Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)
1972-12-31 / 52. szám, Vasárnapi Új Szó
H a erős agresszor támad meg egy országot, a háború nagy próbatétel elé állítja a megtámadott állam politikáját, ideológiáját, gazdaságát, polgárainak hazafiságát. A gyönge állam összeomlik, a laza struktúrájú szétszakad. Egy olyan soknemzetiségű állam számára pedig, mint a Szovjetunió, a háború kemény megpróbáltatásnak teszi ki a területén lakó népek összeforrottságát, kölcsönös bizalmát, odaadását, testvéri érzületét ls. A kérdés az volt: győzedelmeskedik-e az összetartó család elve, a „mindenki egyért, egy mindenkiért", vagy a szűk látókörű, önös nemzeti felfogás kerekedik felül — mentse magát mindenki úgy, ahogy tudja. Amikor a Szovjetunió elleni háború „Barbarossa" fedőnevet viselő tervét előkészítették, Jodl tábornok, Hitler legközelebbi tanácsadója kijelentette: „Ez a kártyavár a támadás megindulásától számított három héten belül összeomlik". f Az eredmény, mint ismeretes, merőben más lett: a Szovjetunió felfogta, kiállta a roppant erejű csapást, s a világ legnagyobb hatalmainak egyike lett. A „páncélozott faltörő kos" viszont, amely feldúlta egész Európát, darabokra hullott szét. Mire számított jodl tábornok, amikor — számára végzetes módon — „kártyavárat" emlegetett, vagy Hitler, aki „agyaglábon álló kolosszusnak" tartotta a Szovjetuniót? Csak a katonai és gazdasági tényezőkre meg a meglepetésszerű támadásra? Egyáltalán nem. Ezt jól bizonyítja a hitlerista program, amely szerint a náci győzelem után fel kellett volna darabolni a Szovjetuniót. Az „oszd meg és uralkodj" gyarmatosító elvből kiindulva, a népek szocialista egységének természetét meg nem értve, a fasiszta vezérek s a fajteoretikusok a Szovjetunió soknemzetiségű voltát tekintették egyik fő ütőkártyájuknak. Ogy gondolták — s vannak ma is, akik bői. Ez a mindenütt egyszerre kitört forradalmi vihar, amelyben részt vettek minden nemzet és nép dolgozói, ez lett a szovjet népek új közösségének alapja. Mindegyiknek más volt a nyelve, a kultúrája, a földje, de azonos volt a célja. A Szovjetunió népei nemzeti összefogásának már akkor, a forradalom legelső éveiben ki kellett állnia az első kegyetlen megpróbáltatást: tizennégy állam intervencióját. Kezdjük csak el pergetni az emlékezet eleven filmjét, s a múlt vásznán újra megjelennek a véres külföldi expedíciók. Bakuban és Murmanszkban villognak a német császári szuronyok, a fehérlengyel kardok Ukrajnában, öldökölnek a japán hadosztályok Szibériában, üvöltözve száguldoznak a külföldi fejvadászok vezette ellenforradalmár hordák Keleten. Vér, üszök, hamu, hullák, hátakon kivágott csillagok — és pompás nyugati szónoklatok a szabadságról és az emberszeretetről, gyertyák pislákolása a templomokban és éjjeli ájtatosság a bibliai parancsolatról: „Ne ölj!" Nem, mi nem akarunk utólag erkölcsprédikációt tartani az akkori idők politikusainak, sem valamilyen számlát benyújtani — csak emlékeztetünk arra, ami volt, és amit okvetlenül figyelembe kell venniük a Nyugat „szovjetológusainak", akik a Szovjetunió nemzeti viszonyainak kutatására specializálták magukat. A történelem szigorú, élesszemü pénztáros., és előbb-utóbb azt teszi a hamisítványokkal, amit megérdemelnek — a szemétbe dobja őket. Az igazság, a teljes és kendőzetlen igazság pedig az, hogy nemzeti elkülönülésben, egymagában egyetlen népünk sem bírta volna magát megvédeni ettől a nyomástól, ettől a támadástól. És ez a megfontolás az intervenciósok számításaiban is szerepelt. Nemcsak a puskagolyót meg a szuronyt használták, hanem megpróbálkoztak a nacionalizmus és a soviterületére púdig egyetlen bomba, egyetlen lövedék sem hullott; hogy a Szovjetunió a második világháborúban majdnem nyolcvanszor annyi embert vesztett, mint az amerikaiak. Csak ezeknek a tényeknek a tekintetbevételével lehet helyesen megítélni a szovjet építőmunka ütemét és intenzitását. Hogy sikerüljön utóiérni azt, aki már autóban ült, ahhoz előbb helyre kellett állítani a bányákat, gyárakat kellett építeni, acélt önteni és feldolgozni, megcsinálni az autót, csak azután lehetett beleülni és elindulni. És ha a Szovjetunió minimálisra tudta csökkenteni a távolságot, csak egy magyarázata van: motorja megbízhatóbb és nagyobb sebességre képes. Szükségtelen elmondani — hiszen mindenki tudja —, hogy a polgárháborúban is, mint fentebb említettem, s a második világháborúban is egyenlőkként vettek részt a Szovjetunió összes nemzetének és népének fiai mint katonák és mint parancsnokok. 1942-ben a sztálingrádi fronton ukránokkal, üzbégekkel, lettekkel harcoltam együtt, és a berlini Reichstagra a grúz Kantarija s az orosz jegorov közösen tűzték ki a szovjet lobogót. Valamennyi szovjetköztársaságban láthatók a háborúban elesettek emlékművei, és mindegyik népnek megvannak a maga hősei. Több mint száz nemzetiséghez tartoznak azok a katonák és tisztek, akiket a Szovjetunió rendjeleivel és érmeivel tüntettek ki bőstetteikért. A háború nem bontotta meg a Szovjetunió népeinek egységét, hiába számított erre Hitler. A háború megszilárdította egységüket, még közelebb hozta őket egymáshoz. Teljes meggyőződéssel jelenthetjük ki: a szovjet népeknek a Szocialista Szovjetköztársaságok Szövetségében megtsstesült egysége, mely a nemzeti problémák igazi humánus megoldásával példát mutat a világnak, oszthatatlan és megbonthatatlan, mert kiállta a legsúlyosabb megpróbáltatáS^ít^^íl Ä Jll A 1972. II. 31. 3 figy gondolják —, hogy a Szovjetunió nemzetei és népei között okvetlenül vannak gyönge „varratok" ls, amelyek békeidőben még úgy-ahogy tartanak, de a háború próbáját nem bírják kl, szétfeslenek. Igy gondolták, de hitük csak illúzió volt. Márpedig egy olyan könyörtelen háborúban, mint amilyen a második világháború volt, nagy árat kell fizetni az illúziókért. Éppen ezért a legteljesebb határozottsággal, amit a helyzet megérdemel, elmondhatjuk, hogy a hitlerista birodalom összeomlása és jodl nyakán a nürnbergi hurok az erők és lehetőségek túlbecsülésének, a történelmi és politikai tudatlanságnak, s a szocializmus nemzeti viszonyaiban való tájékozatlanságnak az ára volt. A nyugati teoretikusok és „szovjetolőgusok", köztük a hitleristák, a múlt elavult kategóriáiban gondolkodtak, nem mertek szembenézni az új valósággal. Még mindig úgy képzelték, hogy minden soknemzetiségű állam olyan, mint egy különnemű elemekből gépiesen összerakott épület. A tudomány azonban ismert már olyan ötvözeteket, amelyek szilárdabbak, tartósabbak az összetevő anyagoknál. Ilyen ötvözetnek bizonyult a Szovjetunió is. A kommunista eszmény egysége, a szabadság, az egyenlőség, a testvériség, a közös alkotómunka, a kölcsönös segítségnyújtás olyan új, soknemzetiségű államot teremtett a párt vezetésével és Lenin útmutatása szerint, amelyre nem lehet alkalmazni az elavult nyugati mércéket. Miért nem értették meg ezt nyugaton már akkor — hiszen ott igen tekintélyes politikusok is biztosra vették Hitler győzelmét —, és miért akadnak ma is olyanok, akik nem értik? Talán a második világháború előtt nem volt okulásra alkalmas tanulság, történelmi lecke? Dehogynem, méghozzá nagyon szemléltető: akkor, amikor a szovjetország rendkívül súlyos helyzetben volt, éhínség gyötörte, gazdasága bomlott, járványok tizedelték, amikor hadserege rongyos bakancsban és foszlott ruhában járt, és minden egyes töltényt számon kellett tartani. A cári Oroszországot a népek börtönének nevezték. Valóban az is volt, s tegyük hozzá, hogy az orosz nép is ebben a börtönben sínylődött a többivel együtt. A rabok a fejlődés különböző fokain álltak, de valamennyien ugyanabból a ketrecből nézték az eget, s ugyanazon az úton mentek Szibériába. Az Októberi Forradalom ezért nemcsak Lenin és a bolsevik párt ügye volt, ahogy azt a nyugati „szovjetolőgusok" szeretik feltüntetni. Lenin és a párt vezették és irányították, s az egész ország területén élő valamennyi nép ügye volt. Nem tudni, valóban olyan naivak-e a nyugati „szovjetológusok", vagy csak színlelik a naivságot, de el sem lehet képzelni primitívebb elmeszüleményt azoknál a próbálkozásoknál, amelyekkel arról akarják meggyőzni a nyárspolgárt, hogy a forradalmat Pétervár és Moszkva „csinálta". A Kerenszkijt szolgáló cári tábornokoknak ugyanis bőven lett volna erejük ahhoz, hogy két várost leverjenek. De elfojtani a forradalom lángját, amikor az, miután a központban fellobbant s tovább terjedt, felcsapott Kijevben és Taskentben, Minszkben, Archangelszkben és Bakuban, Vlagyivosztokban és Tbilisziben — erre már nem futotta senki erejénizmus mételyével is. Buzgón szórták a „nemzeti önállóság" és „őseredetiség" mérges magvait, cáratyuskává és atamánná kiáltva ki az akasztató Kolcsakot, a vörös kakast röpdöstető Petljurát, a kaukázusi operett-hercegeket és az elhájasodott keleti kánokat. Szétdarabolni — és széttaposni! A népek egyenlőségének és testvériségének zseniális és humánus lenini nemzeti politikája azonban hatástalanította a tömegekben a sovinizmus és a nacionalizmus mérgét. A lenini nemzeti politika a szovjet nemzetek és népek egyesülését állította szembe a nyugati meg a keleti intervenciósok egyesülésével. És az új egységnek ez az ereje a forradalmi, szocialista és nemzeti érdekek megbonthatatlan, szilárd ötvözetét teremtette meg, s ez szabta meg az események további menetét is. Az intervenciósok a fehér generálisokkal együtt fejvesztve menekültek, s a szovjet népek forradalmi testvérisége még jobban megerősödve, még jobban megacélosodva került ki a megpróbáltatások kohójából. Annak idején ezt nem értették meg a nyugati politikusok, s nem értette meg Hitler sem. Mellesleg szólva, német tábornokok háború után megjelent emlékirataikban nemegyszer meditálnak azon, hogy talán jobb lett volna, ha Hitler teljes haderejét Moszkva ellen küldi, beveszi a várost, s ezzel egycsapásra befejezi a háborút. Ez azonban naiv, primitív feltételezés, ami a Szovjetunió lényegének legteljesebb megnemértésén alapszik. Ahhoz, hogy a németek győzhessenek, át kellett volna kelniük az Urálon, végig kellett volna vonulniuk egész Szibérián, megszánniuk a Kaukázus hegyhátait, keresztülvágniuk ezer meg ezer kilométer kiterjedésű sztyeppéken és sivatagokon, fel kellett volna kapaszkodniuk a Pamir és a Tyan-Sany szorosaiba. Mert a Szovjetunió népei az ország egész területén folytatták volna a harcot, életre-halálra. Ekkora erőt legyőzni ekkora területen — erre sem Hitler, sem más nem lett volna képes. Ilyenformán tehát, röviden summázva a lényeget, elmondhatjuk: a szovjet népek önkéntes egyesülése abban a soknemzetiségű államban, amely a Szovjetunió nevet kapta, azoknak a tapasztalatoknak az eredménye, melyeket a közös forradalmi harcban, majd az ellenforradalom és az intervenció ellen vívott csatákban szereztek. Ezek a súlyos tapasztalatok, rengeteg derék, különböző nemzetiségű ember vére árán szerzett tapasztalatok nagy igazságra tanították meg a Szovjetunió népeit: az egyesülésben, egyedül az egyesülésben van az erejük. A testvéri és a megbonthatatlan egységben. A testvéri egység az a „csodatevő erő" is, amely általánosan elismert sikereket szült a gazdaság, a tudomány, a kultúra, a közoktatás, az egészségügy terén a Szovjetunió egészében és minden egyes köztársaságban különkülön. Az elért eredmények valódi jelentőségét csak az ítélheti meg tárgyilagosan, aki figyelembe veszi, hogy a Szovjetunió úgyszólván a semmivel kezdte, feldúlt és tönkretett országban, amikor például az USA már élvonalbeli, fejletŕ, ipari állam volt; hogy a Szovjetunió két iszonyatosan pusztító háborút vészelt át, a polgárháborút és a második világháborút, az USA sokat is, a munka frontján éppúgy, mint a háború vérzivatarában. Ma már a Szovjetunió ellenségei is, bár kelletlenül és fanyalogva, kénytelenek elismerni a szovjet nemzeti politika sikereit. Elismerik, de sietve hozzáteszik, hogy ez a tapasztalat csak a Szovjetunió esetében alkalmazható. Így volna valóban? Napjainkban a nacionalizmus és az internacionalizmus problémája az egyik legégetőbb kérdés. Rendkívül fontos dologról van itt szó: a nép és az ember méltóságáról, arról a vágyról és arról a jogról, hogy népek és emberek úgy élhessenek, mint egyenlők az egyenlők között. Nincs nép, a fejlődésnek bármely fokán álljon is, amely hajlandó tovább tűrni a leigázottságot, a megalázó függőséget, más nép és állam basáskodó gyámkodását. És itt jelenik meg a dilemma: milyen úton keresse törvényes vágyainak megvalósítását? A nemzeti önzés, az elzárkózás, az „önerőre való támaszkodás" útján? Vagy az ugyanarra a célra — nemzeti függetlenségre és társadalmi igazságosságra — törekvő szomszédos népekkel való egyenjogú együttműködés, összefogás, föderáció, . egyesülés, testvériség útján? Receptet persze senki sem írhat elő senkinek — a formák lehetnek különbözők, az utak lehetnek hosszabbak is, rövidebbek is. De az emberiség ma már történelmi tapasztalattal és napjaink valóságára támaszkodó értelemmel rendelkezik. Bizonyos propagandaszervek természetesen mindent elkövetnek, hogy ezt a történelmi tapasztalatot a felismerhetetlenségig eltorzítsák, fenyegető rémmé változtassák, az értelmet pedig nyakatekert, tudományosnak álcázott, valójában üres teóriákkal ködösítsék el. De nem vehető komolyan azok fennkölt és absztrakt fecsegése, akik szavakban az egyenlőséget és más népek jogainak tiszteletben tartását prédikálják, valójában pedig a faji megkülönböztetés talaján állnak, agresszív tömböket alakítanak, gazdasági terjeszkedésre törekszenek, semmivel sem indokolható háborúkat viselnek. A madarat nem tolláról lehet felismerni — hamis tollakat is aggathat magára —, hanem röptéről. Vannak objektív tájékozódási pontok. „Oszd meg és uralkodj!" — ez a gyarmatosítás és napjaink imperializmusának jelszava. „Egységben az erő!" — ez az új szocialista viszonyok jelszava a szabadság és a nemzeti egyenlőség világában. Ebből az erőből születik — bizonyított tény — a gazdasági, műszaki, tudományos, kulturális alkotómunka hatalmas energiája, ebből az erőből születik — szintén bizonyított tény — az a legyőzhetetlen hősiesség, ami eleve kudarcra ítéli a hazára támadó agresszor próbálkozásait. A Szovjetunió fennállásának félévszázados jubileuma nemcsak a soknemzetiségű szovjet nép ünnepe, azé a népé, mely közös harcban védte meg országát és közös munkával teremtette meg mérhetetlen javait, hanem egyben példa azoknak a problémáknak humánus és gyümölcsöző megoldására ls, amelyek ma országokat, népeket, kontinenseket foglalkoztatnak. NYIKOLAJ GRIBACSOV
