Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)

1972-12-03 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó

„Dél-Jemen a nagy lehetőségek hazája. Itt mindenkit szívesen várunk. Rengeteg a tennivalónk — hiszen alig van valamink. Ha az ország iparával a helyszínen akar ismerkedni: három nap alatt minden gyárunkat végignézheti, köztük az épülőket is. A hiány persze bonyolult viszonyokat takar — de aki arra kíváncsi, mink van máris, az könnyen a végére járhat". A hazát féltő-szerető objektivitással így mutatja be az országot egy fiatal közgazdász, mikor az ádeni Ipari és Közgazdasági Minisztérium épületében beszélgetünk, a Steamer Pointon. — Szegények vagyunk — és erről akkor is meggyőződhet, ha ki se lép ebből az épületből. Nézze mee ezt a helyiséget. A brit gyarmati időkben itt egv óriási emeletes garázs volt: a minisztérium néhány osztálva itt kapott helyet — folytatja. MINISZTÉRIUM A GARÁZSBAN Valóban, amikor a hosszú tengerparti sávon gyalogoltunk és befordultunk a minisztérium kapuján, egy pillanatig sem gondoltam semmiféle rangos kormányhivatalra. Amikor a poros udvaron áthaladva elindultunk felfelé a falépcsőn — még úgy sem. Az egész országra jellemző ez a puritánság, szerénység. A miniszterek csak úgy, mint közvetlen beosztottjaik, az ádeni és a vidéki funkcionáriusok életvitelükben, munkastílusukban nagyfokú szerénységet, őszinteséget tanúsítanak, mintha azt akarnák jelezni ezzel is: közösséget vállaltak a gyarmati sorból nemrég szabadult ország népével, annak életviszonyaival, örömeivel, gondjaival. Dél-Jemen valóban a nagy lehetőségek hazája! Az ország sivatagos vidékeit járva, az épülő és már működő gyárak vezetőivel és munkásaival beszélgetve igazat kellett adnom az ifjú közgazdásznak. \ [smenl Népi Demokratikus Köztársaság gazdasági életének szíve: az Ipari és Közgazdasági Minisztérium. Anisz Hasszan Jahya miniszter a helyzet ismertetését a jemeni tervgazdálkodás problémáinak bemutatásával kezdi: „A hároméves terv négy nagy területen akar jelentős változásokat elérni — mondja. — Először ls fejleszteni kell mezőgazdaságunkat, amely ma még csak az ország területének 0,7 százalékát veszi igénybe. Másodszor: meg kell teremtenünk a nemzeti ipart. Harmadszor: meg kell szerveznünk az ország közlekedését, s ehhez biztosítani kell a tárgyi feltételeket, tehát a közlekedési eszközöket, járműveket. Negyedszer: gondolnunk kell arra ís, amit itt egyszerűen „improduktív szektornak" neveznek, tehát a szolgáltatásokra. A jelenlegi népgazdasági terv minden tekintetben csak a kezdeteket jelszi, hiszen a gyarmati időkből improduktív gazdaságot örököltünk, amely elsősorban az ország földrajzi helyzetére épült. Furcsán hangzik, de közben ez a földrajzi helyzet „megváltozott". Amíg ugyanis működött a Szuezi-csatorna, addig Äden hatalmas tranzit-kereskedelmet bonyolított le, így a külkereskedelem jelentőségében minden mást felülmúlt. Az 1967-es izraeli agresszió lezárta a csatornát, a Földközi-tenger és az Indiai-óceán közti „átjáró" északi kapuját. Ezzel jelentőségét vesztette az átiáró déli bejárata, Áden is. Nem állnak meg. itt a hajók, hogy rakományukat másik hajóra, vagy parti tároló épületekbe rakják, esetleg kijavítsák őket. A várost nem lepik el a szabadnapos tengerészek — így leapadt a turistaforgalmunk. Ezt értettem azon, hogy a „földrajzi helyzet megváltozott". Ez aztán automatikusan megköveteli, hogy másfelé tájékozódjunk, boldogulásunkat ne csak a tengeri átjáróra bízzuk, amely — ki tudja mikor nyílik meg újra? — Tehát lefékeződött mindenféle kereskedelmi forgalom, ami valamikor Áden felé irányult. A déljemeniek sokszor így fogalmazzák meg a helyzetet: „blokád alatt állunk". A blokád katonai és gazdasági elszigeteltséget jelent, s a tervezés során figyelembe kellett venni, hogy hazánk esetleg bizonyos időszakban önellátásra kényszerül. Emiatt olyan ipari üzemek alapítására ls kell gondolnunk, amelyeket szívesen nélkülöznénk, hiszen termékeik megvásárolhatók a világpiacon. KÉT ORSZÁGNAK EGY KEKSZGYÁRA — És mire kell még figyelni? — Az egységtörekvésekre. Arra, hogy mi egységes Jement akarunk, csak ideiglenesnek tekintjük az ország kettészakítását, amely a gyarmati politika egyik legrettenetesebb következménye. Régebben például terveztük egy kekszgyár felépítését. De időközben elkezdett termelni az észak-jemeni kekszgyár: s az a véleményünk, hogy egyelőre elegendő lenne egy kekszüzem is egy ilyen fejlettségi fokon álló országban. Említettem: visszaesett a külkereskedelem. Ez a bevételek csökkenését ís jelenti. Tehát mérsékelni kell a behozatalt. Most tanulmányozzuk, hogyan lehet az elemi szükségletek szintjére leszállítani az importot. Tehát: csak a legszükségesebbet akarjuk külföldről behozni. — A tervidőszakban a beruházások 25—27 százalékát az ipar kapja. A legfontosabb gyárak majd a terv letelte, vagy a hároméves időszak utolsó esztendejében „lépnek be", 1974-ben kezdenek termelni. Számítunk arra, hogy megvetjük a textilipar, a halkonzervgyártás, a gyufagyártás, a vegyipar, a konzervipar [gyümölcs, üdítőital) és az olajipar alapjait. IPAROSÍTÁS — AVAGY RÁK AZ ÉTLAPON Az iparfejlesztés problematikájáról a Saillors Klubban beszélgettünk tovább a minisztérium egyik főosztályvezetőjével, Abdulganival. A téma sajátos módon került szóba: nem igazodtam el az étlap rejtelmeiben, nem ismertem ki magam az arab ételek nevei között. — A lobestert ajánlom — mondta barátom. — Ez egy speciális rákfajta, amely főleg a jemeni partmenti vizekben él. A világ legdrágább rákételei készülnek belőle. Másutt több mint tíz angol fontba kerül egy adag, itt egy üveg sör áráért megkapja. A lobester pompás volt, s amíg ebédeltünk, a közgazdász vázolta saját iparfejlesztési koncepcióját. — Remélem — mondta —, hogy előbb-utóbb ebben is felfedezzük az üzletet, tehát azt, hogy erre a „nyersanyagra" valóban lehet építeni. Nyers állapotban, I

félig feldolgozva vagy konzervnek elkészítve exportálhatnánk is. De a halászat fejlesztése és ezzel együtt a halfeldolgozás gyorsabb ütemű fejlődése tetemes beruházásokat Igényel. Többen tíz-tizenkét millióra becsülik az iparág beruházási igényét — I

hát ezzel még várnunk kell. Bár azt hiszem, ez lenne az, ami a leggyorsabban megtérülne. Hiszen nem kellene importálni a nyersanyagot. Holnap majd, amikor az ádeni ipari üzemeket járják, a helyszínen tapasztalhatja, milyen nagy probléma itt a nyersanyag. Másnap reggel Mohamed Furhannal, a minisztérium mások főosztályvezetőjével indultunk el. Megnéztük a malomépítkezést. — Kenyérgyárat akarunk, ehhez szükségünk van őrlőmüre — mondja az építkezés jemeni vezetője. Mert van NDK-beli vezetője is a munkának: a város közepén épülő malom NDKtervek alapján készül, NDK-beli szakemberek irányításával. A munka szervezetten folyik, megállás nélkül. Dolgozik a betonkeverő, érkeznek és távoznak a nyersanyagot szállító autók, mindenki tudja, ml a teendője. A hal — az ország egyik legfontosabb „természeti kincse". Utunk ezután két textilgyárba vezet. A nagyobbik napi 3—4000 inget állít elő. A gyár — egy félig nyitott csarnok az emeleten. Szabógépek és varrógépek vannak egymás mellett: az anyagmozgatást emberi erőre bízzák, a gépeken nők dolgoznak. A gépek jelentős részét Csehszlovákiában vásárolták. A nyersanyagot Libanonból, Kelet-Äzsiából és Európából hozzák be. A tulajdonos, Zen Abdul azt mondja: „így is megéri, hiszen nagy a piac. Jó üzleti kapcsolatokkal rendelkezem az Arab-öböl mentén — nincs eladási gondom." — Jemenben nemrég államosításokat hajtottak végre. Mennyire érzi magát biztonságban a tőkés beruházó? Nem érzi veszélyben a pénzét? — Nem. Szabályos üzleti megállapodást kötöttem a kormánnyal, s ebben világosan rögzítettük mindkét fél lehetőségeit és kötelmeit. Én garanciát látok nemcsak a befektetés megtérülésére, hanem a haszonra is. Ugyanezt mondták el a másik gyárban is. AZ ÁLLAMI ÉS A TŐKÉS IGAZGATÓ A jemeni gyufagyár irodájában két igazgató fogad. A Népi Demokratikus Köztársaságot képviseli az egyik, a magántőkét a másik. A gyárban modern importgépek. A gépek, gépsorok egymás mellett állnak, az anyagmozgatás kézierő dolga. Ha valahol elakad a gép, segít a szerelő. Vagy, ha -nincs a közelben, akkor a gépkezelő — jórészük fiatal lány — avatkozik be: emel, ránt, húz, ilyenkor végiggördül az arcán egy-egy verítékcsepp is. Különben itt is, mint általában az üzemekben: légkondicionáló berendezések biztosítják a munkához szükséges optimális hőmérsékletet. Elmondhatom magamról: láttam szinte az egész dél-jemeni ipart. Ezeken a gyárakon kívül láttam a dohánygyár építkezését, voltam az alumíniumfeldolgozó üzemben, a festékgyárban, az olajütőben és a Coca-cola gyárban. Legnagyobb izgalommal mégis egy olyan vállalathoz készültem, amely még aligalig látja el azokat a feladatokat, amelyekért megalapították. A jemeni nemzeti olajtársaságot egy dekrétummal hozták létre, az országban működő külföldi olajérdekeltségek egy részének államosításával, 1969-ben. — Ne gondolja, hogy az állam meggazdagodott az államosítással — mondja a társaság igazgatója. — Az Esso, a Mobil, a Caltex érdekeltségei kerültek a kezünkre. Köztük volt olyan is, aminek a leltári értéke ióyal alatta maradt azoknak a terheknek, amelyeket adósságként kellett utánuk kifizetni. Ráadásul a berendezések elavultak, felújításra szorulnak. Annak idején az akciónak jelentős politikai céljai is voltak. Az olajipar ugyanis a reakciót támogatta és mellőzte az értékesítésben részt vevő olajipari szövetkezeteket. Az állami vállalat mintaalapszabályt készített a szövetkezeteknek, s munkája biztosítékot nyújt a tekintetben is, hogy ezek a szövetkezetek a haladó forradalmi intézkedésekkel összhangban tevékenykedjenek A régi tőkés társaságok ugyanis személyes kapcsolataikat is nagy részben felhasználták ellenforradalmi ténykedésre, az ellenforradalom bázisainak erősítésére. A jemeni nemzeti olajtársaság mellett működik az ország egyetlen külföldi tulajdonban levő vállalata, a BP, a „bipi", vagyis a British Petroleum Company. Több ezer alkalmazottjával az ország legnagyobb munkahelye. Pillanatnyilag ettől veszi a nemzeti társaság is az — olajat. Mert a nemzeti társaság jelenleg csak az olaj és olajipari termékek elosztásával foglalkozik — és olajkutatásokkal AZ EGYETLEN HÉTPECSÉTES TITOK Az olajkutatások kiterjedt területeken folynak — eredményeiket általában nem hozzák nyilvánosságra. „Ez az egyetlen hétpecsétes titok nálunk" — mondják tréfálkozva az ádeniek. Pedig az olaj már külpolitikai kérdés is kezd lenni. Az ország legkeletibb területein, az úgynevezett ötödik kormányzóságban kutatnak utána, s mint mondják, „a szeizmikus kutatások befejeződtek és sikerrel kecsegtetnek". A mélységi fúrások 1973 elején kezdődnek. Az ötödik kormányzóságban nagyobb olajkincset gyanítanak, sőt arra számítanak, hogy ebbe az irányba húzódik a föld alatt a nagy szaúd-arábiai olajaiező is. Ez az oka annak, hogy Szaúd-Arábia, a politikai antipátián túlmenően, olyan elkeseredetten támadja a dél-jemeni forradalmi rendszert. A nyilvánosságra került tervek szerint egy esetleges invázió esetén Dzsidda éppen ezt a kormányzóságot akarja megszerezni, olajtartalékával együtt. így Szaúd-Arábia nemcsak közvetlenül kijutna az Indiai-óceánhoz, hanem a ma még ismeretlen olajkincsekből is jókora, részt biztosítana magának. — Kik végzik a kutatásokat? — Szovjetek, románok — és természetesen jemeniek. Valamikor az olajszolgáltatások tekintetében az ádeni kikötő New York után a második volt a világon. Amikor még „működött" a Földközi-tenger és az Indiai-óceán közti „átjáró", akkor havonta 600 hajó fordult meg Adenben. Ezeket kiszolgáltuk egyebek közt üzemanyaggal, fűtőanyaggal, kenőanyaggal is. Ma a forgalomnak csak 10 százaléka maradt meg: de arra számítunk, hogy valamikor azért csak megindul a közlekedés a Szuezi-csatornán. Viszont a jövőben nem akarunk kizárólag az „improduktív szektorra" hagyatkozni: a jemeni olaj megvethetné a helyi energiatermelés és vegyipar alapját is. És Dél-Jemen, amelyet sokat az „arab világ Kubájának" neveznek, — akkor !esz igazán a „nagy lehetőségek hazája". '(RMCZÁR IMRE