Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)

1972-12-24 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó

— Nem kell nekem most semmi ... Üreg este van. A falióra már a kilencet ls elütötte. Odakinn a hirtelen jött tél tombolása nem szűnik, ha lehet még fokozódik is. A kályha .mellett ülő két. idős ember kölcsönösen biztatja egymást. Inkább áz aszszony szorul biztatásra. Tudja azt a férfi s meg is tesz mindent, hogy némiképp enyhítse az egyre elkeseredettebb, aggódóbb és szomorúbb párját. — Mikor az első világháborúban voltam és fogságba estem ... — ... 180 kilométert gyalogoltál le derékig érő hóban, csikorgó fagyban. Ezerszer elmondtad már, István. — Tévedsz, Eszter, azt még soha nem hallottad tőlem, amit most akarok elmondani. — Nem tudsz te már nekem újat mondani. István — sóhajt az asszony mélyet, keserveset. — Az ötvenhat év alatt már mindent elmondtál... — Feláll, kl akar menni. —- Maradj csak, majd én kinézekl — Magára borítja a báránybéléses télikabátját és korához képest szokatlan fürgeséggel iszkol kifelé. Beletekint a hófehér világba, megborzong, kis ideig toporog a huzatos tornácon, majd bemegy a szobába. Az asszony könnyáztatta szemében reménytelenség és bizakodás ül. — Semmi? — kérdi. — Szűnik már a szél ereje, a havazás azonban... Te, Eszter, még nem Is vacsoráztunk ... jő, jó, he nézz rám olyan haragosan, nem éhezek én sem, csak éppen eszembe jutott, hogy ezúttal elmaradt Persze, persze, majd együtt megvacsorázunk, ha megérkeznek, mert biztosan megérkeznek nemsokára ... — Magad sem hiszed, csak mondod.. — Tudod, mit csinálok? Kinyitom a nagykaput, hogy mindjárt betérhessenek. — Kisiet a havas éjszakába, szélesre tárja a kaput, a szél majd lecibálja róla a báránybélésest. Nyavalyát csillapodik ez a ronda szél, majd elviszi az embert, gondolja magában, s kedve lenne egy nagyot, kiadósat káromkodni, azzal talán könnyítene a lelkén, dehát karácsony est van, a békesség ünnepe, ilyenkor mégsem Illő... Mielőtt bemenne, csizmájáról jől ledobogja a havat, az ajtó mellé támasztott seprűvel kétoldalt le is suhintja. — A havazás is szűnik már ... — Láttam ... kinéztem az ablakon ... Halász István sokáig piszmog a télikabáttal: nem találja az akasztója-hurkát. Végül megleli és felakasztja a fogasra. A sapkáját is fölibe vágja, de előbb a padlóra suhintja róla a megolvadt hó levét. Most már leülhet, most már belenézhet a felesége szemébe. Hosszú csend. — Igyál, Istvánl — Komolyan • mondod? — Iszik. Pedig ezúttal a háta közepe sem kívánja az italt, dehát isten ments szóvá tenni. Helyette ezt mondja: — Minden cseppje vérré válik bennem, az anyatej kismiska hozzá képesti — Igyál csak, István, váljék egészségedre, aztán mondd el szépen, amit még eddig nem hallottam tőled! Igen, igen, valamit el kell mondania, ki kell találnia, azzal is telik az idő, inkább mesél, csakhogy ne kelljen lapulnia az asszony vádló tekintete előtt. — Nem tudom emlékszel-e rá — kezdi Halász István a mesét, de ha jól meggondolja, talán igaz is a történet, ami éppen eszébe jutott s a szájára kívánkozik. — Mielőtt berukkoltam, nagy táncmulatság volt a kocsma előtt. Néztem körbe-körbe végig a lányokon, végül rajtad akadt meg a szemem, Eszter. Azelőtt sokszor láttalak a faluban, találkoztunk is sokszor az utcán, de olyan szépnek, olyan kívánatosnak, mint akkor, soha nem láttalak... Akkor táncoltam veled először ... Azt az emléket hurcoltam én magamban jó pár évig a fronton meg a fogságban. Mondtam is magamban sokszor, ha valaha hazasegít az isten... csakis téged veszlek feleségül. Aztán megtudtam valamit, ami nagyon elkeserített. Egy században szolgáltam a Muzsik Józsival. Tőle tudtam meg, hogy te vagy a szeretője, hogy jegyet még ugyan nem váltottatok, de szóban megegyeztetek, hogy öszszeházasodtok, ha hazakerül. Nem tudhatod te azt, Eszter, mi ment végbe bennem. Elhatároztam, hogy kiállók a lövészárok szélére az olasz golyója elé, aztán meg azt gondoltam, minek haljak én meg feleslegesen, mikor meghalhat a Muzsik józsi is... Érted te ezt, Eszter? Nem szégyellem bevallani: elhatároztam, hogy egy alkalmas pillanatban lepuffantom a Józsit, hogy te az enyém lehess. Karácsony és újév kőzött támadtak az olaszok, annyi volt a halottunk, mint a rög, szanaszét hevertek. Akkor is éppen nagy csetepaté volt, a Józsi vagy húsz méternyire hasalt tőlem. Ráfogom a puskám, már majdnem elhúzom a ravaszt, amikor a Józsi megrándul és a lövészárok fenekére csúszik. Fejlövést kapott, azon nyomban meghalt... Látod, Eszter, ilyen rongyembér voltam: örültem, hogy az olasz golyója fejen kólintotta és én megszabadultam a nagy vetélytárstól... Halászné arcán vastag érben folyik a könny. Le sem törli, hadd follyéki Hogy örül-e vagy szomorú, ki tudja Erős autóbúgás remegteti meg az ablakokat, a reflektorfények véglgsöprik az udvart Aztán sötét és csend lesz újra. De a szoba megtelik muzsikával és csengettyűszóval. A falióra éppen az éjféli tizenkettőt veri... A dobiinai jégbarlang világszerte ismert, évről évra számos hazai és külföldi tnrista tekinti meg. Felvétel; Ladislav Déneá 'Richard Rive dél-afrikai néger frA 1928 ban izületeit Fokváros egyik hírhedt nyomornegyedében, a VI. kerületben. Szociális ihletésű novelláiban és regényeiben nemcsak hazájában, hanem külföldön is számos elismerést szerzett. Rive irodalmi munkássága mellett jelentős politikai tevékenységet lejt kL Többek között tagja az Afrikai Felszabadítási Dniönak, amely elsősorban a gyarmatosítás é* az újgyarmatosítás és az afrikai népek kizsákmányolása ellen küzd. RICHARD RIVE :: yf hold mindenre fittyet hányó /í víg hangulatban Jboldog úf éoetl' kiáltott a csillagoknak. Azok tiszteletteljesen vissza hunyorítottak: „Vlszontŕ A hold, ez a szeleburdi fruska, komikusan körültáncolta az aggszüz-nyugodt Table Mountatn hegycsúcsát, és imbolyogna átlejtett az égbolton. A hatodik kerület szökdécselt, ugrándozott, magasba szökkent. Az utcai lámpák fölnevettek, mikor egy maroknyi fölpántlikázott sodródott végtq a Tennant Streeten a Hanover Street felé. Vegyétek meg pántlikáim, Lát fátok, fájja Iket a szél... Kántálta a pántlikaárus, akibe nem valami sok szorult a költőfélékből. Érezhet ,j>olt 0 is tudja, hogy szilveszter este van. — Mára még egy lihegés ts dukál — nevetett a barátnőjére egy fiatal piperkőc, fól szórakozva saját szellemességén. Beléje sem szorult valami sok a költőfélékből. — Mi az, hogy lihegés? — érdeklődött szemérmesen a lány. — Hát... a lihegés az lihegés. Nem ismered a lihegést? — vigyorgott rá jelentőségteljesen a fiú. A lány jeljogta a célzást, s féktelen vihogásban tört ki. A Star mozitól lel, a Hanover Street felé hömpölygött a pántlikás tömeg, hogy megállapodjék a Fish Marketon. — Boldog Oj Éoetl — kiáltotta egy korai ünneplős a járdán ptruettezett egy színes sapkában, melyen a Csókolj meg, Ides! feltrat állt. Kezében olcsó Van Der Stel bor félig üres palackja, melynek címkéje ezt harsogta: „Nekem isi' — Tanulj parancsolni a mocskos pofádnak — mondta egy előkelő, szép félvér hölgy, aki otthon csakis angolul beszélt. — B.U.É.K., asszonyom — mondta a részeg Pierrot, s Van Der Stel-es palackját kínálta oda a nőnek. — Menj a pokolba, te mocskos disznói — sziszegte feléje a nő, s egy pillanatra arról ls megfeledkezett, hogy 6 egy előkelő, szép félvér hölgy, akt otthon csakis angolul beszél. ,Jiert okolnak a fehérek, hogy én szegény vagyok — énekelte tarkabarka gitárját pengetve, egy szerenádat adó szerelmes egy üres sikátorban. A "sikátor figyelemre se méltatta, csupán egy szemtelen kamasz nézett föl egy pillanatra a gurított járdán a karikájáról. JKi a légynek se árt, az a fickó vagyok' — pengette a hősszerelmes. Hamisan énekelsz! — kiáltotta a szemtelen karikázó. Jütnek-vágnak a zsandárok, mert én szegény vagyok .. — Verekedés a sarkon! Az uradat püfölik — szólt oda egy csavargó, egy fáradt szemű asszonynak. — Az IstenieketI ö kezdte — üvöltötte a férje, megpróbálva eltakarni arcát a rugdosó csizmák elől. — Hagyjátok ötl — sikoltotta magánkívül a felesége, s megkísérelte, hogy kiszabadítsa férlét. — fesszus. Szép kis vértócsa — súgta a verekedéseket kedvelő csavargó az alvilági nővérének. Vegyétek meg pántlikáim. Látjátok, fújja iket a'szél... kántálta a pántlikaárus, aki jobbnak látta, ha saját dolgával törődik. — Gyünnek a zsarukI — ríasztott egy rémült, vékony nyakú bámészkodó, aki a tömeg szélén tartózkodott. — Abbahagyni. Abbahagyni. Abbahagyni! — mondta a hatalom egy fehér rendőr képében, aki a revolvertáskáján tartotta a kezét. — Hagyják abba a zsaruk! — kiáltotta egy sötét hang, melynek gazdája jobbnak látta, ha rejtve marad a tömegben. — Ki volt az? — kérdezte a rézgombos és revolveres. — Boldog Oj Evet, főnök! — hangzott válaszképpen egy vidám részegtől, aki megpróbálta meggyőzni a tömeget, hogy józan. — Higgy, az Orbán, akt megmentend tégedet! — dörögte az utcasarki Igehirdető. — Itt egy penny a perselyedbe — indulatoskodot

t egy színes bőrű vagány, akit nemigen érdekeltek a lelki dolgok. — Menj haza, és Igyál az egészségemre! — BűnösökI — dörögte az igehirdető — az Or azt rendelte, hogy iöjjek, s én jöttem. — Itt egy újabb penny. Végy magadnak egy pántlikátI — tréfálkozott a vagány. Vegyétek meg pántlikáim. Látjátok, fújja iket a szél... kántálta a dicstelen Milton. — Adjon kettőt — mondta egy agyonrúzsozott háziasszony, aki a pántlikákkal akart elégtételt nyújtani gyerekeinek azért, hogy sosem tartózkodott otthon. — Ide süss, apafej, veszel nekünk két egy negyvenes jegyet — mondta egy feltűnően öltözött, rózsaszín zoknis piperkőc, megpróbált befurakodni a Star mozi előtti sorba. — Már most is ötöt veszek — füllentette a rémült Idegen. — Csak két jegyet, ember — kötötte az ebet a karóhoz a rózsaszín zoknis. — De már most is ötöt veszek — Ismételte a rémült Idegen. — Szilveszter este van, de szétszabdalom a beleidet — mondta a rózsaszín zoknis, noha nem ts volt kése, — jobban teszed, ha megveszed ezt a jegyet s nem járatod annyit a szádatI — Rendben — mondta az Igen rémült idegen. — S akkor aszondom neki: Mi lenne, ha találkoznénk, édes?" — mondta egy piszkos, hetvenen túli, nőhódító hőstetteiről lódítgató férfi. — O édes, te meg éhes — mondta egy csodálatos elme. — Éhes, mert nem pénzes — szólalt meg egy újabb. — Legföljebb füléres — csendített rá az utolsó rimfaragó ts. A hold szeleburdin cikcakkozott az égen, beleütközött egy-két csillagba, majd visszapattant a Table Mountain csúcsairól. Végeredményben szilveszter este volt, » a hatodik kerület tombolt a jókedvtől. Vegyétek meg pántlikáim, Látjátok, fújja iket a szél.*. énekelte a pántlikaárus. ZALABAI ZSIGMOND FORDlTASA