Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1973-02-26 / 48. szám, hétfő
SSL: AMAMMUT-HEGY A falu nem volt nagy, két utcája, talán ha száz udvara, egy hétosztályú iskolája — ahol mindig hering-szag terjen. gett — és egy roskatag, betörött ablakú, rozsdás tornyú temploma volt. Lida ősszel jött ide, amikor szakadatlanul esett az eső és a terhes ég mintha a templom tornyát súrolta volna. Az utcán akkor csak gumicsizmában és lóháton lehetett közlekedni. A havas szél viszont sok örömet szerzett a ta. níitónőnek. Ilyenkor is hétköznapi volt az élet, de ragyogó és kedves: a hókucsmás háztetők, az utca csillogó, fénylő szán nyomai, a barátságos szibériai asszonyok — akik Lidát udvariasan Lidia Petrovnának .szólították —- és miaga az iskola, az egyszerű gerendás ház, ahol az osztályok melegek és rendesek voltak, a folyosó pedig fagyott fa és füstszagú. Lida az ablaknál állt és látta, hogy Kuzma bácsi, az iskola kocsisa Burjánt szerszámozza. A szürke mén rakoncátlanko- doitt, rángatta a fejét, a kocsis pétiig ülésre emelt ököllel, hangtalanul k á rornk o d o 11. — Vajon hová készül? — ötlött fel benne a kérdés és arra gondolt: jó lenne belátogat, ni a körzeti székhelyre, ahol már két ízben járt Kuzma bácsival tankönyvekért. Ezek az utak emlékezetesek maradnak számára: a kocsis deres baju- «za, a Burját» patái alól felröp. penő hórögök, báránybőrbunda a lábára terítve, az arcát csípő éles szél... Volt valami ünnepélyes ennek a gyors, téli tajgai utazásnak az emlékében és bizonyára annak is, hogy a körzeti székhelyen megismerke. dett Kosztyával, aki orvos és akárcsak ő, nemrég került ide. közvetlenül az egyetem elvégzése után. Egy pad hangosan csapódott, Lida megrezzent. Az egész osztály, az ötödik bé, csodálkozva nézett rá. — Igen, persze... — mondotta Lida zavartan és az asztalhoz lépett. — Ma ilyen címmel próbálunk dolgozatot írni: „Mit látunk osztályunk ablaká. ból?“ — Hát mit lehet innen látni? — fordult gúnyos nevetéssel hátsó szomszédjához Petyka Zorin, egy kerek fejű, vasgyúró, kötekedő kisfiú. — Az istállót, meg a szivattyútelepet. Semmi mást! Jobb lenne az építkezésről írni! — Az építkezésről már írtunk! — De még írhatunk! Az egész osztály felnevetett. — Elég, Zorin! Arról Írunk, amit mondtam. Ne húzzuk az időt! A gyerekek egy ideig néztek kifelé az ablakon, ahol valóban az istállón és a telepen kívül mást nem lehetett látni, csak a távolban egy meredek oldalú magányos hegyet. — Nincs ott semmi, Lidia Petrovna... — vont vállat Tá_ nyia Bilova, aki a legkövérebb volt az osztályban, örökké evett és egy padban ült Venyka Sa- rovval, egy sovány és kedves kisfiúval. Venyka a füzetét lapozta, közben merően nézett kifelé az ablakon. — Hogy-hogy semmi nincs? — Lida odament hozzájuk, és úgy mondta, hogy a többiek KULTURÁLIS HÍREK □ A Lézer egyre nagyobb teret hódít a művészetben is. A francia A. Jacquet már 1967- ben kiállította hologrammjait, illetve lézerrel készült domború fényképeit. B. Nauman angol művész olyan lemezeket mutatott be, melyeken szabad szemmel semmi sem látszott, s csak lézersugárral átvilágítva jelent meg rajtuk a kép. 1968-ban a fiatal japán Keidzsi Uszami egy tokiói képtárban a falba vájt lyukon eresztett be két különböző sugarat, s ezeket pici emberformájú, plexiüvegtükrön verette vissza. Legutóbb a svéd F. Reutersward állította ki Párizsban „hullámképeit“, amelyeket úgy nyert, hogy a lézersugarat összegyűrt ezüstpapíron eresztette át. is hallják: *•— Hiszen ott emberek és gépek dolgoznak. Ez semmi? — A lóistállóban már nincs senki! — szólt közbe megint kötekedően Petyka Zorin. Kuzma bácsii elment Burjánnal. Láttam ...! — Most már elég, Zorin! — mondta haragosan Lida. — Kezdjétek el az írást! Sercegni kezdtek a tollak, csak Venyka Sarov nézett ki az ablakon. Lida szigorúan rászólt és kiültette az asztalhoz ... Lida késő este javította a dől. g ozat okát. Nem voltak rosszak ezek a dolgozatok, bár nagyon hasonlítottak egymáshoz. Általában csak a lóistállóról és a szivattyútelepről írtak a gyerekek, csak egyesek említették a kolhozt és a munkát is. Petyka Zorin pedig arról írt, hogy Kuzma bácsi, amikor a Burjánt befogta, ittas volt. Elégtelent egy dolgozatna sem adott, egyiket azonban nem osztályozta. Ezt a dolgozatot Venyka Sarov, ez a szomorúszemű és sovány kisfiú írta. Rövid volt a dolgozat, és nem olyan, mint a többieké. „Nagyon régen történt — írta Venyka —, akkor mi még nem éltünk. És talán egyáltalán nem éltek még emberek. A mammutok menekültek a jég elől. Hatalmasak voltak, mint a hegyek. Rohantak a tajgán át és üvöltöttek, mint a mennydörgés. Lábuk előtt ledőltek a cédrusok. Az egyik mammut elesett, hátsó lábait levágta a jég. Nézze, Lidia Petrovna, a hegyet az osztályunk ablakából. Hasonló a mammuthoz, nem? Az erdő pedig olyan rajta, mintha a szőre lenne. Itt akkor minden megfagyott és én már régen meg akartam kérdezni, lehetséges-e az, hogy ez a hegy egy mammut? És lehetne még írni a felhőkről, azok is láthatók az ablakunkból, de erről jobb lesz majd legközelebb.“ Lida háromszor is elolvasta ezt a dolgozatot, mégsem tudta eldönteni, milyen jegyet adjon rá. Kiment a tornácra és sokáig nézett a hegy irányába. A téli éjszaka hideget hozott, szempilláira zúzmara hullt. Megdidergett, bement a szobá. ba és lefeküdt. Reggel izgatottan sietett ki a ház elé és a távolba nézett. A hegy valóban hátsó lábára ereszkedett mammutra hasonlított és a fák mintha a hatalmas állat szőre lennének. Ötöst (a szovjet iskolában az egyesnek megfelelő osztályzat — szerk. rnegj.) adott Venyka dolgozatára és az osztály előtt felolvastatta. Venyka halkan, szinte titokzatosan olvasott. Hangja reszketett és a pontoknál hosszú szünetet tartott. Amikor odaért, hogy a mammut elesett, Tánya Vilova vállai megmmegtek. Majdnem elsírta magát. Petyka Zorin a hátsó padban felállt és széttárta a kezét. — Akarsz valamit, Zorin? — kérdezte Lida. — Beszélj. — Petyka megrángatta a szvettere nyakát és így szólt: — Én is le tudnám írni- a mammut-hegyet. A gyerekek nevettek. — De hát mit akarsz leírni? — csodálkozott Lida. — Amit ő... — intett a fejével Venyka felé. — Miért nem írtál tegnap róluk ... ? Az osztályban csend lett. — Nem tudtam, hogy a hegy hasonlít a mammuthoz... Lida elszomorodott. — Igazis... Mondd csak: honnan tudtad, hogy Kuzma bácsi ittas volt? — Hát tántorgott, amikor befogta a Burjánt és ököllel a pofájára ütött. Láttam! — De hát nem erről kellett írni, még ha így volt is... — De az volt a téma: Mit látunk az osztályunk ablakából. Amit láttam, azt írtam. És a mammutokat Venyka sem látta. Csak kitalálta őket. Igen! Petyka leült, lesütötte a szemét és a füzete fedőlapján raj- zolgatott valamit tollszára tompa hegyével. Hosszú időbe telt, amíg az osztály elcsendesedett és Lidia végül is sajnálta, hogy senki sem kérdezte meg, mit akart írni Venyka a felhőkről. — Emlékeztek-e gyerekek, hogy Venyka dolgozatának végén a felhőket is említette? Mit gondoltok, mit akart róluk írni? Az osztály hallgatott. Lida a padok között járkált és elérzékenyülve szólalt meg ismét. — Igyekezzetek, gyerekek, miinél többet meglátni a környező világból. Fejlesszétek magatokban a megfigyelöké- pességet. Ez nagyon fontos ... — Aztán megállt Venyka mellett és sovány vállára tette a kezét. — Ugye, arról akartál írni, hogy a felhők hol magasabban, hol alacsonyabban szállnak . . . ? Venyka felállt, felcsapta a pad tetejét, oldalról nézett a tanítónőre. Szinte ijedten járat ta körül a tekintet ót az ősz tályban, ahol mindenki merően nézett rá. — Én másról akartam írni — mondta végül. — Igen? — csodálkozott Lida —, hát miről akartál írni? — Arról, hogy a felhők majd nem mindig hasonlítanak... — Hasonlítanak ... ? Mire ha. sonlítanak? — Vannak, amelyek valamilyen állatra, vagy növényre, vagy emberre . .. többé-kevós- bé ... némelyik az óceánra, a tengerre, a fákra hasonlít... Mindegyik valami..., de sokáig kell nézni az égre, akkor lehet látni... Venyka elhallgatott és szomorú tekintetét a tanítónőre emelte. — De nyáron hasonlítanak leginkább... leülhetek? — Leülhetsz — mondta Lida. Vasárnap reggel Lida sítalpat kötött és könnyedén siklott tova a kis kertek hosszában. Derűs, csaknem teljesen tiszta volt az ég, a valószínűt- lenül halvány fátyolfelhő olyan volt, mint egy festő szánalmas mázolmánya a hatalmas kékes, fehér vásznon. Hamarosan elérte a falu szélét. A nyomok itt balfelé vezettek tovább. Átszelték a széles mezőt és elvesztek a messzeségben. Lida már nem egy vasárnap járt erre. Nagyon szép volt a vidék. Most kedve támadt, hogy ne a nyomokon menjen tovább, hanem az érintetlen havon arra, amerre — vagy öt kilométernyire — a mammut formájú hegy emelkedettJobbra indult hát és gyorsan siklott a szűz havon. Csend volt, a hideg enyhén csípte az arcát. A hegy gyorsan nőtt előtte, körvonalai egyre határozót, tabbá váltak. Amikor odaért a hegy lábához, már nem hasonlított a mammuthoz, és a hatalmas fenyőket is tisztán ki lehetett venni. Vastag hópárna borította ágaikat, melyek a teher alatt fáradtan hajoltak meg. Lida megállt, síbotjára támaszkodott és hunyorgott az erős fényben. Aztán jókedvűen belehuppant a hóba. Tudta: so. káig kell nézni a felhőket és akkor látni lehet, hogy valamihez hasonlítanak. Kesztyűje árnyékából figyelte az eget és valóban, az egyik felhő terjedni kezdett és hatalmas medvefejhez vált hasonlóvá. De aztán körvonalai ismét szabálytalanokká váltak, elmosódtak, mintha valami mesebeli óriás fújta volna teljes erőből. Ebben a pillanatban arra gondolt, hogy még ma levelet ír Kosztyának. Megírja: feltétlenül jöjjön el megnézni a mammuthegyet, a szikrázó türkizkék havat, ezeket a felhőket és azt a kisfiút az ötödik béből. És tudta, hogy Kosztya eljön majd és csak az szomorította el, hogy nincs máris mellette.., Fázni kezdett. Felállt, ráérősen, könnyedén csúszkált hazafelé. Jó másfél kilométerről visszanézett, mintha ellenőrizné, vajon a hegy hasonlít-e még a mammuthoz ... ? A körvonalak élesen rajzolódtak a kék ég hátterére és miként előbb, ismét olyan volt, mint a hátsó lábára ereszkedett ős- állat, a hatalmas fenyők pedig, mint a szőr a hatalmas állat hátán... Fordította Antalfy István Mosereel: HALÁSZLÄNY URR IDA: Moldvai halászok A vízzel összeforrva ülnek ladikjukban. Messziről nézve úgy tűnnek, mint a híd pillérről lelógó komor táj festménye. A vízzel összeforrva ülnek nem tudom meddig és mióta a köd beburkolta a várost és őket is becsomagolja. A lolyót nagyon szerethetik, vagy talán csak a hal gerincét? mert tekintetük mozdulatlan és várják, hogy az apró szemcsék a viz színére kopintsanak s akkor szívükben öröm lobban valami nagy dologra várnak lehet, hogy bál lesz a habokban. Az apjuk is halász * lehetett aki esténként elmesélte, hogy titokzatos kincsek vannak a halak fénylő pikkelyében, mert ilyen fojtó szenvedéllyel nem tudnának a vizen várni a halász ősök legendáját nem is értheti meg akárki. Mintha sár folyna el alattuk olyan a folyó. Nekik drága ünnepélyesen őrzik váltig ez a templomuk orgonája. Én pedig azt szeretném tudni amíg így ülnek, mit gondolnak? zsákmányuk akár van, akár nincs mindig eljönnek újra holnap. S ha befagy a víz, az se számít kisétálnak a folyópartra, valami külön hangfogóval fülük a halak hangját hollja. Az olvadásig sóvárognak és otthon halmeséket szőnek ezt csak szemükből sejthetem meg, mert alattuk, mint futószőnyeg megy a Moldva és csak azt nézik mindegy a város merre, hol van mint megigézett halkirályok álmokat látnak a folyóban. SÁNDOR KAROLY: Levél Vietnamba Ugye tudjátok mi a béke:- felhőtlen egü nyári nap, amely sárguló vetést érlel és telt szemű kalászt arat. Béke! Ugye tudjátok mi a béke:- az ölbe fogott kisgyerek, akinek álmát féltve őrzik anyai áldó mély szemek. Béke: a teremtő, duzzadó erő, mely a romok felett is égbe nő. 1973 II. 26.
