről, szin­tén befagytak!) Kis Keczege Pál az Örömvölgy utcá­ban ottmaradt egy kapualjban. (Biztosan lopni akart.) Baják Péter a Lehel téren egy pádon (A betörés te­hát neki sem sikerült.) Az öreg Kozlovszky házaspár a Naphegy oldalában, benn a kis düledező házban, az ágyban egymás mellett. Jaj, nem tudták már egy­mást felmelegítenl. Mindnyájan belekerültek az új­ságokba. A szíveket borító szőrzeten immár állandó zúzma­ra reszketett. Aki tudta, bizony védte magát, Bux- haum például, amikor benyitott a lakásába, kétség­beesve kezdett ordítozni: — Nyissátok ki az ablakokat, mert olyan hőség van itt, hogy megüti az embert a guta. Hogy lehet ennyire befűteni? Mari-i-i! És Mari rohant, sorra kinyitogatta mind a hat szo­bának mind a tizenkét ablakát. Buxbaumék kislánya betette az olvasókönyvet, s a kályha mellé húzódott, abbamaradt a gyönyörű olvasmány: A megfagyott gyermek. Sűrű, sárgás köd gomolygott a tárgyak és embe­rek körül, mint a megbántott föld bosszúja. Aki nem állta, forró lázat kapott (mint a megfagyott gyermek édesanyja), s elhullt. Kis Keczege Pá] a nyitott ab­lakon keresztül (már megint nyitva volt!) vissza­nyúlt Buxbaum úrért és elvitte őt. „Nyugodjék béké­ben“. Január átlagos csapadékmennyisége 38 mm. Az erő­sen havas januárok rendesen igen hidegek is. A nap­sütéses órák száma már valamivel több. mint decem­berben. A légnyomás ebben a hónapban éri el a legmaga­sabb mértékét. Eddigi maximuma 79,3 mm. Fejün­kön és mellünkön az óriási légoszlop súlya, tetézve a kenyér árával, a házbérrel, a holnap kilátástalan- ságával, s a tudattal, hogy ez így megy már húszezer év óta. Ö, feltekintek a rám kirótt légoszlop legte­tejére, az egyik párkányon ül Schwarcz úr, a mási­kon Bunkófejő úr, szivaroznak, s az űrbe lógatják a lábukat. És én nem tudok mozdulni, hogy kimász- szak a légoszlop alól, s az eldőljön. Január 14. Az értékpapír forgalmiadó 1929 decem­ber haváról lefizetendő. Jaj, nehogy elfelejtsük! Január 15. A fényüzési adó befizetése 1929 decem­ber haváról. A jó gazdának: a) A határban, ha a vetéseket jégkérges hó borítja, rá kell hajtani a jószágot, hogy összetörje a kérget, s így a növényzet levegőhöz jusson. Ha az idő enge­di, akkor a réteken, lucernásokon egyengessük a vakondtúrásokat, hozzuk rendbe a vízelvezető árko­kat. b) A gyümölcsösben tisztogassuk a fákat a mohá­tól, hernyófészektől. A nyulak rágásai ellen kössük be fáinkat szalmával. Teregessük el a trágyát a ve­teményes kertben, s ha lehet, rigolírozzuk. Rossz időben osztályozzuk a vetőmagvakat, akinek nincs, az malmozzon az ujjaival. c) A méhesben arra ügyeljünk, hogy a méhek téli nyugalmát ne zavarja meg semmi. Havazások után tisztogassuk el a havat a röpnyílásokból. Az öreg lépeket olvasszuk ki, öntsünk műlépet. A körültekintő ember: Igyekezzék lenyúzni a bőrét mindenkinek, akinek csak lehet. Időjóslat: Fázunk. Reszket minden porcikánk, vacog a fo­gunk. Reggel fáradtan kelünk, mert nincs miért föl­kelnünk. Este fáradtak vagyunk, mert megbánjuk, amit napközben csináltunk. Sokáig nem tudunk el­aludni, mert hánytorgat bennünket a bűntudat, fa. nuár, február, március, április, május, és még min­dig fázunk, fáradtak vagyunk, depressziós a kedvünk, megbánjuk, hogy születtünk. A halál gondolata kísért bennünket. Melegünk van, izzadunk és lihegve szédülünk. Fáj látnunk a zöldellő réteket, a lombos fákat, a kék eget. De nem aszerint fázik az ember, hogy húsz fok-e a hideg, s nem aszerint szédül lihegve, hogy 40 fok-e a meleg. Diszpozíció dolga ez, függ a kedélytől. Mondhatnám: attól függ, akarunk-e fázni, akarunk-e szédülve lihegni. És egyszer, 1930-ban, 31-ben, 42-ben, vagy 56-ban, egyszer majd kinyitjuk ablakainkat, kitárjuk ajtajain- kát, kiállunk a szabadba, kiskabátban, födetlen fő­vel, felgyűrt ingujjal, ércesen kiállunk, s nem fázunk többé! Nem is nézzük a fokokat, akár a 40 fok me­legben is állunk hőgépek mellett, ülünk a tüzek köz­vetlen közelében és kacagunk. Oj élet ömlik el ben­nünk. Belekapcsolódunk az idő folyásába, elfeledjük mind a húszezer esztendőt, előre nézünk. Hatalmunk alá hajtjuk a januárt, a februárt, a már­ciust és ... az összes ragadozó vadállatokat. Megvál­toztatjuk még az időjárást is. (1930) Mindenki igazat kell, hogy adjon Ja- gónak, amikor azt mondja: — ,,Egv férfi vagy nő jól hangzó neve: lelké­nek ékszere.“ Ha a jó hírnév nagy ékesség, a hí­res név viszont csak nyers gyémánt; csillogó bilincs. Születésem óta állan­dóan szenvedtem híres nevem miatt, s gyakran idézhettem volna II. Richárd szavait: — „Öh, bárcsak kevesebb len­nék nevemnél!“ ... Mihelyt elhangzik nevem, kíváncsivá válnak az emberek s a borzalmas tit­kot el kell árulnom, hogy én bizony William, a költő leszármazottja vagyok; a kilencedik nemzedékhez tartozom. Shakespeare atyjától származunk. Wil- liainnak csak egy fia volt éz nőtlenül halt meg. Két leánya pedig, házasságra lép­ve, más nevet vett fel. Williamnak te­hát nincsen közvetlen leszármazottja, aki a Shakespeare nevet viselhetné. De azért van a nagy névnek viselője, én és családom tagjai, a „College of He raid“ — a származást hitelesítő intéz­mény — kiállította számomra a végze­tes okmányt... Családunkban mindtn elsőszülött fiú a William nevet kapta, de én a máso­dik voltam. És nem írok színdarabot — nem is fogok írni soha ... Az emberekben nemcsak kíváncsisá­gokat ébreszt nevem, hanem többet is várnak tőlem, mint egy közönséges ha­landótól. Amikor, mint a Parlament tagja, beszédet mondottam, hallgatóim azt remélték, hogy ragyogó gondolato­kat fogok kifejteni, mégpelig vers­ben. Azután csalódottan súgták oda egymásnak: — Hát ez bizony gyönge kis beszéd volt egy Shakespearetől... H,a netán Smithnek hívnának, azt mondták volna: — Egészen jó szónoklat ez egy Smithtől! ... Külföldön, nevemet hallva, egyesek döbbenten meredtek reám. Nem voltak egészen bizonyosak benne, hogy Wil­liam, a nagy drámaíró meghalt-e már. Athénben egy szállodai portás melegen érdeklődött „apám“, a nagynevű költő iránt és rendkívül meglepődött, amikor közöltem vele, hogy nagy ősöm már régen elhunyt. Amerikában is akadt néhány emlé­kezetes esetem. Távolsági beszélgetést akartam előjegyeztetni a New York-i távbeszélő központban s amikor neve­met bemondtam, a fiatal kezelőnő hara­gosan rámszólt: — Kérem, ne ugrasson!... — Szó sincs róla; valóban Shakes­peare a nevem. Erre azt válaszolta: — Az enyém meg Abrahám Lincoln! — és lecsapta a kagylót. Chicagóban mosodába küldtem fehér­neműmet. Pár nap múlva telefonon fel­hívott szállodámban egy női hang: — ön az, Shakespeare úr? Útnak indítottuk a fehérneműjét. De gallérjai helyett új gallérokat küldök, utólagos beleegyezésével. — Miért? — kérdeztem. — Mert a gallérokba ön bejegyezte a nevét és én autogramgyűjtő vagyok ... Mondanom sem kell, a gallérok egy számmal szűkebbek voltak és sokat szenvedtem miattuk ... Afrikában is feltűnést keltett a ne­vem. Egy alkalommal Loveday-ben, a híres dél-afrikai Presbiteriánus Kollé­giumban előadást tartottam ezerötszáz zulu leánynak, meglehetősen „elvont“ témáról: az angol Alsóházról. Legalább­is e leánykák előtt „elvont“ és unal­mas téma volt; sohasem hagyták el a Cap-gyarmatot, s magával a „parla­ment“ szó fogalmával sem voltak tisz­tában. De azért óriási ovációval fogadták előadásomat. Mámoros örömmel csillo­gott a szemük, ragyogtatták foguk va­kító fehérjét és tomboló lelkesedéssel ünnepeltek. Kevés szónoknak volt ilyen fergeteges sikere. Amikor előadásom után távozni akar­tam, nem engedtek el; körülvettek,, szo­rongatták kezemet, cirógatták hajamat, ruhámat, belém kapaszkodtak. Ezúttal megértettem az angol szólásmódot, hogy mit jelent kedvességgel ölni meg valakit, bár ezúttal inkább az imádat­tal való gyilkosságról volt szó. Ilyen ünneplésben csak egy-egy film­sztárnak lehetett része, de nekem új volt a dolog s valósággal megrémített. Ijedten kérdeztem a mellettem álló igazgatótól: — Mi történt? Mi lelté ezeket a lá­nyokat?! ... Az igazgató megnyugtatott: — Mindössze rajonganak önért és hálájukat fejezik ki. Pár hét előtt elő­adták a Szentivánéji álmot s azt hi­szik, hogy ön írta a színdarabot, amely- lyel nagy sikerük volt... Egy napon talán akad majd egy ala­pos német professzor, aki ki fogja mu­tatni, hogy a r;hakespeare-nek tulajdo­nított drámá" t Bernard Shaw vagy Mark Twain íí\ de ezt a boldog órát már aligha éréin meg, s így továbbra is tűrnöm kell a nevemmel járó bonyo­dalmakat. Sajnos családom tagjainak is kijut a részük a nagy név kényelmetlenségei­ből. Fiamat és örökösömet egy ízben meg­lehetősen súlyos autóbaleset érte; árok­ba fordult kocsijával és eszméletét vesz­tette. A mentőkocsiban tért magához s az orvos megkérdezte a nevét. — William Shakespeare — mondta a fiam. Az orvos elborult arccal fordult a mellette ülő ápolóhoz: — Szegény fiú! Súlyosan sérült és úgy látszik, meghülyült... Orbók Attila fordítása TÖRÖK ELEMÉR: A Tátrában Nagy sebként tátongtak az űrbe a kemény-zöld fenyők közül a szürke völgykatlanok. Víz csobogása koccant a kövekhez, lent alattam ahogy a hegy hátán baktattam. Ébredt éppen az erdő, és csodáltam a csicsergő madarak hangját. Túl, a kéklö táj felöl, mint könnyű csipkét fújta a szél felhők ezüstjét. Hirtelen villám cikázott a szirteken, megbomlott minden forma, homály borult a hegyre, mintha alkonyodna. S engem egy távolabb tájra röpített a gondolat, suhanó képzeletem a Bodrogközbe szállt velem, hol belezizeg a csendbe a kalászok végtelenje. Elgondolom: hazám ez is, e sok büszke hegyorom, de mégis ott van igazi otthonom, ahova halott fiam sírja szívemet mindig visszahívja.

Next

/
Thumbnails
Contents