Új Szó, 1973. február (26. évfolyam, 27-50. szám)
1973-02-12 / 36. szám, hétfő
W. SAROYAIM: w r • Cf 1 • f ' Az éjféli nap orszagaban Oscar Haikluit üres embernek tartotta magát. Közlékenységét nem szégyellte, de nem is igen büszkélkedett vele. Már néhány napja tartózkodott Christian- sandban, az óhazában. Moziba készült az Alladinba, a Don Qui- jotét akarta megnézni. Még annyi fáradságot sem vett, hogy norvégül szóljon a pénztároskisasszonyhoz, s a Száz norvég kifejezést is a szállodában hagyta. — Hogy van? — kérdezte a lánytól. — Kitünően — válaszolta a lány angolul. — Mit tud a filmről? — Orosz film. — Igen. Ezt a nyelvet nem ismerem. De hát... — Természetesen norvég felirat is van. — Helyes. — De maga a történet spanyol tárgyú. — Miért ne lenne? — Cervantes világhírű regénye alapján készült. — Alapján... — ismételte Oscar. — S jól fejezi ki a spanyol alapot? — Még nem láttam. De tudom, hogy már több díjat nyert. Egyet Cannes-ban, egyet Velencében. — És San Franciscóban? — Azt nem tudom. — San Francisco az én hazám. — S hogy érzi itt magát? Messze az otthonától... — Tíz óra lökhajtásos gépen az Északi-sarkon át. De én autóval vagyok. — Csak a helybeliek járnak itt moziba. — Pedig rosszul teszik. Christiansand szép város. — Mi már unjuk — mosolyo- dott el egyik szemével a lány. — Igen, így szokott ez lenni — válaszolta Oscar. — Maguk fiatalok, még sehol sem jártak, és ezért nem szeretik szülővárosukat. — Már nem is vagyok olyan fiatal. — Én viszont a világ máso- sodik legidősebb embere vagyok. — Pedig fiatalnak látszik. — Harminchárom éves múltam. Hét fiatalnak lehet tartani engem? — Ismerek egy harminckilenc éves férfit. — Szinte hihetetlen — csodálkozott Oscar. — Itt lakik valahol a közelben? Szeretném megismerni. — Komolyan? — Igen. Kíváncsi vagyok, hogy bírja magát. Kicsoda? — Az apám. — Lehetetlen! — Pedig így van — Harminckilenc éves... Oscar, ha tehette, őrömmel elegyedett szóba ismeretlen emberekkel. Valahogy minden olyan egyszerűen alakult. Alsó ajkát kissé előretolva, megjegyzést tesz valamire, az ismeretlen válaszol, s így szinte észrevétlenül elkezdődik a beszélgetés. Talán azért megy olyan simán, mert sohasem akart semmit azoktól, akikkel szóba elegyedett. Oscar nem sietett, és két ember nem bámulhat egymásra szótlanul, mint a lovak, vagy a tehenek a mezőn. A tehenek és a lovak sokszor órákig is nézik egymást, anélkül, hogy egy hangot is hallatnának. Oscar megfigyelte őket az Oslo—Christiansand közötti műúton. Hányas számú is az a műút? Tizennégyes? Igen, tizen- négyes. Ha jól emlékszik. Imádta az állatokat. Ügy érezte, a világ békéje tükröződik a lovak és tehenek szemében, ahogy mozdulatlanul állnak és egymást bámulják a mezőn. Autója száztizessel száguldott, de a szeme sarkából az állatokat nézte. Közben hangosan mormogta: — Megállítom az autót és megfigyelem őket. Én is tudok úgy nézni, mint a lovak. Gyors elhatározással belelépett a fékbe. Kiugrott az autóból és kezét összefonva, megállt egy ló előtt. Az állat egész közel ment hozzá, arcuk szinte összeért. Néhány pillanatig úgy maradtak, majd a ló békésen háta,t fordított Oscarnak és elballagott. A mező csodálatos volt. Oscar jókedvre derült. Megértet* ték egymást a lóval, és jó barátokként váltak el. Az úton megállt egy autó. Négyen szálltak ki belőle: férj, feleség és két gyerek. Nem törődve azzal, hogy az idegenek alaposan szemügyre vették. Oscar nem mozdul. Néhány perc múlva elbúcsúzott a lótól: „Igen, barátocskám, tovább kell mennem, de sohasem foglak elfelejteni. És tudod, miért? Mert a te szemedben több igazság van, mint a tíz- parancsolatban“ ... Lassan autója felé indult. Érezte, hogy az idegenek — amerikaiak voltak — tekintetükkel egész a kocsiig követik. Oscar folytatta útját. Ogy jutott el Christiansandba. Kedves kisvárosnak tűnt. Szállodát keresett. Ha lehetett, mindig olcsóbb helyen szállt meg, ahol az átutazók nem idegesek, és nem tartják olyan nagyra magukat. Végül is az Astoria mellett döntött. S most itt áll a pénztár előtt és a világ legidősebb emberének leányával társalog. — Mindössze húszéves volt az apám, amikor én születtem. — És az édesanyja? — Tizennyolc. — Ha én most bemegyek, mikor jöhetek ki a teremből? — Bármikor. — Egyezzünk meg — ajánlotta Oscar. — Én most bemegyek és akkor jövök ki, amikor magának, ahogy nálunk mondják, lejár a munkaideje. — Tíz perc múlva kezdődik az utolsó előadás. Utána még öt percig kell a pénztárban ülnöm. — Rendben van, akkor nem is megyek be. Vacsorázzunk együtt. — Ö nem, jobban teszi, ha megnézi a filmet. — Miért? — Hát nem azért jött ide? — Ide — Christiansandba? — Dehogy. A moziba. — Akkor még nem tudtam, hogy maga egy negyedóra múlva végez. Bizonyára éhes, hiszen reggel óta van itt. Hát nem éhes? — Nem nagyon. És maga? — Én igen. De nem tudom, mit rendeljek. Tegnap este például ptarmigant kértem, mert azt hittem, hogy a norvégek szeretik. De helyette valami égett csirkét hoztak. Egyáltalán nem volt norvég jellege. Szeretném, ha segítene rendelni. — Ha most bemegy, még a rajzfilmet is megnézheti. Oscar vett egy tízcentes jegyet, bement a sötét terembe, és leült az utolsó sorban. A rajzfilm amerikai volt, elég szórakoztató, de senki sem nevetett. Amikor a vásznon megjelent az első orosz felirat, a lány is bejött és leült Oscar mellé. Együtt nézték végig a filmet. Nagyon szép volt, s még az sem zavarta őket, hogy idegen nyelven beszéltek benne. Oscar úgy érezte, hogy a szikár és nemes, társtalan lovag nagyon hasonlít a mezőn látott nyugodt és méltóságteljes lóhoz. A spanyol nemes még a bilincsbe vert rabokat is kiszabadította, akik hálából majdnem megölték őt. Szinte mindenki félkegyelműnek tartotta a sovány és már nem fiatal lovagot, s jó tetteiért vagy kinevették, vagy kicsúfolták. Kigyúltak a lámpák a teremben. Az emberek felálltak és a kijárat felé indultak, csak Oscar és a lány maradt ülve. Míg a lány az orrát fújta, Oscar arra gondolt, hogy egy angyal ül mellette. — Csak nem sír? — kérdezte tőle. — Nem, dehogy — válaszolta a lány és szomorúan elmosolyodott. Végül ők is felálltak. Oscar felsóhajtott: — Most már jól jönne egy valódi norvég vacsora. — Igen. Megmutatom a vendéglőt. Néhány házzal arrább megálltak egy kivilágított hamisítatlan norvég nyelvű étterem előtt. A lány kezet nyújtott, arca, szeme mosolygott: —* Jó éjszakát—r mondta kedvesen. — Itt akar hagyni? — Késő van, haza ke»ll mennem. — De na megkérem, hogy maradjon velem? Nem ebben állapodtunk meg? — Itt minden nagyon ízletes. Még a ptarmigan is. — De hát mi történt magával? Elszomorította a film? — Nem, nagyon örvendek, hogy megnéztem. — S mégis haza akar menni? — Maga okos fiú és mindent megért. Lehet, magától is rájön ... — Én okos? És hogy mindent megértek? — csodálkozott őszintén Oscar. — Én ostoba vagyok. Néha még büszke is vagyok rá. Kétszer nősültem, de el is váltam. Hát látott már ostobább embert? De hát mi történt? — Csak nevetne rajtam, mint ahogy Don Quijotén is nevettek. — Nem igaz, nem nevetem ki magát. — Igazán? — Természetesen. De ígérje meg, hogy együtt vacsorázunk. — Nem ígérhetem meg. — Nem ismerem az itteni szokásokat, de maga tetszik nekem. Talán azt kellene mondanom, hogy szerelmes lettem magába, de nem mondom. Én még ma este hajóra szállók, Dániába megyek. A jegy is a zsebemben van. Még azt sem akarom tudni, hogy hívják, s maga sem kíváncsi arra, hogy én ki vagyok. Miért ne vacsorázhatnánk együtt? Ülnénk egymás mellett, mint a moziban. Nincs kedve hozzá? — Ezt már mondta. — Mit mondtam? — Amit most megismételt. Én nem voltam kétszer férjnél, tehát elvált asszony &em vagyok. Talán annak sem örülök, hogy maga ma este elutazik ... — Komolytalan lány ... — Azt hittem, megérti, hogy komolyan beszélek. — Akkor én megyek — jelentette ki sietve Oscar. — Mindig el lehet menni mindenünnen. — Jó éjszakát. Örülök, hogy megismertem. — A lány szívből felnevetett, először, ismeretségük óta. S még mielőtt Oscar megérthette volna, hogy mi is történt, q lány . hozzáhajolt, megcsókolta és elment. Oscar rájött, hogy mindig ostoba volt, és az is marad. Mozdulatlanul állt, várta, hogy talán visszajön a lány, s csak nagy sokára értette meg, hogy tévedett. Az ördögbe is, ha utána szaladna, együtt hazamennének a lány szüleihez, bemutatkozna és végleg náluk is maradna. Nem rossz ötlet! Lehajtotta a fejét és megindult a vendéglő felé. Amikor a pincérnő a menükártyával megjelent, Oscar így szólt: — Nem is tudom, mit rendeljek. Maga mit ajánl? — Ptarmigant! — válaszolta a pincérnő. — Rendben van. Üjra csak fekete, égett és ízetlen húst hoztak, de Oscarnak most már minden mindegy volt. A világ legöregebb emberének a lánya lassan, kimért léptekkel ment hazafelé. Fordította: Barta Ernő — Mért mennek gyalog? Mért? A gyermek háttal állt az anyjának, a gyalogjárót elözönlő embereket bámulta az ablakból és mind csak kérdezte: — Mért mennek gyalog? Mért? — Az Aragoni utca, melyre rálátott, valahol c rózsaszínű örvényekben kezdődött, melyeket a felkelő nap kavart a jelhők között, és a Plaza de Torosnál ért véget, a reggeli ködbe vesző hatalmas épületek tömegében. A gyermek csodálkozva nézte az embereket: mintha a vöröses hajnali ragyogásból toppantak volna elő, s a sötét város felé tartottak, amely még szinte teljesen az éj homályába merült. — Hova mennek? — kérdezte megint, de az anyjának dolga volt, nem figyelt rá. Az ablak alatt csapatosan munkások haladtak el, félrecsapott sapkával, kenyérzsákkal a vállukon, -/.sebre dugott kézzel, cigarettával a szájukban, meg kalapos és esőkabátos kishiva- talnokok, összefogódzó fiatal lányok csapatai, viaszosvászon zsákot hordozó kendős munkásasszonyok, a Ventas műhelyek inasai, idős férfiak szorosan a nyakukra tekert sállal, egyensapkás gyerekek iskolatáskával, még egy pap is. — De hát hova mennek, édesanyám? — ismétli a gyermek. Az anyja most már megfordul, az ablakhoz lép, kinéz az utcára, de késik a felelettel. Nem tudja, hogyan is magyarázza meg, mit jelent ez a gyalogos tömeg. Maga is készülődik már, és mindjárt indul, hogy csatlakozzék az emberáradathoz. — Nem látod, hogy gyalog járnak? Nem ülnek villamosra, mert nem szabad felülni. Tudja, hogy a gyermek egy szót sem ért az egészből, de nem tudja jobban megmagyarázni. — Nem ülnek villamosra? Miért nem? — Azért, mert megmondták, hogy nem szabad felülni, és senki sem ül fel. Nem látod? Az utca köz&pén megjelenik egy villamos, és a gyermek látja, hogy teljesen üres. Égő lámpákkal robog az emberek között, akik arrafelé fordulnak, szemügyre veszik. Minden arc nevetős, gesztikulálnak, a villamosra mutatnak, valamit mondanak is, amit a fiúcska nem hall. Az anya csak nézi mögötte a jelenetet, és kacag. —- Senki, de senkii — kiáltja lelkesen. És a gyermek vállára teszi kezét. A fiú feje odafordul. — És mért nem ülnek fel? —• Hát azért, ember, mert... Nagyon drága az élet, és már nem bírjuk. Lehetetlen. Az anya tudja, hogy meg kell magyaráznia. — Ebből meglátják, hogy mind tiltakozunk, hogy nem akad senki., aki meg volna elégedve a kormányzattal. Most eredj, hagyd, abba a kérdezős- ködést, és reggelizzél, mindjárt indulok én is. — És te is gyalog mész? — szól a gyermek tágra nyílt szemmel és halvány mosollyal. — Persze! Mint mindenki! A gyermek csodálkozva néz rá, és nem jut szóhoz. Az anyja gyalog megy munkába. — De... olyan messze van ... nagyon elfáradsz! Az anya ellép az ablaktól, és az asztalnál tesz-vesz. — Nem számít. Nem kell rá gondolni. A fiúcska odamegy hozzá, közelről nézi, büszke, hogy az anyja ezt mondta, és megsimogatja a karját. — Veled akarok menni. Hadd kísérjelek el egy kicsit... Az asszony gyorsan válaszol: — Nem, lehetetlen, máris indulok. De megállítja a gyermek arckifejezése, kérésének hanrf- színe; nézi a fiát, amint nehézkesen támaszkodik mankóira. Kénytelen engedni. — No jó, eljöhetsz a saro- kig, de nem tovább ... — Én is gyalog akarok menni — suttogja a gyermek, miközben sután mozog a szobában. Reggeliznek. Az anya időnként az utca felé pillant, ahol n5 a világosság és a vonuló tömeg. A villamosok továbbra is üresen jönnek-mennek, megállás nélkül, furcsa ócskavascsörömpöléssel. A vezető árnyéka élesen kirajzolódik az üres kocsiban. — Gyerünk, siess! — mordul rá az anya szokásból, noha tudja, hogy még ráér. Hatkor kelt, nyugodtan elér a műhelybe. Lemennek a lépcsőn. Az asz- szony segít a fiúcskának, aki húzza és minden lépésnél ösz- szeüti a lábát. A mankók az egész házban jól ismert zajjal koccannak a fához. Kimennek az utcára, meggyorsítják lépteiket, és elkeverednek a Manuel Becerra utca irányába igyekvő tömeggel. A kistisztviselőnő és fia elkeveredik a munkásokkal, a bárok dohány árusaival, azokkal, akik a bankok parkettjét sepregetik, a kőművesekkel, akik a felhőkarcolókat és szállodákat építik, a senkit sem érdeklő újságok rikkancsaival, a zöldségárusokkal és a Lagazpi felé tartó mészároslegényekkel, a gép- írónőkkel, csatornatisztítókkal, a gáztársaság alkalmazottaival, az utcaseprőkkel. A gyermek már nem kérdezősködik. Azzal a boldog illúzióval néz jobbra-balra, hogy ő is azt teszi, amit az anyja képes megtenni annyi más emberrel együtt, aki ismeretlenül összenevet és beszédbe elegyedik. Az anya átsugározta rá örömét és lelkesedését, igyekszik gyorsabban lépni, és a mankók ütemesen kopognak a földön. Az anya belekarol és gyöngéden néz rá; az érzések különös vegyüléke fűti ezt a ködös és csöpppt sem télies reggelt. Egyszerű emberek veszik körül őket, szegényesen öltözött emberek, akiket gondok keserítenek, de szüntelenül előbbre törnek és sokasodnak, ellenállhatatlanul, legyőzhetetlenül, mint egy békés hadsereg, amely behatol a városba és meghódítja puszta jelenlétével és eltökéltségével, hogy mindennek ellenére, az igazságtalanságot és az évek ellenére, élni fog. Péchi György fordítása □ Jean-Louis Barrault, a neves francia rendező megkezdte Moliére Úrhatnám polgár című komédiájának próbáit a bécsi Burgtheaterben. A címszerepet Josef Meinrad alakítja. A komédiát Moliére halálának 300. évfordulóján mutatják be. □ Sylva Koscina ezúttal színpadi szerepre készül Musical- ban lép majd fel, amelyet Boccaccio egyik novellájából írtak. Pietro Germi felfedezettje, a hajdani matematika-fizika szakos egyetemista ezután Az ördög és a halál című krimi egyik főszerepét játsza el, melyet Mario Bava rendez. Poblo Picasso: Szerelmespár f-RANCISCO LASCALLE: február 7
