Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)

1972-12-24 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó

— Nem kell nekem most semmi ... Üreg este van. A falióra már a kilencet ls elütötte. Odakinn a hirtelen jött tél tom­bolása nem szűnik, ha lehet még fokozódik is. A kályha .mellett ülő két. idős ember köl­csönösen biztatja egymást. Inkább áz asz­szony szorul biztatásra. Tudja azt a férfi s meg is tesz mindent, hogy némiképp eny­hítse az egyre elkeseredettebb, aggódóbb és szomorúbb párját. — Mikor az első világháborúban voltam és fogságba estem ... — ... 180 kilométert gyalogoltál le de­rékig érő hóban, csikorgó fagyban. Ezer­szer elmondtad már, István. — Tévedsz, Eszter, azt még soha nem hallottad tőlem, amit most akarok elmon­dani. — Nem tudsz te már nekem újat monda­ni. István — sóhajt az asszony mélyet, ke­serveset. — Az ötvenhat év alatt már min­dent elmondtál... — Feláll, kl akar menni. —- Maradj csak, majd én kinézekl — Ma­gára borítja a báránybéléses télikabátját és korához képest szokatlan fürgeséggel iszkol kifelé. Beletekint a hófehér világba, meg­borzong, kis ideig toporog a huzatos torná­con, majd bemegy a szobába. Az asszony könnyáztatta szemében reménytelenség és bizakodás ül. — Semmi? — kérdi. — Szűnik már a szél ereje, a havazás azonban... Te, Eszter, még nem Is vacso­ráztunk ... jő, jó, he nézz rám olyan ha­ragosan, nem éhezek én sem, csak éppen eszembe jutott, hogy ezúttal elmaradt Persze, persze, majd együtt megvacsorá­zunk, ha megérkeznek, mert biztosan meg­érkeznek nemsokára ... — Magad sem hiszed, csak mondod.. — Tudod, mit csinálok? Kinyitom a nagy­kaput, hogy mindjárt betérhessenek. — Ki­siet a havas éjszakába, szélesre tárja a ka­put, a szél majd lecibálja róla a bárány­bélésest. Nyavalyát csillapodik ez a ronda szél, majd elviszi az embert, gondolja ma­gában, s kedve lenne egy nagyot, kiadósat káromkodni, azzal talán könnyítene a lel­kén, dehát karácsony est van, a békesség ünnepe, ilyenkor mégsem Illő... Mielőtt bemenne, csizmájáról jől ledobogja a havat, az ajtó mellé támasztott seprűvel kétoldalt le is suhintja. — A havazás is szűnik már ... — Láttam ... kinéztem az ablakon ... Halász István sokáig piszmog a télika­báttal: nem találja az akasztója-hurkát. Vé­gül megleli és felakasztja a fogasra. A sap­káját is fölibe vágja, de előbb a padlóra suhintja róla a megolvadt hó levét. Most már leülhet, most már belenézhet a fele­sége szemébe. Hosszú csend. — Igyál, Istvánl — Komolyan • mondod? — Iszik. Pedig ezúttal a háta közepe sem kívánja az italt, dehát isten ments szóvá tenni. Helyette ezt mondja: — Minden cseppje vérré válik bennem, az anyatej kismiska hozzá képesti — Igyál csak, István, váljék egészséged­re, aztán mondd el szépen, amit még eddig nem hallottam tőled! Igen, igen, valamit el kell mondania, ki kell találnia, azzal is telik az idő, inkább mesél, csakhogy ne kelljen lapulnia az asszony vádló tekintete előtt. — Nem tudom emlékszel-e rá — kezdi Halász István a mesét, de ha jól meggon­dolja, talán igaz is a történet, ami éppen eszébe jutott s a szájára kívánkozik. — Mielőtt berukkoltam, nagy táncmulatság volt a kocsma előtt. Néztem körbe-körbe végig a lányokon, végül rajtad akadt meg a szemem, Eszter. Azelőtt sokszor láttalak a faluban, találkoztunk is sokszor az utcán, de olyan szépnek, olyan kívánatosnak, mint akkor, soha nem láttalak... Akkor táncol­tam veled először ... Azt az emléket hur­coltam én magamban jó pár évig a fronton meg a fogságban. Mondtam is magamban sokszor, ha valaha hazasegít az isten... csakis téged veszlek feleségül. Aztán meg­tudtam valamit, ami nagyon elkeserített. Egy században szolgáltam a Muzsik Józsi­val. Tőle tudtam meg, hogy te vagy a sze­retője, hogy jegyet még ugyan nem váltot­tatok, de szóban megegyeztetek, hogy ösz­szeházasodtok, ha hazakerül. Nem tudhatod te azt, Eszter, mi ment végbe bennem. El­határoztam, hogy kiállók a lövészárok szé­lére az olasz golyója elé, aztán meg azt gondoltam, minek haljak én meg feleslege­sen, mikor meghalhat a Muzsik józsi is... Érted te ezt, Eszter? Nem szégyellem be­vallani: elhatároztam, hogy egy alkalmas pillanatban lepuffantom a Józsit, hogy te az enyém lehess. Karácsony és újév kőzött tá­madtak az olaszok, annyi volt a halottunk, mint a rög, szanaszét hevertek. Akkor is éppen nagy csetepaté volt, a Józsi vagy húsz méternyire hasalt tőlem. Ráfogom a puskám, már majdnem elhúzom a ravaszt, amikor a Józsi megrándul és a lövészárok fenekére csúszik. Fejlövést kapott, azon nyomban meghalt... Látod, Eszter, ilyen rongyembér voltam: örültem, hogy az olasz golyója fejen kólintotta és én megszaba­dultam a nagy vetélytárstól... Halászné arcán vastag érben folyik a könny. Le sem törli, hadd follyéki Hogy örül-e vagy szomorú, ki tudja Erős autóbúgás remegteti meg az ablako­kat, a reflektorfények véglgsöprik az ud­vart Aztán sötét és csend lesz újra. De a szoba megtelik muzsikával és csengettyű­szóval. A falióra éppen az éjféli tizenket­tőt veri... A dobiinai jégbarlang világszerte ismert, évről évra számos hazai és külföldi tnrista tekinti meg. Felvétel; Ladislav Déneá 'Richard Rive dél-afrikai néger frA 1928 ban izületeit Fokváros egyik hírhedt nyomornegyedében, a VI. kerületben. Szociális ihletésű novelláiban és regényeiben nemcsak hazájában, hanem külföldön is számos elismerést szerzett. Rive irodalmi munkássága mellett jelentős politikai tevékenységet lejt kL Többek között tagja az Afrikai Felszabadítási Dniönak, amely első­sorban a gyarmatosítás é* az újgyarmatosítás és az afrikai népek kizsák­mányolása ellen küzd. RICHARD RIVE :: yf hold mindenre fittyet hányó /í víg hangulatban Jboldog úf éoetl' kiáltott a csillagoknak. Azok tiszteletteljesen vissza hunyorítot­tak: „Vlszontŕ A hold, ez a szele­burdi fruska, komikusan körültán­colta az aggszüz-nyugodt Table Mountatn hegycsúcsát, és imbo­lyogna átlejtett az égbolton. A ha­todik kerület szökdécselt, ugrándo­zott, magasba szökkent. Az utcai lámpák fölnevettek, mi­kor egy maroknyi fölpántlikázott sodródott végtq a Tennant Stree­ten a Hanover Street felé. Vegyétek meg pántlikáim, Lát fátok, fájja Iket a szél... Kántálta a pántlikaárus, akibe nem valami sok szorult a költőfélékből. Érezhet ,j>olt 0 is tudja, hogy szil­veszter este van. — Mára még egy lihegés ts du­kál — nevetett a barátnőjére egy fiatal piperkőc, fól szórakozva sa­ját szellemességén. Beléje sem szo­rult valami sok a költőfélékből. — Mi az, hogy lihegés? — ér­deklődött szemérmesen a lány. — Hát... a lihegés az lihegés. Nem ismered a lihegést? — vigyor­gott rá jelentőségteljesen a fiú. A lány jeljogta a célzást, s fékte­len vihogásban tört ki. A Star mozitól lel, a Hanover Street felé hömpölygött a pántli­kás tömeg, hogy megállapodjék a Fish Marketon. — Boldog Oj Éoetl — kiáltotta egy korai ünneplős a járdán pt­ruettezett egy színes sapkában, me­lyen a Csókolj meg, Ides! feltrat állt. Kezében olcsó Van Der Stel bor félig üres palackja, melynek címkéje ezt harsogta: „Nekem isi' — Tanulj parancsolni a mocskos pofádnak — mondta egy előkelő, szép félvér hölgy, aki otthon csakis angolul beszélt. — B.U.É.K., asszonyom — mond­ta a részeg Pierrot, s Van Der Stel-es palackját kínálta oda a nőnek. — Menj a pokolba, te mocskos disznói — sziszegte feléje a nő, s egy pillanatra arról ls megfeled­kezett, hogy 6 egy előkelő, szép félvér hölgy, akt otthon csakis an­golul beszél. ,Jiert okolnak a fehérek, hogy én szegény vagyok — énekelte tarkabarka gitárját pengetve, egy szerenádat adó szerelmes egy üres sikátorban. A "sikátor figyelemre se méltatta, csupán egy szemtelen kamasz nézett föl egy pillanatra a gurított járdán a karikájáról. JKi a légynek se árt, az a fickó va­gyok' — pengette a hősszerelmes. Hamisan énekelsz! — kiáltotta a szemtelen karikázó. Jütnek-vágnak a zsandárok, mert én szegény vagyok .. — Verekedés a sarkon! Az ura­dat püfölik — szólt oda egy csa­vargó, egy fáradt szemű asszony­nak. — Az IstenieketI ö kezdte — üvöltötte a férje, megpróbálva el­takarni arcát a rugdosó csizmák elől. — Hagyjátok ötl — sikoltotta magánkívül a felesége, s megkí­sérelte, hogy kiszabadítsa fér­lét. — fesszus. Szép kis vértócsa — súgta a verekedéseket kedvelő csa­vargó az alvilági nővérének. Vegyétek meg pántlikáim. Látjátok, fújja iket a'szél... kántálta a pántlikaárus, aki jobb­nak látta, ha saját dolgával törő­dik. — Gyünnek a zsarukI — ríasz­tott egy rémült, vékony nyakú bá­mészkodó, aki a tömeg szélén tar­tózkodott. — Abbahagyni. Abbahagyni. Ab­bahagyni! — mondta a hatalom egy fehér rendőr képében, aki a re­volvertáskáján tartotta a kezét. — Hagyják abba a zsaruk! — kiáltotta egy sötét hang, melynek gazdája jobbnak látta, ha rejtve marad a tömegben. — Ki volt az? — kérdezte a réz­gombos és revolveres. — Boldog Oj Evet, főnök! — hangzott válaszképpen egy vidám részegtől, aki megpróbálta meg­győzni a tömeget, hogy józan. — Higgy, az Orbán, akt meg­mentend tégedet! — dörögte az utcasarki Igehirdető. — Itt egy penny a perselyedbe — indulatoskodot t egy színes bőrű vagány, akit nemigen érdekeltek a lelki dolgok. — Menj haza, és Igyál az egészségemre! — BűnösökI — dörögte az ige­hirdető — az Or azt rendelte, hogy iöjjek, s én jöttem. — Itt egy újabb penny. Végy ma­gadnak egy pántlikátI — tréfálko­zott a vagány. Vegyétek meg pántlikáim. Látjátok, fújja iket a szél... kántálta a dicstelen Milton. — Adjon kettőt — mondta egy agyonrúzsozott háziasszony, aki a pántlikákkal akart elégtételt nyúj­tani gyerekeinek azért, hogy so­sem tartózkodott otthon. — Ide süss, apafej, veszel ne­künk két egy negyvenes jegyet — mondta egy feltűnően öltözött, ró­zsaszín zoknis piperkőc, megpró­bált befurakodni a Star mozi előtti sorba. — Már most is ötöt veszek — füllentette a rémült Idegen. — Csak két jegyet, ember — kö­tötte az ebet a karóhoz a rózsa­szín zoknis. — De már most is ötöt veszek — Ismételte a rémült Idegen. — Szilveszter este van, de szét­szabdalom a beleidet — mondta a rózsaszín zoknis, noha nem ts volt kése, — jobban teszed, ha megve­szed ezt a jegyet s nem járatod annyit a szádatI — Rendben — mondta az Igen rémült idegen. — S akkor aszondom neki: Mi lenne, ha találkoznénk, édes?" — mondta egy piszkos, hetvenen túli, nőhódító hőstetteiről lódítgató férfi. — O édes, te meg éhes — mond­ta egy csodálatos elme. — Éhes, mert nem pénzes — szólalt meg egy újabb. — Legföljebb füléres — csendí­tett rá az utolsó rimfaragó ts. A hold szeleburdin cikcakkozott az égen, beleütközött egy-két csil­lagba, majd visszapattant a Table Mountain csúcsairól. Végeredményben szilveszter es­te volt, » a hatodik kerület tombolt a jókedvtől. Vegyétek meg pántlikáim, Látjátok, fújja iket a szél.*. énekelte a pántlikaárus. ZALABAI ZSIGMOND FORDlTASA

Next

/
Thumbnails
Contents