Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-08 / 6. szám, hétfő
I smerik azokat a piszokfészkeket, ahof hiába kérdezi az ember: miért építtetett ide állomást a vasút; ahol mintegy megmeredt a végtelenség néhány szennyes ház és egy félig romba dőlt gyár felett; körös-körül szántóföldek — örökös terméketlenségre kárhoztatva; az ember rögtön reménytelennek érzi őket, mert egy fa, de még egy templomtorony sem látható a környéken. A vörös sapkás férfi, aki végre, végre továbbeugedi a vonatot, eltűnik egy nagyképű állomásnév óriási táblája alatt, és az ember úgy érzi, csak azért fizetik, hogy unalommal borítva napi tizenkét órát aludjon. Szürke fátyolos horizont a puszta, műveletlen földek felett. Ennek ellenére nem én voltam az egyetlen érkező; a szomszédos fülkéből hatalmas, barna csomaggal öregasszony szállt ki, de mire elhagytam a szennyes kis állomást, mintha elnyelte volna a föld, és egy percig tanácstalanul álldogáltam, mert nem tudtam, kitől kérdezzem meg a utat. Lehetetlennek látszott, hogy abban a néhány téglaépületben — halott ablakokkal és sárgászöld függönyökkel — emberek lakjanak, s erre az utcaszerű valamire kersztbe állt egy fekete fal, amely — úgy látszott — összeomlóban van. E sötét fal felé indultam, mert a halott házakba nem mertem bekopogni. Azután befordultam a sarkon, és mindjárt a maszatos és alig olvasható „vendéglő“ feliratú cégtábla mellett világosan és tisztán kivehetően, kék alapon fehér betűkkel ez állt: „Főutca“. Megint néhány ház, amelyek ferde frontot alkottak, málló vakolat és szemben, hosszan és ablaktalanul a gyártelek komor fala, mint a vigasztalanság birodalmának sorompója. Találomra balra kerültem, de itt a községnek váratlanul vége volt: a fai még körülbelül tíz métert folytatódott, mögötte lapos mező terült el szürkésfeketén, alig látható zöld villódzással, ami valahol a távolhan összefolyt a magas és szürke horizontjával, és az a szörnyű érzésem támadt, hogy a világ végén állok, végtelen szakadék előtt, mintha arra lennék kárhoztatva, hogy belezuhanjak a teljes reménytelenségnek ebbe a félelmetesen csábító, hangtalan örvénylésébe. Balra kicsiny, mintegy laposra nyomott ház állott, amilyeneket munkások építenek maguknak a hét végén; bizonytalan léptekkel, majdnem támolyogva indultam feléje. Ahogy beléptem a szegényes és megható, csupasz vadrózsabokorral befuttatott kiskapun, megláttam a házszámot, és tudtam, jó helyen járok. A zöldes ablaktáblákat, amelyekről régen lakopott a festék, szorosra zárták — mintha csak beragasztották volna; az alacsony tetőt, amelynek ereszét a kezemmel elérhettem, rozsdás pléhlemezekkel foltozták ki. Kimondhatatlan csönd volt, a napnak az az órája, amikor az alkony még egy lélegzetnyi szünetet tart, mielőtt szürkén és visszavonhatatlanul beáradna a messzeség peremén. Egy percig haboztam a ház ajtaja előtt, és azt kívántam, bár meghaltam volna, akkor ... ahelyett hogy most itt álljak, és be kelljen mennem ebbe a házba. Amikor azután fel akartam emelni a kezem, hogy kopogjak, bentről turbékoló asszony! nevetést hallottam; azt a rejtélyes, érthetetlen nevetést, amely hangulatunk szerint felvidít, vagy összeszoríja a szívünket. így mindenesetre csak olyan asszony nevethetett, aki nincs egyedül, és megint habozni kezdtem, és az az égető, szaggató vágyam támadt, hogy elmerüljek a leszálló alkony szürke végtelenségében, ami most már ott függött a messzi föld felett és hívott, hívott... és erőm végső megfeszítésével erősen megzörgettem az ajtót. Először csönd, azután suttogás — és lépések, halk papucslépések, és azután kinyílt az ajtó, és egy szőke, rózsás arcú asszonyt láttam, aki úgy hatott rám, mint az a leírhatatlan fény, amely Rembrandt homályos képeit világítja meg a legtávolabbi sarokig. Aranyosvörösen fénylett fel bennem ez az asszony a szürke és fekete végtelenségében. Halk kiáltással visszahőkölt, és remegő kézzel fogta a ajtót, de amikor levettem katonasapkámat, és rekedt hangon azt mondtam: „stét“, az ijedtség görcse feloldódott ebben a csodálatosan alaktalan arcban, az asszony elfogódot- tan mosolygott, és így szólt: „Igen“. A háttérben erőteljes férfialak tűnt fel, elmosódva a kis szoba homályában. HEINRICH BÖLL: — Brinknét keresem — mondtam halkan. — Igen — szólt újból a fénytelen hang, az asszony idegesen kinyitott egy ajtót. A férfi eltűnt a sötétben. Szűk szobába léptem, szegényes bútorokkal tömték tele, és már beleette magát a rossz ételek és nagyon jó cigaretták szaga. A nő fehér keze a kapcsolóhoz repült, és amikor ráesett a fény, sápadtnak és ernyedtnek látszott, majdnem halottnak, csak világos, vöröses haja volt élő és meleg. Még mindig remegő kézzel, görcsösen fogta össze súlyos keblei felett sötétvörös ruháját, pedig jól be volt gombolva — majdnem úgy, mintha attól félne, hogy leszúrom. Vizeskék szemének pillantása riadt volt és rémült, mintha szörnyű ítélettől tartva a bíróság előtt állna. Még az olcsó lenyomatok a falon, még ezek az édeskés képek is kifüggesztett vádiratokként hatottak. — Ne ijedjen meg — mondtam fojtottan, és abban a percben tudtam, hogy ez volt a legrosszabb, amivel elkezdhettem, de mielőtt folytathattam volna, különös nyugalommal így szólt: — Mindent tudok, meghalt... meghalt. Bólintottam. Azután benyúltam a zsebembe, hogy átnyújtsam neki a halott utolsó holmiját, de a szomszéd szobában erőszakos hang hallatszott: — Gitta! Kétségbeesetten nézett rám, azután felrántotta az ajtót, és rikácsolva bekiáltott: — Várj öt percig, az ördögbe — és az ajtó nagy robajjal becsapódott, és szinte láttam magam előtt, ahogy a férfi gyáván behúzódik a kályha mögé. Az asszony dacosan, majdnem diadalmasan nézett rám. Lassan kiraktam a zöld bársonyasztalterítőre a jegygyűrűt, az órát és a katonakönyvet a kopott fényképekkel. Ekkor hirtelen vadul és borzalmasan felzokogott, mint egy állat. Arcának vonásai teljesen elmosódtak, fehérek és alaktalanok voltak, mint egy csiga húsa, és kicsiny, világos könnyek gyöngyöztek elő rövid, húsos ujjal közül. Lecsúszott a pamlagra, és jobb karjával az asztalra támaszkodott, mialatt bal keze a szegényes tárgyakat tapogatta. Az emlékezés mintha száz tőrrel járta volna át. Ügy éreztem, a háborúnak soha nem lesz vége, soha, mindaddig, amíg egy háborúütötte seb vérzik valahol a földön. Eldobtam magamtól mindent, undort, félelmet és reménytelenséget mint nevetséges kölöncöt, és rátettem kezem a vonagló, gömbölyű vállra, és amikor az asszony felém fordította csodálkozó arcát, először láttam vonásaiban hasonlóságot azzal a csinos, kedves lánnyal, akinek a fényképét százszor is meg kellett néznem, akkor... — Hol történt — üljön le —, Keleten? Látszott rajta, hogy bármely percben megint köny- nyekben törhet ki. — Nem ... Nyugaton, hadifogságban ... több mint százezren voltunk ... — És mikor? — Pillantása felindult volt és éber és félelmetesen eleven, és egész arca feszült és fiatal — mintha az élete függne a válaszomtól. — 1945 júliusában — mondtam halkan. Mintha töprengett volna egy pillanatig, és azután elmosolyodott — egészen tisztán és ártatlanul, és én kitaláltam, miért mosolyog. De hirtelen úgy éreztem, mintha a ház mindjárt ösz- szeomlana felettem, felkeltem. Szó nélkül kinyitotta az ajtót, és előre akart engedni, én azonban állhatatosan megvártam, amíg kiment előttem; és amikor odanyújtotta kicsiny, kövérkés kezét, szárazon felzokogva így szólt: — Tudtam, tudtam, amikor — majdnem három éve — kikísértem az állomásra — és azután egétezen halkan hozzátette: — Ne vessen meg engem! Szívem mélyéig megijedtem ezektől a szavaktól. —. Istenem, hát olyan vagyok, mint egy bíró? És mielőtt megakadályozhatta volna, megcsókoltam ezt a kicsiny, puha kezet — életemben először csókoltam meg egy nő kezét. Kint besötétedett, és mintegy megdermedve a félelemtől egy percig még vártam a zárt ajtó előtt. Hallottam, hogy zokog odabent, hangosan és vadul, az ajtóhoz támaszkodott, csak a vastag deszka választotta e! tőlem, és ebben a percben valóban azt kívántam, hogy a ház összeomolják felette, éfe maga alá temesse. Aztán lassan és kínos elővigyázatossággal — mivel attól féltem, hogy bármely percben belezuhanhatok egy szakadékba — tapogatózva visszamentem az állomásra. Kis fények égtek a halott házakban, és az egész fészek mintha nagyon, nagyon megnőtt volna. Még a fekete fal mögött is láttam kis lámpákat — mintha végtelen nagy udvarokat világítottak volna meg. Az alkony megsűrűsödött, és súlyossá vált, ködösen párás volt és áthatolhatatlan. A kicsiny, huzatos váróteremben rajtam kívül még egy idősebb pár álldogált, fázósan a sarokba húzódva. Sokáig vártam, zsebre dugott kézzel és fülemre húzott sapkával, mert hideg szél fújt a sínek felől, és az éjszaka, mint valami szörnyű súly, egyre mélyebbre és mélyebbre szállt. — Csak egy kicsit több kenyerünk volna és egy kevés dohányunk — mormogta mögöttem egy férfi. Újból és újból előrehajoltam, hogy a távoli, tompa fények között összeszűkülő sínekre pillantsak. De azután hirtelen felszakították az ajtót, éö a vörös sapkás férfi, ügybuzgó arccal, mintha egy hatal* mas pályaudvar várótermében volna elordította magát: — A kölni személyvonat kelencvenöt percet késik! Ügy éreztem, mintha egy életre fogságba vetettek volna. 1947 Rayman Katalin fordítása ISZAAK BABEL: EGY ESTE A CÁRNŐNÉL A zsebemben vörös kaviár és egy font kenyér. Lakásom nincs. Állok az Anyicskov hídon, a Clodt mintázta lovakba kapaszkodom. Az est szétterpeszkedik, jön a Morszkaja felől. A Nyelsz- kijen vattába burkolt sárga fények imbolyognak. Szállás kell. Az éhség úgy fűrészel, mint ügyetlen fiúcska a hegedűhúrt. Gondolatban sorra veszem a burzsoázia elhagyott lakásait. Szemem előtt kibontakozik az Anyicskov-palota lapos tömege. íme, itt a szállás. Az előcsarnokba észrevétlenül besurrani — nem nehéz. A palota lakatlan. Ráérős egér rágcsál egy mellék szobában. Marija Fjodorovna anyacárnő könyvtárszobájában vagyok. Egy öreg német a szoba közepén állva vattát tömköd a fülébe. Ki akar innen menni. A szerencse szájon csókol. A németet ismerem. Valamikor ingyen legépeltem neki egy hirdetést az igazolványa elvesztéséről. A német az enyém testestől és (becsületes és bágyadt) lelkestől. Elhatározzuk, a könyvtárban várakozom Lunacsarszkijra, mert — ha nem tudnák — nekem itt Lunacsarszkijjal van dolgom. A dallamos ketyegő óra kiűzte a németet a szobából. Egyedül vagyok. Kristálygömbök égnek fölöttem selymes, sárga fényben. A fűtőtest érthetetlen módon meleget áraszt. A mély kerevetek nyugalomba takarják dermedt testemet. Már a felületes házkutatás is eredményhez vezet. Egy lábast, csipetnyi teát és cukrot fedezek fel. S aztán egy kis bor- szesz-gyorsfőző öltögeti kékes nyelvecskéjét. Ezen az estén ember módiára vacsoráztam. Antik, faragott, lakkos kínai asztalkára nagyon finom kis abroszt terítettem, fegyre kapott kemény kenyerem minden falatját leöblítettem édes, gőzölgő teával, amely korallcsillago- kat ragyogtatott a pohár sar- kosra csiszolt falain. A karos- szék bársony puha tenyérrel simogatta horpadt oldalamat. Odakünn a fagytól holttá vált pétervári gránitra kristályos hó- pelyhek telepedtek. A világítás fénye citromsárga kévékben hullott le a meleg falakon, megérintette a könyvek sarkait, s azok válaszul megcsillantották kékes aranyukat. A könyvek — enyésző, illatos lapjaik — elvittek a messzi Dániába. Több mint fél évszázada ajándékozták őket egy fiatal hercegnőnek, aki kicsiny és erényes hazájából a vad Oroszországba indult. Az egyszerű címlapok kifakult tintájú három ferde sorban búcsúztak a hercegnőtől az öt nevelő udvarhölgyek és barátnők, udvari tanácsosok leányai, búcsúztak tanítók, pergamenarcú líceumi tanárok és a királyi apa és a királyi anya, a síró anya. Kis vastag könyvek hosszú sora, el- feketült aranyszegélyű, tintafoltos gyermekkori bibliák, szattyánbőrkötésű Lamartine- és Chenier-könyvek, bennük száraz, szétporló virágokkal. Lapozgatom a vékonyra kopott, feledésbe merült füzeteket, és kibontakozik előttem egy ismeretlen ország képe, rendkívüli napjainak sora. Aztán megjelenik előttem a púderes arcú, alacsony asszony, az alattomos intrikus, akiben olthatatlan hatalomvágy égett, a dühödt nőstény a preobra- zsenszkojei gránátosok közöttt az utolsó cár kegyetlen, de gondos anyja, akit aztán eltapos egy német asszony — Marija Fjodorovna cárnő bontja ki előttem sötét és hosszú életének tekercseit. Késő este lett, mire elszakadtam ettől a szánalmas krónikától, a véres koponyájú kísértetektől. A cifra barna meny- nyezeten még mindig nyugodtan égtek a portól körülrajzott kristálygömbök. Lyukas bakancsom mellett, a kék szőnyegen már mozdulatlanná váltak a leolvadt hóból szivárgó erecskék. Az agymunkától s e forró csendtől kimerülve elaludtam. Éjszaka — a folyosók tompán fénylő parkettjén — a kijárathoz lopózkodtam. 111. Sándor dolgozószobája magas skatulya a Nyevszkijre néző beszögezett ablakokkal. Mihail Alekszand- rovics szobái egy felvilágosult tiszt vidám lakása, ahol tornáztak; a falakat halványrózsaszín mintás, világos kelme borította, az alacsony kandallópárkányon a XVII. század naivitását és húskultuszát utánzó porcelánfigurák sorakoznak. Egy oszlophoz dőlve sokáig vártam, hogy elaludjék az utolsó udvari lakáj. Belérögződött szokása szerint simára borotvált, petyhüdt, csuparánc arcába, csapott magas homlokára egy kézilámpa aranyfényt hullatott. Éjjel egy órakor az utcán voltam. Az álmatlan Nyevszkij méhébe fogadott. Elmentem aludni a Nyikolajevszkij-pálya- udvarra. Azok, akik elmenekültek innen, tudják meg: Péter- váron van hol töltse az éjszakáját egy hajléktalan költő. TÖRÖK ELEMÉR: HOL VAGYOK? 1973 I. 8. Szántó Irén fordítása Farkas Aladár; Vietnam Csend szivárog láthatatlan gyűrődések résein át a lengő lila olkonyatba. Mintha erdőben állnék vad csapás végén békességben árnyékommal. Bánt ez a csend, s a fény keskeny sugara. Eltakarom arcom, s látom az üres messzeséget, hol véres szárny verdes- lelőtt madár. Vietnam ez? nem is tudom, hol vagyok már... Az alkony az égig magasul, csend-falán baglyok huhognak vadul.
