Új Szó, 1973. január (26. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-22 / 18. szám, hétfő
A katona görcsösen szorította magához a géppisztolyát, mintha kapaszkodni akarna ben- ne, hogy ©1 ne essék. Nem engedelmeskedtek az uj- jai, a géppisztolyt a sáros földre ejtette s hiába hajolt utána. Igaz, a jobb kezét éppen csak megsértette a gránátszilánk, de a vállából dőlt a vér, a bal keze meg cafatokban lógott a másik oldalon. Mit csináljon? El kellene állítani a vérzést. De mivel? Csak folyik, folyik. Ivan Kar- naljuk felderítő futni kezdett. „Be kell érnem, mielőtt elvéreznék — gondolta, csaik el ne essek, szakadjak meg, de el ne essek. Utánam jöttek az átkozottak. Utolérnek. Nem fogtok meg kutyák, nem fogtok meg.“ Kegyetlen harag remegtette meg a szájaszélét; ha utolérik, a fogával tépi szót üldözőit. Amint túljutott a veszélyes zónán, megállt, megnyugodott, mintha a gyűlölete nem űzte volna tovább. Lerogyott s úgy érezte, mintha nem is a földre esett volna, hanem tiszta, hűvös patakba s a víz már viszi is, fák közt hengergeti, aztán felhőket látott, meg házakat és hirtelen otthon termett, a falujában, mint a mesék hősei. Apja, anyja, öregapja, a nagymama, nénjei — mind vártak rá. — Ivan! Nicsak, Ivanuskánk! Ott a házuk a falu végén, s a gyalogút a kertjük alatt, öt is látja, Galinát, akire legtöbbet gondolt, már szalad is elébe. — Ivan! Vánjuska! Visszajöttél, kedves? — Gálja! Kinyitotta a szemét. — Nem vagyok magamnál — suttogta ijedten. Ivan Karnaljuk közlegény hőstetteit senki sem tartotta számon. Mint mesterlövész 15 fasisztát ölt meg, de külsején látszott valami különleges hősiesség. Huszonöt éves, vékony, középtermetű legény, a podolai mezőkön született, az Októberi Forradalom napjaiban; a nagy építkezezések éveiben nőtt fel s a Nagy Honvédő Háború harcosa lett. Egy a sok millió szovjet fiatal közül, akik korábban sohasem gondoltak a háborúra, de igazi harcosok lettek, amint puskát adtak a kezükbe Pedig Ivan Karnaljuk még verekedni sem szeretett, bokszolni sem tanult s még a céllövészetben sem szerzett érdemeket. Pásztor volt a kolhozban, s a mezőgazdasági kiállításon egy csudálatos bikával aranyérmet nyert. A folyó egyre messzebb vitte, sodorta. Nagy nehezen kimászottEgy fa tövéhez vonszolta magát, összeszorította a fogát, sebét a fa kérgéhez nyomta. Sikerült elállítani a vérzést. Reggel, amikor a szanitécek összeszedték az elesett katonákat, azt hitték, halott. Arca fehér volt, mint a halottaké. — Élek, élek — suttogta Karnaljuk. A harc még tovább tartóit. Ahol a sebész operált, fehér lepedőkkel takarták be a kuny hó falát, Szünet nélkül, éjjel- nappal dolgozott az orvos. Közben bombáztak, ágyúk dörögtek, s hatalmas robbanások ráz. kódtatták meg a házikó falát. Két ápolónő már kidőlt mellőle. Oj nővérek, új szanitécek jöttek, s hordták a roncsolt testű embereket. Az udvaron a puszta földre fektették le a sebesülteket. Irtózatosan elfáradt már a sebész. Azt hitte, mindenit kibír, de az erejéből nem futotta tovább. Mindennek van határa. Már embereket sem látott, csak sebeket, sebeket. „Legalább kiabálnának a szerencsétlenek — gondolta —, vagy szidnák, átkoznák a halált. De csak jajgatnak, s tűrnek, mint a birka.“ — A következőt — szólt a szanitécekhez. Karnaljukot hozták be. Három napja, hogy megsebesült. Azóta üszkösödnek a sebei, vértelen testét 41 fokos láz égeti. Fölpuffadt, megfeketedett karja mozdulatlanul feküdt mellette, azt nézte három napon át s gyűlölte már, mintha a halálos ellensége lenne. A sebész, aki kitűnő, új módszereket ismert az üszkös se- bek gyógyítására, lemondóan intett, amint meglátta Karnaljuk kezét. — Késő — mondta kézmosás közben az asszisztensének — talán az amputálás még segíthet. — Amputálják, vágják le — hadarta dühösen a katona. A sebész megfordult a hangra, Karnaljuk tágra nyílt, szürkés szeme meredt rá. — Vágják le — ismételte. Karnaljukon az amputálás sem segített. Aztán vérátömlesztéssel próbálkozott a sebész, tetanusz elleni oltást is adott, az sem használt. Amikor átszállították a kórházba, a gyulladás már a nyakára is átterjedt. „Haldokló“ — mondták rá. Karnaljuk egy percre . sem vesztette el az eszméletét, nem jajgatott, némán küszködött a halállal. — Hogy érzed magad? — kérdezte tőle a sebész. — Jól, nincs semmi bajom. Ugye életben maradok? — Életben? Hogyne, feltétlenül! — felelte az orvos, bár tudta, hogy Karnaljuk életét már csak a percekkel lehetne mérni. Tovább ment, a következő beteghez. Karnaljuk mintha megértette volna az orvos gondolatait: — Várjon ... doktor! A sebész zavartan fordult vissza. — Miért nem kötteti át a sebemet? Felesleges már? Mát válaszolhat a sebész? Mit mondhat a haldokló ágyánál? Mit? — Nem, dehogy! Meggyógyulsz! — mondta, s ment visz- sza a kötözőbe. Karnaljuk a párnába fúrta az arcát, s még a teste is megvonaglott, úgy rázta a sírás. Könnyein át a podolai mezőket látta, végtelen síkságot, kövér gulyákat. Körülnézett, sebesültek mindenhol. — Látod, hol vagyok? Meghalok, Gálja. Hánykolódott az ágyon, reszketett, mint egy meglőtt madár. Nem akart meghalni, élni akart, bosszút állni az ellenségen. — Átkozottak, fél kézzel megyek ellenetek, átkozottak! Hosszasan sóhajtott, aztán összekoccantak a fogai s elcsendesedett. A vizit után a kötözőbe ment a sebész. U&asításokat adott, majd az ablakhoz ült, s állít a karjára támasztva nézte a szürke, szomorú vidéket. Valami mozgolódást hallott az ajtónál. Karnaljuk! Az ajtóban áUt egy szál alsóruhában, á'tvérzett kötésekkel. — Kössenek át — nyögte a jobb kezét előre tartva, elindult a műtőasztal felé. — Élni akarok! Kössenek át, tegyenek meg mindent! Tántorogva közeledett az asz. tálhoz, mintha viharos tengeren hánykolódó hajó fedélzetén járna. — Azt hitték, meghaltam? Mit állnak itt? Kössenek át! Élnii akarok! Az orvosok kapták el, hogy fel ne bukjon. A sebész a karjára vette s mint egy kisgyereket, vitte az asztalig. — Azt hiszi, meg tudja men- tenii? — kérdezte az asszisztens. — Lehet, hogy ő már ... megmentette magát — válaszolta izgatott hangon a sebész, s sietősen kiabálni kezdett: — Tartsa ne így, itt fogja meg, az ördögbe is ... ' Egyszerre újjászületett a sebész. Munkához látott. Valósággal gyönyörködött a legény láttán: — Odanézzen, micsoda mellkas. Néha megcsörrent egy-egy műszer. — Látta, hogyan jött be? Emelt fővel, délcegen ... Kámfort! Koffeint! Jó! Azt látni kellett, hogy belépett! ... — Hogy jött el idáig? — csodálkozott az egyik nővér. — Pulzusa sem volt már — így a másik. — De akarata igen! — Túléli, azt gondolja? — Mindnyájunkat túlél! Kötszereket! A sebész sohasem hitt még annyira abban, hogy az ember legyőzheti a halált. Nem érezte a fáradságot, az álmatlan éjszakákat, könnyedén, jókedvvel dolgozott. Vérmérgezés elleni szérumot s vérátömlesztést adott megint, forralt bort, meg meleg teát rendelt a betegnek. Amikor Karnaljuk kinyitotta a szemét, a sebészre nézett és elmosolyodott. — Megnyerte a csatát — mondta az orvos s elcsuklott a hangja. — Megmutatta, hogyan kell szeretni az életet. Köszönöm, fiam. Karnaljukot tapssal fogadták a kórteremben. A sebész az ágyáig kísérte, segített lefektetni, aztán végignézett a sebesülteken. Öröm és biztató mosoly ragyogott minden arcon. — Győzünk — mondta az orvos s a szürke pokróccal betakarta a katonát. Fordította: Gerencsér Zsiigmond Masereel: Az emberek útfa DÉNES GYÖRGY: EGYETLEN ÉG Nem félelemben élni és szeretni, de mint a forrás, szépen megeredni, csilló kövek közt csörgedezni halkan,- lélekben a visszajáró dallam - , hüs páfrányok közt tűnődni a léten, örök sorson és örök menedéken, s amit nem tudnak boldogtalan lelkek, elringatni az egyetlen szerelmet, mert egyetlenből fokad annyi másik, szirombontástól késő lombhullásig, s mit egyetlen ég tükröz szakadatlan, e világ nyilik benne öntudatlan, o világ, melyben millió szem lángol és milliónyi isten-arc világot és boldogok és szomorúak álmát átölelnék a zsolozsmázó nyárfák, és minden árva csermely összefolyna, és minden ember egymáshoz hajolna; hol a megváltás, merre kell keresni, mert nem lehet csak élni s nem szeretni. AZ „ISMERETLEN" (Könözsi felvétele) A késő esti csendet csak a kutyák csaholása zavarta meg. Emma kezéből kiesett a könyv. Álmosan az órára pillantott, majd tétován nyúlt a kapcsoló után, s leoltotta a villanyt. Már elszunnyadt, amikor valami hangfoszlány ütötte meg a fülét. Mintha valaki segítségért kiabált volna. Felült az ágyon; és álmosan figyelt. Nem hallott semmit. Visszafeküdt, de elaludni már nem tudott. Valami nyugtalanította. Hirtelen eszébe jutott részeges férje, aki már több mint egy fél éve elhagyta őt s csak any- nyit tud róla, hogy valahol együtt él egy asz- szonnyal. — Segítség! — hallotta ismét. Kiugrott az ágyból és az ablakhoz ment. A függöny mögül kilesett az utcára, amit a házuk előtt égő lámpa jól megvilágított. Nem látott senkit. S most a hangot sem hallotta. Álmodtam volna? — tépelődött, Fázott is, hát szaladt vissza a hálószobába. — Segítség! Segítség! — hallotta ismét a kétségbeesett, elnyújtott hangot. Kiugrott az ágyból, kis ideig töprengett, felkeltse-e Zoltánt, de úgy is tudta, hogy abból bajosan lesz valami, tehát úgy, ahogy volt, pizsamában szaladt a kiskapuhoz. A kapukulcsot bentfelejtette. Hogy jobban lásson, felmászott a kapura. Sehol egy lélek. Hallgatózott. Most már biztos volt abban, hogy nem álmodott. Fogvacogva figyelte az utcát. S ekkor hirtelen úgy tűnt neki, hogy valaki rekedtes hangon énekel. Elöntötte a méreg, leugrott a kapuról. Méghozzá olyan szerencsétlenül, hogy alaposan megrándította, a bokáját, alig bírt talpra állni. — Hát most aztán jól nézek ki, akár magam kiabálhatok segítségért... Belekapaszkodott a drótkerítésbe, nagy nehezen feltápászkodott, s a fal mellett besántikált a házba. Leült az ágy szélére. A bokáját kenege-tte, Zoltánra pillantott, aki úgy aludt mellette, mintha soha többé nem akarna fölébredni. Még jó, hogy téged nem költöttelek fel egy ilyen hülyeség miatt — gondolta. — Ja-aj! — nyögte Zoltán álmában s lerúgta magáról a takarót. — Te jó ég! — gondolta. — Hátha az előbb is ő nyöszörgött? Kétségbeesve figyelte Zoltánt. Megfogta a pulzusát. A férfi egy kicsit fészkelődött, dör- mögött valamit, s a falnak fordult. Emma átölelte a nyakát, eloltotta az éjjeli lámpát és elhatározta, hogy most már aludni fog. — Segítsé-ég! Segítsé-ég! — hallatszott ismét, de most már olyan hangosan, mintha a konyhából jönne a hang. Hát ez így kibírhatatlan. Valaki a bolondját járatja vele. Milyen jó lenne most a telefon. Felhívhatná a rendőrséget. Érezte, hogy képtelen lesz elaludni. A bokája is kegyetlenül sajgóit. S ekkor furcsa dolog történt. Ismét meghallotta az előbbi hangot, de most már nem segítségért kiabált, hanem az ő nevét kiáltozta. — Emma!... Aztán újra, de egyre halkabban: — Emma, Emmácska! A hang fáradt nyöszörgésbe fulladt. De ekkor már Zoltán is ült az ágyon. — Hát ez meg mi? — kérdezte felkattintva a villanyt és álmosan, de meglehetősen zord tekintettel nézte az asszonyt. — Szeretném tudni, ki szolítgat téged éjnek idején. Emma nem válaszolt. Zoltán kiugrott az ágyból. — Hát jó, majd adok én neki Emmácskát — kiáltotta idegesen és kirohant a lakásból. Az asszony az ablakhoz sántikált. Látta, hogy a kapu tövében egy ember fekszik. Zoltán fölemelte róla a kerékpárt. Emma egy virágcsokrot látott a fekvő ember kezében, de az arcát nem láthatta, mert ekkorra már a szomszédok is kijöttek és körülfogták. Álltak tehetetlenül. A szomszéd, Izabella néni törte meg a csendet. — Jázusmária! Hisz ez meg a Béni! ... Emmának az ura. Béni nagyot nyögött, kezével-lábával hadonászott. — Segítség!... Segíts Emma! Gratulálni jöttem a névnapodra. — Az utolsó szót már csak nyögte. Az emberek kérdőn egymásra pillantottak. Az egyik asszony megkérdezte: — De hát hol van Emma? Nem hallotta, hogy a nevét kiabálják? Emma forró homlokát az ablak üvegéhez szorította. Látta, hogy Zoltán elrohant. A mentőkocsi hamar megérkezett. Fehérköpenyes ápolók tették hordágyra Emma férjét. Izabella néni panaszos hangon mondta: — Szegény Bénii Hazajöttél meghalni... Zoltán lehajtott fejjel lépett az udvarba. DUDÁS TERÉZ 1973. I. 22. ALEKSZANDR DOVZSENKO: A győztes
