Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)

1972-12-24 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó

LOVICSEK BÉLA: Délelőtt még sűrű kőd lepte a hegy lábánfii fekvő falut, déltájban azonban a köd eloszlott. Talán a felkerekedő, csípős szél űzte el, talán a derült égről letűző napsugár itta fel. Mindegy. Fontos, hogy eltűnt. A falu hosszú utcáján átszaladó aszfaltozott út is felszáradt. Az egyik faluvégi ház tornácán téblábolt Halászné. Neki mindig akad dolga. Ha más nem, odébb teszi a seprűt, elkergeti a lépcsőn tollászkodó tyúkokat, szemetet, piszkot csinálnak. Ezúttal ünnepélyes mosoly dereng arcának ráncai közt. — István!... Hallod, gyere már ki! — Hangoskodik, hogy meghalja a „vénember". A második szólításra ki is jön a vénember és kérdőn néz a párjára, a siketülő „vénasszonyra". — Kiabálsz, Eszter, mintha a ház égne. — Nem kiabálok én, csak éppen hangosabban szólítottalak, mert... — legyint, majd az égre tekint. — Az időjárás nem lehet akadály ... — Nem. — Nyáron sem szárazabb az út. — Nem. — Meleg azért nincs. — Nincs. Hogyis lenne. Hiszen holnap nagykarácsony — mondja a magas, száraz, deresbajszú ember, s ő is belepislog a napfénybe. Könnybelábad a szeme, tüsszent éleset. — Pedig azt hittem, esés lesz. Egész éjjel hasogatott a lábamban. — Hiszen ha akkor mindig esne, mikor hasogat a lábadban, már az ég is leszakadt volna — mondja az asszony kedves zsörtölődéssel s kuncog is hozzá. Nevetés akart lenni, de idejében észhez kap: vigyáznia kell a szavaira, mert a vénember hamar megsértődik, most meg semmi szükség arra, hogy összekapjanak. Engesztelésképp még hozzáfűzi: — Az én derekamban is hasogatott ... — Mint mindig, mióta együtt vagyunk, pedig annak már ötvenhat esztendeje... — Aztán ő is a lényegre tereli a szót. — Ha időben elindultak, estefelére ide is érhetnek, de az is lehet, hogy csak holnap jönnek. — Menj, tedd a dolgod! — mondja az asszony szelíden. — A két demizsont megtalálod a kamrában. Az ötliteresben fehéret hozzál fel, a kétliteresben meg vöröset, a menyecske azt szereti. — Az ám, az unokák mit fognak inni, talán kisüstit? — Azt, kisüstit, hogy miket ki nem találsz, te ember! Ne búsulj, bekészítettem én már nekik is az innivalót: kofolátl Halász István nehezen indul a pincébe, álldogál, nézeget, mintha keresne valamit. Tudja az asszony, hogy mi fúrja az oldalát. — A Pista fiadnak is hoztam konyakot.,. jobban tudom, mint te, hogy a kisüsti büdös neki. — Büdös, büdös — méltatlankodik a száraz ember. — Nem büdös az, csakhát olyan a természete, hogy nem bírja... Te sem állhatod a fokhagyma szagot, Eszter! — Menj már, ne értetlenkedj! — mondja az asszony mosolyogva és hátbavágja az urát. Becsoszog a szobába, jól megrakja a kályhát szénnel, aztán hozzálát a karácsonyfa öltöztetéséhez. Igyekeznie kell, hogy mire megérkezik a fia, menye, meg a két unokája, készen álljon. Szép nagy fa: padlótól a mennyezetig ér. Talán le is kell belőle vágni, hogy a csengettyűs, tetéző díszt rátehessék a hegyére ... vagy a menynyezeten kell lyukat ütni, gondolja és nevet magában. Dolgavégeztével Halász István is elfoglalja helyét a kályha mellett. Szivarra gyújt. Egyébként pipázik, de nagy ünnepek alkalmával meg vendégváráskor szivarozik. Előkelőbb, ünnepélyesebb s nem annyira büdös, mint a pipa. A kavargó füstfelhőn át nézi, nézi a szorgoskodó párját, meg a plafont ütő fenyőfát, ahogy egyre szépül, gazdagodik. Valamikor a Pista fiának csak egy rozmaringbokrot díszített fel aranypapírba csavart dióval, egy-két gyertyával, most meg lám, az unokáknak már ilyenre jut. Pedig akkor lett volna jó ez a bőség, amikor fiatalok voltak. Dehát ez már így van: szegényes fiatalkor, gazdag öregkor. — Ne segítsek valamit? — kérdi. Unja a tétlenséget, nemcsak most, ünnepváráskor, egyébként is. Nincs mit tennie. A ház körüli munka nem munka, az csak tengődés, az újság böngészgetése is egyenlő a semmivel, a tévénézéssel meg úgy van, mint a szegényember volt valamikor a sültkrumpli evéssel: megcsömörlött tőle. — Hallod, ne segítsek? — Ülj csak nyugodtan, nem értesz te ehhez! — Miért ne értenék? — Mert ez nem férfiembernek való munka — mondja az asszony szelíd elutasítással, majd hirtelen megáll a tévő-vevő keze és belefülel a kinti világ zajaiba. — Mintha autó állt volna meg a ház előtt... Ketten hallgatóznak néhány pillanatig. — Nem hallok semmit — mondja Halász István. Pedig még a szivart is eltartja magától, hogy az sem zavarja a hallgatásban. — Csend van, mint a sírban. — Hogy ls hallanád, ha süket vagy!... Ahelyett, hogy kimennél és megnéznéd, csak ülsz itt, mint a fatuskó. Halász Istvőn mondana valamit, de meggondolja magát, helyette a szivaron szippant nagyot, haragosat. Feláll és kimegy. Néhány percig elácsorog a kiskapuban, végig-végigpásztázza a hosszú utcát, aztán bemegy. — Te vagy a süket — mondja csendes derűvel. — Csak ugráltatod az embert, mint cirkuszos a majmát... — Visszaül előbbi helyére, pöfékel. Akkora füstpamacsokat köp a levegőbe, mint a vonat kéménye. Az asszony köhécsel, feddőn néz rá, ő némi bűntudattal lesüti a szemét, de a szivart csak tovább szívja: ízlik, halálos vétek lenne kioltani. Kárba veszne, megbagósodna. A csendesség békességet sző, s újra az ünnepvárás fennkölt érzésével telik meg a két idős ember lelke. Halász István tovább fűzi a gondolatait. Bizony, bizony, valamikor Jő, ha egy kis ünnepi, puszta kalács jutott az asztalra, most meg nemcsak karácsonyfát öltöztetnek az unokáknak, hanem alája is jut valami: Pityunak magnó. Julikának meg tranzisztoros rádió. Az egyik nyelveket tanul, a másik balettra jár. Egyszer csak meglátja őt a televízióban, ahogy táncol, röpköd a színpadon habkönnyű ruhájában. Ahogy így álmodozik és eljátszogat a szép gondolatokkal, felvidámul. — Eszter, hallod! — Azt hittem, elbóbiskoltál... — Azt mondják az orvosok, hogy a kisüsti pálinka fogyasztása akkor egészséges... szóval akkor válik igazán az ember egészségére, ha... — ...ha teli gyomorra issza! Ezt akartad mondani? — Ördögöd van, Eszter, eltaláltad. — Én meg azt mondom, István, hogy a vendégeket váró ember ne igya le magát a sárga földig. — Elfordul, hogy az ura véletlenül se lássa meg a mosolyát. — Nincs neked lelked, Eszter... — Miért? — Mert sajnálod tőlem még a levegőt is. — Mondtam én, hogy ne igyál? — Persze hogy nem mondtad, dehogy mondtad!... Csak eldugtad előlem az italt, mint mindig ... — Keresd meg! — Már kerestem... reménytelen... w vallja be a férfi nagyon őszintén, mire az asszony jóízűen felnevet. — Pedig valamikor nem tudtam úgy elrejteni, hogy meg ne találtad volna, István! — Az valamikor volt, azóta nagyon kirafinálódtál. Csend. Nem hallatszik más, csak a tűz pattogása meg a falióra egyhangú, monoton ketyegése. — Tényleg kerested? — Kerestem hát! — Nagyon meginnád? — Nagyon... hát úgy rendesen ... — A ruhás szekrényben... a csizmaszárban is megnézted? — kérdi az asszony kedvesen, titkot elárulőn, s csendesen kuncog magában. Halász István felkapja a fejét. — A csizmaszárban!?... Látod, ott még nem néztem meg. Ott már annyiszor megleltem ... arra nem is gondoltam, hogy oda rejthetted... — Feláll, elindul a szekrény felé, de félúton megtorpan. — Te, Eszter, ha becsapsz és kinevetsz, isten-úgyse kétfele töröm a derekad! — Szélesre tárja a szekrényajtót, belenyúl a csizmaszárba: valóban ott a literes üveg. Kiemeli, a fény felé tartja, összehúzott szemmel vizsgálja: a színe nem rossz, de lehet víz is. Az aszszonyra sandít, nem árulja-e el magát valamivel. Nem. Az asszony teszi a dolgát, rá se néz. Gyorsan kirántja a dugót, beleszagol az üvegbe: szilva! Nagyot mozdul az ádámcsutkája, szájában összeszalad a nyála. — Mégiscsak van neked lelked, Eszter, egészségedre! — mondja „vidáman és gyorsan behajint egy borospohárral, miközben az ital néhány cseppje cigányútra szalad. A száraz ember fuldokolva köhög. — A végén még megfulladsz. — Meg hát, mert sajnálod tőlem. — Sajnálom hát... Kl látott már olyat: borospohárral inni a pálinkát!... — Ezt ls csendesen mondta, ami a szavának ellenkező értelmet adott. Félrebillentett fejjel nézegeti a felöltöztetett karácsonyfát. — Meg sem dicséred a munkámat, István? — Nagyon szép!... Ilyen szépet még sohasem csináltál — mondja a férfi és újra telitölti a poharat. Az asszony ránéz, megcsóválja a fejét. — A karodban nem hasogat? — Nem, hallod: sem a lábamban, sem a karomban. Hát nem érdekes? — De, nagyon érdekes... — Látod, Eszter, milyen igazuk van az orvosoknak! — Ne mondd! ... Mikor meg küldlek, hogy vizsgáltasd ki a gyomrodat, nem mész, mert hogy téged nem fognak tönkre tenni és idő előtt a temetőbe küldeni... — Csontos, bütykös ujjával megfenyegeti az embert. — Ismerlek, jómadár!... Levehetnéd a szekrény tetejéről a villanygyertyákat, de vigyázz, le ne fordul] a székről, amilyen ügyetlen vagy, könnyen összetöröd magad meg a gyertyákat... — Ismét belehallgat a levegőbe. — Most sem hallasz autőbúgást? — Nem én. — Menj, nézd meg!... A kaput ls kl kell nyitni, ha ők érkeztek meg. Halász István hallgatózik, ingatja a fejét, de nem szől semmit. Pálinkájával együtt a méltatlankodását is lenyeli és szófogadón kimegy. Kis idő múlva visszatér. — Nem jöttek meg? — kérdi az asszony csalódottan. Nem... — mondja a férfi szomorúan, némi szégyenérzettel, mintha 6 tehetne róla, hogy még nem érkeztek meg a gyerekek. — Borong ... Nyugatról... A szél is megélénkült... Utóbb is fehér karácsonyunk lesz. — Miért lenne? — No, hallod, ha egyszer nyugat felől fúj a szél és hozza a felhőket ilyenkor karácsonytájt, csakis hó lehet belőle. Az asszony a faliórára tekint: három óra múlt néhány perccel. A férfi követi a pillantását, sajnálja a párját. — Itt lehetnének már — mondja az aszszony olyan hangsúllyal, hogy akár az ellenkezőjét is mondhatná vagy érthetné belőle az ember. — Majd csak megjönnek. — Megjönnek, de mikor? — veti szét a két kezét az asszony méltatlankodva, keserű csalódással. Kettesben felszerelik a fára a villanygyertyákat, majd kipróbálják: fénylenek, csillognak, mint megannyi apró csillag. Aztán az asszony szorgos kezéből frissen mosott és keményített fehér terítő száll suhogva. Asztal közepére állítják a hamis kristfilyvázát. Kölnivel illatosított, égőpiros művirágok lángolnak benne. Odakerül az ötcsillagos konyakos üveg ís, kispoharak, egy tálon apró pogácsa ... Odakinn hirtelen elsötétedik a világ. A két idős ember egymásra néz. Előbb kérdőn, majd vádlón, mintha ők tehetnének róla, hogy rosszra fordult az Idő. Mert rosszra fordult. Havazni kezdett. Aprószemű porhd hullott. Mint a kristálycukor. Egybelovadt ég és föld. Fel-felsüvöltött a szél. — Istenem-istenem — sopánkodik Halászné. — Más sem hiányzott, csak ez az ítéletidő. Most aztán ... — Ez csak olyan hirtelen jött hózápor — próbálja nyugtatni az asszonyt a férfi. Hiába. Egy-két óra elteltével valóságos ítéletidő tombolt odakinn. Most már folyamatosan üvöltött a szél, csapta, vágta, kavarta és táncoltatta az alázúduló hópihéket. Ilyen időre mondják, hogy a kutyát is vétek kizavarni. Hat óra. A két öreg megszeppenve, megcsendesedve, aggódó szívvel ül a kályha mellett: ez a karácsony est is jól kezdődik... Halász István pöfékel: nyavalya vinné el ezt a ronda szivart, egyszeriben milyen rossz lett az íze! Az asszony sóhajtozik. Egy ideig rejti a >•< könnyét. Aztán már nem is rejti. Sem a könnyét, sem a sírását. — Ne sírj, anyja, hiszen még megjöhetnek. — Elindulhattak?... Mit gondolsz, István, úton lehetnek? — Nem tudom, Eszter... de ne aggódj: az én fiamon nem fog ki ilyen... ilyen havazgatás... Ha elindultak, meg is érkeznek ... Ha valahová el akar jutni az ember, eljut! — Gondolod? — Az autóban meleg van, nem fáznak meg — biztatja az asszonyt, meg magát is. Neki is jobb, hogy hangosan mondja ki a gondolatát. — Hogy egy kicsit lassabban haladnak, istenem, de csak haladnak! Könnyebben, mintha gyalogolnának. — Hátha megrekednek valahol a hófúvásban és ott kell rostokolniok egész éjjel? i— sír fel az asszony újra. — Ugyan, ne beszélj bolondokat, hiszen száz meg száz kocsi van úton, segítenek egymáson, ha valamelyik bajba kerüli Meg aztán a hóekék ls munkába állnak, ha akkora hó esik. Ma már a technika ... •— Technika, technika ... attól még megfagyhatnak ... — Dehogy fagynak!... — mondja a férfi magabiztosan, mire az asszony is megnyugszik kisssé. — Langyíts magadnak egy kis bort, Eszter, meglátod az jót tesz! Masám 1972. XII. 24. Zmeták E: FALUSI ASSZONY (fametszet) 1(