Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1973-02-13 / 37. szám, kedd
FÄBRY ISTVÁN, a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke: Dolgozzunk, építsünk! Emlékezés 1948 februárjára 1973. Ili. 13. 1948. II. 25-től Csehszlovákia népei történelmük új fejezetét írják. Ettől kezdve vették sorsuk intézését saját kezükbe. Arra az útra léptek, amelyet a Nagy Október eszméi mutattak meg a világ elnyomott, kizsákmányolt dolgozóinak. A felszabadulást a dicső szovjet nép fiai oly sok áldozat árán azáltal biztosították, hogy szétzúzták az emberiség legelvetemültebb ellenségét, a hitleri fasizmust, és cinkosait. Népünk, élve a felszabadulás adta lehetőségekkel, 1945-ben kezdte lerakni egy igazságos társadalmi rend, a szocializmus alapjait. Pártunk, Csehszlovákia Kommunista Pártja, olyan törvények életbe léptetéséről gondoskodott, melyek eleve lehetetlenné tették az ember ember általi kizsákmányolását. Az üzemek államosítása, a földbirtokok felosztása, a tőkések megadóztatása és a Gottwald vezette népi kormány több más intézkedése megrémítette a kizsákmányolókat, akik mindent elkövettek, hogy megakadályozzák az új törvények életbe léptetését. Kulcsfontosságú helyekre a saját embereiket, mint „jó" szakértőket azzal a megbízással igyekeztek behozni, hogy a törvényekben járatlan kisembereket a népi rendszer ellen fordítsák. Szabotálták az intézkedéseket, nehezítették a közellátást, nyugtalanságot próbáltak kelteni, főleg az üzemi és a falusi szegénység soraiban. Közben minden nehézséget a kommunisták által vezetett népi kormányzat számlájára akartak írni. Még az 1947-es aszály okozta ínséget is a népi rendszer hibájául igyekeztek feltüntetni. Sőt, még attól sem riadtak vissza, hogy a Szovjetunió által gyorssegélyként vásárolt búzával a feketepiacon üzérkedjenek. A Košicei Kormányprogram fokozatos megvalósítása elé egyre több akadályt gördítettek mind a Nemzeti Frontban és a többi központi szervben, mind az alsóbb szervekben. Már az 1946-os választások előtt megalkudtak a szélsőjobboldallal, nyíltan védelmezték az árulókat és a kollaboránsokat. Attól sem riadtak vissza, hogy lapjaikban nyíltan állást foglaljanak az üzemek államosítása, a nagybirtokok felosztása ellen. Hovatovább nyíltan ellenezték a közhivataloknak a reakciós elemektől való megtisztítását. Fokozatosan minden hatalmi szervbe „paritási alapon“ igyekeztek behozni megbízható embereiket, beleértve a rendőrséget és hadsereget is. A kereskedelem már szinte teljesen a kezükbe került, ami aztán lehetővé tette számukra a közellátás szabotálását, a feketepiac elburjánzását, a zugkereskede- lem megnövekedését. A sok fontos (főleg gazdasági ) pozíció megszerzése után elérkezettnek látták az időt az általános támadásra, annál is inkább, mivel a Košicei Kormányprogramnak és főleg egyes alapvető pontjainak a megvalósítása már nem tűrt további halasztást. A dolgozó nép legalsóbb szervei, főleg a nép által megválasztott nemzeti bizottságok, a forradalmi szakszervezetek, a földművesszövetségek türelmetlenül tették fel a kérdést: Meddig várjunk még? Pártunk, Csehszlovákia Kommunista Pártja, ezen kérdésekre nyílt és egyöntetű választ adott. Megmondta nyíltan a dolgozóknak, kik az akadályozói jogos követeléseik teljesítésének. Megmondta, hogy a reakció a Nemzeti Frontban, a kormányban és mindenütt, ahol csak ott van, visszaél a nép bizalmával, nem a nép érdekeit védelmezi, hanem szabotálja őket, s mind nyíltabban az osztályellenség szolgálatába szegődik. Az üzemek és a falvak dolgozóinak nagy tömegei kezdték megérteni, mire megy a játék. Mi, akik a februári napok aktív részesei voltunk még nagyon jól emlékszünk azokra a követelésekre, melyek az 1947- es év végén és az 1948-as év elején elhangzottak az üzemekben és a falvakban rendezett gyűléseken. Mindenütt feltették a dolgozók a kérdést: Meddig kell még tűrni a reakció arcátlanságát? Világossá vált, hogy a fontosabb tisztségeket a Nemzeti Frontban azoknak a becsületes hazafiaknak kell átvenniük, akik a dolgozók érdekeit megalkuvás nélkül képesek szolgálni. Minket, kommunistákat, főleg a külföldre emigrált reakciósok, a nemzetközi nagytőke és az imperializmus nyílt kiszolgálói azzal vádoltak és vádolnak ma is, hogy a februárban lezajlott események a „kommunisták puccsa volt a törvényes hatalom ellen“. Ehhez hasonló hangokat egyre nyíltabban kezdtek hangoztatni 1968-69- ben is, vitatva a párt vezető szerepének jogosságát. Ám 1948 februárjában a kommunisták — a dolgozók millióinak támogatásával — nem puccsot hajtottak végre, hanem megvédték a nép érdekeit és vér nélküli forradalommal szerezték meg a hatalmat. nos sztrájkot hirdetett meg. A dolgozók tízezrei vonultak ki az utcákra és világosan értésére adták a világnak, hogy ebben az országban ők kívánnak gazdái lenni a gyáraknak, a földeknek, a termelőeszközöknek, és akik ebben őket meg akarják akadályozni, szembe kerülnek magával a dolgozó néppel, ha kell, még fegyveresen is. így született meg aztán a népi milícia is, a dolgozó nép ökle, mely tudomására adta a nép ellenségeinek, hogy kíméletlenül lesújt azokra, akik szembe merészkednek szegülni akaratával. Az üzemekben, az intézetekben, a városokban és a falvakban egyaránt megalakultak az akcióbizottságok, melyek aztán kiebrudalták a reakciósokat és szekértolóikat. Ez aztán lehetővé tette a gyárak ellenőrzését, megteremtette államosításuk maradéktalan végrehajtását, a földreform végleges megvalósítását, a közhivatalok, a rendőrség és a hadsereg megtisztítóA válságos napokban, 1948. február 20-án kelt levelükben Zenki, Ripka, Stránsky, Drtina, valamint a szlovák Pietor, Lichner és mások levélben fordultak Beneš köztársasági elnökhöz, kérve, hogy mentse fel őket miniszteri tisztségük alól, azzal az indokkal, hogy a „továbbiak folyamán nem vállalhatnak felelősséget“ a kormány munkájáért és mindazért, amit a kommunisták meg akarnak valósítani. Kifogásolták, hogy a kommunisták gyűléseiken és lapjaikban informálják a néptömegeket e pártok állás- foglalásáról az államosítási, a földreform és más intézkedéseket illetően. Pártunk Központi Bizottságának Elnöksége szintén levéllel fordult Benešhez, felszólítva a köztársasági elnököt: fogadja el az említett miniszterek lemondását, mivel tevékenységük ellenkezik a Košicei Kormány- program, a népi demokrácia alapjaival. Ilyen értelemben szólt Gottwald elvtárs Prága és környéke, sőt egész köztársaságunk népéhez február 21-én a Prágai Óvárosi téren megtartott nagygyűlésen. Felhívta minden becsületes polgár figyelmét arra, hogy legyenek éberek, akadályozzák meg a reakció terveit, hiúsítsák meg a reakciónak a nép elleni összeesküvését. Nagyon jól emlékszünk arra a visszhangra, melyet Gottwald felhívása az üzemekben és a falvakon kiváltott. Az üzemi tanácsok országos kongresszusa 1948. február 21- én egyöntetűen elítélte a reakció mesterkedéseit, kategorikusan követelte és öt pontba foglalta mindazt, amit haladéktalanul meg kell valósítani. A követelmények megvalósítása érdekében a kongresszus általáFEBRUÁR HARCOSA (Lőrincz Gyula rajza) sá t, népi ellenőrzését, és a nép szolgálatába állítását. Beneš elnök, látva a néptömegek egyöntetű megmozdulását, kénytelen volt elfogadni a Gottwald elvtárs által előterjesztett új kormányt, mely a megújult Nemzeti Front tagjaiból alakult meg. Ha ma, 25 év távlatából visz- szatekintünk az akkori eseményekre és megvizsgáljuk, hogy mit jelentett számunkra a februári győzelem, büszkén mondhatjuk, pártunk, dolgozó népünk magáévá tette azt az eszmét, melyet immár több mint félévszázada először a Nagy Októberi Szocialista Forradalom valósított meg. A felszabadulás óta megtett utunkat újonnan épített hatalmas gyáróriások ékesítik, melyeknek termékei és maguk a gyárak is közös tulajdonunk. A hatalmas búzatáblák soha nem látott termésükkel parasztságunk igazi tulajdonává váltak, városaink, falvaink mintha csak ünneplőbe öltöztek volna, épülnek, szépülnek. Az emberek fölemelt fővel járnak, nem kell éhbérért hajlonganiuk és alamizsnáért könyörögniük. Igaz, ez az út nem volt sima, és sok nehézséget kellett leküzdeni. Sőt, az utóbbi évek azt is megmutatták, hogy kivívott győzelmünknek nem mindenki őrült, ami azt jelenti, hogy állandóan őrködnünk kell népi hatalmunk felett. Még örömtelibb életünkért még oda- adóbban, becsületesebben kell dolgoznunk, mert ez az ország a miénk, magunknak építjük. Ez maradt ránk hagyatékként az 1948-as februári napokból. Dolgozzunk, építsünk, de őrködjünk is mindazon, amit a februári győzelem részünkre hozott ... A szomszéd kertje Vozári Dezső műfordításai Vozári Dezső ma, február 13-án lenne 69 éves... Bár az orvosegyetemet az 1920-as években nem fejezhette be, önmagáról alkotott diagnózisában mit sem tévedett. A közelgő halál biztos tudatában takarította be költői termését. Szigorú volt önmagához. „Varázslat nélkül" — írta címül találó költői önjellemzésként verseinek válogatása elé. Saját versei fogadtatásának még örülhetett, de műfordításaiból már posztumusz kötet lett. Érezni a köteten a végső számvetés puritán fegyelmét, a halálközelség kegyetlen önértékelését. A szerkesztésnek szigorú logikai rendje van, az egyes nemzetek, azon belül pedig az egyes költők nevének alfabetikus sorrendben közli műfordításait. Ezt figyelembe véve véletlennek kellene tekinteni, hogy Ingeborg Bachman Számkivetés c. költeménye lett a kötet iiyitóverse, de ha akarjuk, ha nem, nehezen tudjuk kivonni magunkat a kényszerképzet erejének hatása alól, hogy ez esetben nem egyszerű véletlenről, nem is csak egyszerű fordításról, hanem sorsszerű azonosulásról, önvallomásról van szó. Halálról szól a kötet második, Nikola Jonkov Vapcarou Utolsó vers c. költeménye is, amit „a költő 1942. júl. 22-én 14 órakor, közvetlenül kivégzése előtt vetett papírra“. A vers búcsúzás az élettől, de maga meg nem adó szikár keménységgel: „Kivégzés. Aztán jönnek a férgek. Ez logikus, világos mindenképpen. Dúló viharban mégis ott leszek, mint élő fiad, tevéled népem.“ „Varázslat nélkül“, „logikus“ ésszel, „világos“ szemmel nézni az életet, s benne mindeitt, szerelmet, halált, azaz az élet fel- tartóztathatatlanságát. Egy ilyen életszemlélet könnyen válhat akár cinikus szkepszis alapjává — és szokás is felemlegetni Vozári költészetének bizonyos fokig szkeptikus vonásait. Válogatott versei mellett azonban műfordításának válogatási szempontjai is arról tanúskodnak, hogy fanyar dezil- luzionizmusának nem a minden hiába szkepszise, hanem a racionális felismerések alapján vállalt meggyőződéses hit az alapja, a harc vállalása azért, hogy a sötétségen, zűrzavaron győzedelmeskedjen a világosság és a józan rend. A tudatosan deiziliuzionáló ars poetika első leckéit a 20-as évek avantgarde művészi törekvéseiből vette. A meghökkentésen és eszmélteté- sen túl az elkötelezett harc következetes vállalásáig a 30-as évek második felében jutott el. 1938 után menekülnie kellett Csehszlovákiából, a Szovjetunióba ment, ahova kalandos úton, Lengyelországon keresztül jutott el. Az elsők között fordította szovjet költők — Konsztan- tin Szimonov, Alexej Szurkov, Jukub Kolasz stb. — háborús verseit. Szlovák és cseh költőket állítólag már a 30-as években rendszeresen fordított, szinte érthetetlen, miért nem vette át kötetébe össses műfordítását ezek közül. Igaz, a „Szomszéd kertje“ virágainak legtöbbje így is a szlovák és a cseh költők verseiből kerül ki. Markáns Bez- >«č-képet kaphat az olvasó fordításai nyomán. A kötet egészében kitűnik azonban, hogy legközelebbi rokonságban a cseh avantgarde költőivel áll. Szív- szorongatóan szép például František Halas Öregasszonyok c. versének átültetése. A költemény a múlandóság félelmetesen őszinte, kegyetlen litániája. Halas öregasszonya nem a megszokott képű jóságos anyóka. Portréja abból áll össze, ami hiány, ami már csak volt, amire az öregasszony szeme, keze, haja, öle, arca már csak mint az elviharzott élet lobogó lángjaira, mint kihűlt, elszürkült, el- feketült üszők emlékeztet. Válogatása első pillanatra esetlegesnek, véletlenszerűnek tűnik. Amiben kötete egységes, az elsősorban az, hogy választott költői mind az elkötelezett harc, a haladás oldalán állanak. Ezen túl szinte versenként kedves meglepetés, hogy viszonylag sok bennük a magyar vonatkozás, hogy városaink, költőink nevére, idézésére bukkanunk. A válogatásban nem befolyásolják túlságosan az irodalomtörténészek bevett konvenciói, a magyar olvasókra minden bizonnyal felfede- zésszerűen hat, hogy az eddig prózaíróként számon tartott Jaroslav Hašeket, Jožo Nižňan- skýt mint versírót is megismerheti. Kötetében a legtöbb hely Emil Boleslav Lukáčnak jutott, s ebből a szempontból a „Szomszéd kertje“ egy kicsit affajta „Lukács-előzetes“-nek is tekinthető a Magyarországon közkedvelt költő rövidesen megjelenő magyar verskötete előtt. Emil Boleslav LukáC többek közt magyar klasszikusokon tanulta a költészet szabályait, Adytól a modernséget, és Krčméryťól azt a képességet, hogy nemzeti és népi elkötelezettség mellett is hogyan lehet kitárt szívvel, nyitott aggyal tekinteni az ösz- szes földrajzi és szellemi égtájak felé. Költészete végleteket ölel egybe. Vozári egyneműbb és keményebb költő, amiben Lu- káčhoz mégis közel áll: a fi- lozófikus szemlélet és a részben ebből fakadó eszméltető szkepszis, s ezen alaptulajdonságok elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy jó tolmácsolója lehessen verseinek. Vozári műfordító arc-poétikájának lényege a gondolati hűség. A költői képekkel és ritmusokkal viszonylag szuverénül bánik; ha a vers, vagy egy-egy versszak egységének felépítése, a fogalmak magyar szavainak „holdudvara" úgy kívánja, nem ragaszkodik a szószerinti fordításhoz. A szlovák költők fordításai közt is érezni, hogy az érdesebb gondolati és ritmikai szövetű versek álltak hozzá a legközelebb. Novomes- kýnek például egyik legpuritánabb költői eszközökkel írott verse — Fekete és vörös — a fordításban az eredetinél is keményebb lett. Ján Poničan De- montázs c. versének átültetés© igazi remeklés; legelső olvasásra is szavalókórusokban visszhangzanak bennük az élesre csiszolt ritmusú szavak. A legváltozatosabb repertoár a szovjet-orosz költőkből közreadott válogatás. Időben Puskintól Rozsgyesztvenszkijig terjed a skála, s kötetben eddig megjelent szovjet műfordításai közül ide csak egyet vett át. Többségükben háborús versek, s a legnagyobb teret Puskin Anyeginje első két énekének részletei kapják. Kár, hogy az egész nem készült el. Anyegin dandységóhez illő könnyed ele- ganciájú hibátlan jambus-lába- kon szökellnek a sorok. A fanyar iróniában, mellyel Puskin hőseit bemutatja, kétségkívül elemében érezhette magát Vozári, lehet, hogy a drámaibb részek, Lenszkij, Tatjána szemti- mentalizmusa már kevésbé vonzották. Vozári Anyeginje így is nagysžerú torzó — ahogy sajnos Vozári költői és műfordítói' életműve is csak az maradt. Élete a két világháború közötti kisebbségi magyar költő tipikus képlete: nagyszerű kezdés után gyakori megtorpanások, majd sokfajta és mindenképp nehéz, de mindig csüggedetlen újrakezdés volt a sorsa. Költő és orvostanhallgató, majd csak költő és újságíró, aztán évtizedekig csak újságíró, diplomata és ssurkesztő. Mozgalmas és színes élet után nyugdíjba kellett vonulnia, hogy ismét múzsájának áldozhasson. Újra jelentkezésének örültünk, nem sejtettük, hogy hattyúdalát hallgatjuk. A kötet borítójának korrektúráját a költő már valószínűleg nem végezhette el. E szomorú tény azonban nem mentheti, hogy a borító szövegében 8, azaz nyolc helyesírási hiba van. [Európa Könyvkiadó.) VARGA ROZSA
