Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)

1973-02-25 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó

1973 II. 25.

BÁB! TIBOR:

FRAŇO KRÁĽ:

FEBRUÁR

1948 FEBRUÁRJA

Február van, február a tavasz ízét, mondd, érzed-e .. .7

Egy dévaj, kis tündér

incselkedik velem,

a megláncoit folyó hátán jégtábla roppan, szél dúdol, ifjú vér muzsikál két karomban, s nem boldogság ez, nem is szerelem.

Rádiót hallgatok, újságot olvasok napestig.

Február: o milíciák dörgő lépte visszhangzik még a csöpp kagylóvá szűkült térbe, olyan kicsi, mégis nagy a világ - hazára lelt o Hontalan.

Február: hull a hó - sapkára, blúzra, nagykabátra, a Vencel-téri palotákra, fákra.

Nem létező fő istenem, de nogy dolog:

én garabonciás

Sangháj és Aš között gyalogolok

nyári fűben a fáradt Ipoly mentén

s értek a fák füvek és minden népek nyelvén.

Legyen hát, ami van: szobadság - szemem ragyog

Erős, kemény inú legény én így vagyok,

Váltamra vettem a fiatal Köztársaságot,

mint csépléskor a bekötött zsákot:

Anyám' Hazám' Enyém . . .!

Huszonöt évét vállalom, minden fájdalma, terhe vállamon.

Tél von, február, ágaskodnak a zord hegyek, ne sírj, anyám, veled megyek.

Veled megyek, veled, - -i

parasztgyerek

Őrölni a malomba.

Jő búza, tiszta mag a garaton, ocsú hullott a zsákomba, rostáfgatom . ..

Február van, február,

a tavasz ízét, mondd, érzed-e ...?

Nem lehetett feltartani, nem lehett meggátolni, nem lehetett eltörölni, amit véráradat sodort a révbe, aminek milliók szenvedése és élete lett. nagy, drága bére.

Aki bátor volt, félreállott, aki útban volt, félrelöktük, aki ártott, azt leütöttük.

Áttört az élet gátjain és igazságot nyújt felénk boldog jövőt terít elénk.

RÄCZ OLIVÉR fordítása

HÁT VÉDD TE IS!

Hát védd te is a földet, a gyárat, s ne kíméld, aki ellened támad.

Nekünk elég volt eddig szolgaság, elég volt az elnyomó uraság.

Mi már nem tűrünk újból láncokat házunkon nem akarunk lángokat.

Békét akarunk, boldog világot, az egész világon szabadságot.

Hát védd gyermeked arcán a mosolyt anyád arcán a ráncot, mit a gond nehéz ekéje sok éve szántott:

Dolgozott reggeltől ameddig látott.

Az iskolát! hol apró csemeték, tanulnak; ők a jövő nemzedék Nézd! fénylő szeműnkbe kacag a Nop ... Ki akar tőlünk lopni sugorot?

A gyárat, hol szebb jövőt kovácsol a munkás és nincs aki zsákmányol,

A falut, hol a troktorok szántanak, s meglapulnak fák alatt o házak.

Hát védd, te, én, s a többi milliók!

Nekünk nem kellenek puskagolyők. Építjük erős, szabad hozónkat,

Majd megtudja, aki ellenünk támad.

EMILT. VERHAEREN:

A MUNKA

Munkások, ti, akik lázasan, lihegön Magasodtok föl, úgy húztok át az időn,

S o hasznos győzelem álma borít be fénybe:

Zömök törzsek, kemény, pontos mozdulatok.

Megfeszülő, futó, torpanó alakok,

Dicsőség s hősiség mennyi nagy, büszke képe Él rólatok trogikuson szívembe vésve!

Szeretlek, szőke tá| liai, szekerek Nyihogó lovait hajszoló vad legények.

Rőt favágók raja jószagú rengeteg

Mélyén, s fehér faluk kopott, vén pórja, téged,

Ki csak dűlőd szerény útjait szereted,

S a magot lendülő mozdulattal veted Előbb magad elé, magasba, föld a fénybe:

Töltekezzék vele, mielőtt földbe térne:

S titeket is, akik csillagos ég alatt Dalolva szólítok a habokra, tengerészek,

Zúg az atlanti szél, csikorog a kötélzet,

Rengnek az árbocok, s a vitorla dagad;

S titeket, kik vörös rakparton ki és be Rakjátok, marcona munkások, azt a sok Hajót, mely jár-kel és a változó napok Alatt hódítva száll a pólusok vizére;

S titeket, jégmezőn, hófedte földeken Ércek káprázatát kergető aranyásók Kiket a fagy kemény karja dermesztve átfog,

S óriás satuja szétroppant hirtelen;

S bányászok, titeket, kik földön kúszva törtök,

Fogaitok közé szorítva fényetek,

A vékony ér felé, amelyből a szenet Fejti magányosan küzdő sötét erőtök;

S titeket mind, vasmunkások, acélverők,

Ejt s ködöt átütő arany és tintaarcok,

Izmos hátak, föllendülők, legörnyedök Míg a parázs sziszeg s az üllő érce harsog;

S komor hengerlők, századok évein Győztes mű hősei, mely a pánik, a pompa S nyomor városai felett hódít ragyogva:

Bennem éltek, hatalmasok, testvéreim!

Ó, az elszánt, makacs, vad munka, mely sürögve Lüktet a síkokon, tengeren, hegy ölén,

Ott feszült mindenütt s szerte a föld színén A világ népeit egy láncba fűzi össze;

Hős mozdulat, ha árnyba vész, ha fénybe ring.

Mindig munkás karok, s kezek, nem lankadóak,

Kezek s karok, melyek egymásba kulcsolódnak,

Hogy emberi erőnk s egységünk jegyeit Rányomják mégis a megfékezett világra,

S újjászülessen a hegy, tenger, sík lapálya Az ő akaratuk szerint'

RÓNAY GYÖRGY fordítása

VILÁG, BECSÜLD MEG A MUNKÁS KEZÉT!

Betonutakat ver az ingoványon, fellegakasztó gyárakat emel.

Sívó homokra kerteket varázsol, tőle kap irányt a folyómeder.

A föld méhébe leszáll énekelve, napfényre hozza rejtett kincseit.

Erős hajókkal fut a tengerekre, kemény a szíve, mégis melegít.

Hegyeket rombol és duzzaszt völgyeket, semmiből új ezredévet formál.

Nagy nevét zúgja puszto, rengeteg, jövőbe néz s nem áll meg a kornál.

Amerre jár-kel, fény ragyog nyomóban,

elpusztulna nélküle az élet.

Ö az igazság minden igazságban, lelkek között a legnagyobb lélek.

Világot táplál önnön erejéből, jólét titka az ő akarása.

Nappalt varázsol az északi éjből, jobb, erősebb nincs e földön nála.

Mégis neki ácsolt a múlt akasztőfát. taposott rajta csendőr, porkoláb.

Gyilkos harcokban vérét szerteszórták, arcül ütötték emberi fogát.

A múlt szégyenére, új, szebb század épül s aranyba vési megcsúfolt nevét.

Üj ige harsan magasból s a mélyből: világ, becsüld meg a munkás kezét!

mmmm