Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)

1972-12-03 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó

Lugossy Gyula: A

mire ilyenkor, kora reggel szüksége lenne Zsigmondnak, akárcsak mindenki másnak a bérházrengetegek lakói közül, az nem más, mint egy kis tér, ahol fellélegezhet az éjszakai kábulat után, amelyen végigjártathatja tekintetét, megfürdetheti egész lényét, remélve, hogy közben tétova gondolatai is határozott formát öltenek Ezért jön le ide kora reggelente a sarki üvegfalú presszóba. És. hogy még a munkába indulás előtt elüldögéljen egy ideig, feketekávé vagy tea mellett, hogy elszívjon két-három cigarettát. A presszóval éppen szemközt áll az a négyemeletes bérház, amelyben ö is lakik, albérletben, az egyik apró udvari szobában. Arrébb, a sarkon túl parkosított tér, fák. pattok, a fűben csipegető madarak. Ilyenkor, kora reggel elhagyott és mozdulatlan még minden. A házsorokat áttetsző fátyolba vonja a finom reggeli pára Sehol semmi se mozdul. Az élet tulajdonképpen még tétovázik, még csak első lépéseit próbálgatja abban az álombeli mozdulatlanságban amit az éjszaka hagyott örökül Zsigmond minden reggei remei, de az a bizonyosság csak nem jön, mintha örökösen futna előle. Az éjszakai álomból átszűrődő, homályosan kavargó gondolatai eltöltik tudatát, nem nyugtalanítóan, hanem kellemesen, szinte szórakoztatóan. Hiába kap utánuk, kisiklanak az ujjai köziil, jelentésüket nem képes megfejteni. De mégis csendes örömmel tölti el. az, hogy az ö gondolatai ezek, és talán nem is fakadnak másból, mint gyermeki ámulatból az új nap reggelén. Fenn, a negyedik emeleten meglehetősen szűk kis tér az, amit havi lakbér ellenében a magáénak mondhat. A szoba egy régimódi lakás hosszú előszobájából nyílik, néhány lépésnyire a lakásajtótól. Így rendszerint észrevétlenül odajuthat, anélkül, hogy mélyebben átnézné a főbérlő, az öregúr jelenlétét. Ezek a kellemes hazatérések, valósággal örömteli pillanatok. Amikor halkan becsukva a lakásajtót, néhány pillanatig feszülten fülel, semmi zajt se hall a lakás belseje felől, még egy moccanást se, és úgy lép n félhomályos szobácskába, mint egy szállodai lakosztályba, egyedül és függetlenül. Rendszerint késő délután tér haza a munkából, ha pedig délután dolgozik, akkor késő este. Itt mindig csend fogadja, a legmélyebb csend, a nyugalomé, a magányé, a feledésé. A napközben látott arcok, a hallott zajok, a kényszerű és lázas tevékenység órái után a legmélyebb, a legteljesebb eltemetettség csendje. A szoba ablaka, apró balkonja a házudvarra néz, amely a mélyben csak egy fekete négyszögnek látszik, elhagyatott, mintha emberi láb nem is érintette volna soha. Szemben a szomszéd hatemeletes ház tűzfala nyúlik szürkén, egyenesen, óriási felületként az ég felé. Tetején kémények tévé antennák, amelyek élesen kirajzolódnak, ha világos az égbolt, és láthatatlanná mosódnak az éjszaka óráiban. A csend és a nyugalom órái azonban rövidek. Zsigmondon csakhamar felülkerekedik az unalom, az emberi természet állhatatlansága, a változás vágya, az irtózás a csendtől és a bezártságtól. Miután hazatérve rendszerint hanyatt dől a recsegő díványon, a karjait feje alá fonva elbámészkodik egy ideig, csodálkoznia kell, hogy milyen mélyről jövő, eszeveszett sóvárgás ébred fokozatosan a bensőjében a zajok, a mozgások, a hangok iránt, amelyek pedig eléggé elfárasztják és elkedvetlenítik az embert napközben. Ezért nem sokkal hazatérés után újra távozik a szobából, mindennap. Üjra kilép az előszobába, a lakásajtón át a folyosóra, le a lépcsőház lépcsősorain az utcára. Ha nincs jobb dolga, elbámészkodik az utcán, sétálgat a környéken. Zsigmondot, bár egyetemet végzett, diplomás mérnök, nem érdekli különösebben a munkája. Az albérleti életet is megszokta már egyetemista korában, s azon se lepődött meg különösebben, hogy ahhoz a munkához, amit az építési vállalatnál végeztetnek vele, tulajdonképpen még érettségi se kellene. Már kisdiák korában kialakult benne az a meggyőződés, hogy az életet, körülményeket olyan vastörvények diktálják, amelyeket még a legerősebb, legdörzsöltebb ember se hághatja át. Éppen ő elégedetlenkedjen? öregedő szülei időnként csomagot küldenek neki vidékről, és hosszú, tétova betűkkel írt levelekben érdeklődnek hogyléte, előmenetele felől, éppúgy, mint diákkorában. Persze, most már arról ls faggatóznak, hogy mikor lesz végre kész ember, mikor nősül, alapít családot, mikor számíthatnak már tőle is valami támogatásra, mert rohamosan öregednek, és ő lenne «z egyedüli támaszuk, satöbbi. Zsigmond csak mosolyog ezeken a leveleken, alig válaszol rájuk. Ogy érzi, bár még harmincéves sincs, olyan messze került már szülei mesés jóhiszeműségétől, mint akár saját gyerekkorától. Haza se nagyon látogat, abba a dunántúli kisvárosba, ahol ők élnek, ahonnan mint kisgimnazista maga is útnak indult, de amely már nagyon mélyre süllyedt a feledésbe. Ha akad valami pénze, inkább elsörözi a környékbeliekkel, vagy ismeretlen emberekkel, megszólított nőkkel, és az évek múlásával csak erősbödik benne az a meggyőződés, hogy a dolgok, bár néha nyugtalanítóak és kellemetlenek, mégis úgy történnek, ahogy történniük kell. Minden megy a maga módján, hogyan is történhetne másképpen? Inkább egy jó sör vagy néhány deci pálinka egy-egy nyugodt estén az üvegfalú presszóban, mint öröklakás, autó, elegáns és önző feleség, négy-öt vagy tíz év múlva, szakadatlan gürcölés után. Olyan célok ezek, amelyekért manapság eszét veszti a legtöbb ember, de valójában csak nagyon kevesen érik el, és bizony, azok se becsületes munkával. Ebben az üvegfalú presszóban gyűlnek össze délelőttönként délutánonként, esténként a környékről mindazok, akik ezért vagy amazért nem találnak elegendő teret maguk körül, akiknek nincs módjuk csilláifényes lakásokban, luxusbárokban összejönni, időt tölteni, iszogatni, pletykálkodni, mint a tehetőseknek. Itt szerezte Zsigmond alkalmi haverjai legnagyobb részét. Itt ismerte meg Valit, a pincérlányt egy közeli vendéglőből, aki azóta minden héten nála tölt néhány éjszakát a kis szobában. Nem sokat tud róla, de nem is kérdezősködik. Nincs is mit tudni, ö csak a nőt látja a csillogó szemű, izmos, hirtelen indulatú lányban, az pedig csak a férfit keresi őbenne, és így a legjobb. Itt találkoznak a megbeszélt estéken, viccelődnek, iszogatnak egy kicsit, és bár nem mutatják, türelmetlenül várják, a pillanatot, amikor indulhatnak fel a kis szobába. Ez a hosszúkás, üvegfalú helyiség, amelyben reggeltől estig zsong a halk beszéd, az utcasarkon áll, s a térre néz, amelynek füves, fás parkjában tavasszal, nyáron gyerekek hancúroznak, labdáznak: télen hó borítja, keményre fagy, kopár és kihalt, mint egy pusztaság. A téren túl jól látható a folyóparti autóút, amelyen növekvő sebességgel száguldanak az autók a város felé. Távoli városokból vagy távoli országokból érkezve ezen az úton haladnak az országutak felől a nagyváros belseje felé; vagy éppen igyekeznek kijutni a messze futó országutakra. Itt benn mindig üldögél néhány ráérő alak, és Zsigmond azért szeret bejönni ide, mert mindig akad valaki, akivel szót válthat. Például itt pipázgat délelőttönként a hosszú szakállú, nagy hajú Gonosz, akit „hippi"-nek neveznek a környékbeliek. Piszkos zubbony, farmernadrág, vastag ajkán örökösen gúnyos kifejezés. Senki se tudja, honnan, és hová távozik, de nem is kérdik tőle. Vállán katonatarisznya, amelyben bizonyára egész vagyonát magával hurcolja. Aki leül melléje iszogatni, kártyázni vagy a többi vendégről sugdolózni, nem tud betelni elmés gúnyolódáséival. Vagy Morgó és Vigyorgó, az elválaszthatatlan haverok, akik egy műhelyben dolgoznak az utca végén. Morgó nagy darab, elhízott kopaszodó férfi, már túl a harmincon. Vigyorgó vékonyabb, fekete, csontos képű. Nemritkán olajos zubbonyban szerszámosládával ls bejönnek ide egy kávére vagy sörre. Ha Zsigmondot itt találják, mindig van egy-két élcelődő szavuk, cinkos megjegyzésük. Pedig valójában éppoly keveset tudnak Zsigmondról, mint ö róluk, ha jól meggondolja az ember. Mindenki él, ahogy élhet, s örüljön ha néhány gondtalan pillanatot megoszthat más emberekkel. Közéjük ül le legszívesebben a tömzsi, nagy orrú, vastag hangú Jocó is, a taxisofőr. Pedig ő aztán mindenkit Ismer, nemcsak az utcában, hanem még a környékén is, Minden pletykát fejből tud, ismeri az errefelé lakók különféle titkait, de igazában csak a pénz érdekli őt, üzletet szimatol mindenütt, ahol csak lehet. A taxizással próbál annyi pénzt összeszedni, amiből majd műhelyt vagy italmérést nyithat. De még ő se bízik benne, hogy valaha sikerül. Ha összeülnek négyen-öten, néha többen is, ismerősök, ismeretlenek, sorra mustrálják a többi vendéget, mindenki elmondja, mit tud róluk, mit hallott a környéken, az utcán, a házban. Csillognak a szemek, előrehajolnak a fejek, harsány nevetések csattannak: közben mind sűrűbben emelik fel a poharakat, isznak, mind mámorosabban. Ezek azok a délutáni, esti órák, amikor igazán jól érzik magukat, amikor az üvegfalon túl elmosódnak az utca kemény körvonalai, szűnik a forgalom, már csak elvétve hallatszanak zajok, és mind kevesebb a vendég is. Mámoruk most már a fölény mámora, hogy ők sem akárkik, ők is tudnak ám, nem is akármit, hanem nagyon is sokat mindenről, mindenkiről. Rendszerint későn este Zsigmond újra felmegy a lépcsőkön a negyedik emeletre, a csendes kis szobába. Azokon a napokon, amikor nem találkozik Valival, éjszaka újra magányba zárkózik. Ahogy alásüllyed az éjszaka, egyre inkább úgy érzi, hogy ki se mozdult innen, csak álmodta az egész napot, reggeltől estig. Hogy valójában itt éli az életét, egyedül, tétlenül, mozdulatlanul. Ágyán fekve egész mivoltát elönti a csend, a várakozás, az álomtalan éjszakák örökkévalósága. A napok apró eseményei, az emberarcok, az utcák, a lépcsők, a fények és az árnyékok egyre messzebbre távolodnak az éj eseménylelenségében, ugyanakkor különös élességgel visszatérnek, mint egyetlen látomás, de néhány röpke óra után máris az elmúlásban öltenek testet Néha felriad álmában, és előfordul, hogy órákig is ébren marad. Mozdulatlanul, különös, csendes izgalomban figyeli az éjszaka világon kívüli, mindent magába szívó, mérhetetlen nyugalmat. Felemelkedve az ágyról, kilép az apró balkonra, elbámészkodik a tűzfal óriási felületén, a mozdulatban csillagokon, a mélyfekete, majd lassan világosodó égbolton. Az idő mozgása, körforgása egy ideje már önmagában is elszórakoztatja. Nem is akármilyen, hanem maradéktalanul teljes, szemlélődő állapot e? és boldog lehet, aki ennek birtokába jut. Nem ritkán már a hajnali világosságban neveredik vissza néhány órára. Az éj elmúltával, mint valami megrendítő megtisztulás után számtalan kósza gondolat csapong a fejében, félálomban. De gondolattá nem szilárdulnak, csak tétova sejtelmek maradnak. Arról, hogy élhetne így is, amúgy is. De bár egyikre sincs módja, mégis él, ő is él, ráadásul olyan módon, amely mindenkit összekapcsol, egyszerűen és magától értetődőn, mint a születés vagy a halál ténye. Hogy az élet puszta tényében is van valami mulattató, valami határtalan, ami mélv. állati megelégedéssel tölti el az embert. Kellemetlen pillanatok azok, amikor szembetalálkozik az öregúrral az előszobába lépve, vagy be kell kopogtatnia hozzá a lakbérfizetés vagy másvalami miatt. Szállásadója megkopaszodott dülledt szemű, görnyedt hátú öregember, ajka szegletében fájdalmas vonásokkal, amelyek gyakran gondolkodóba ejtették Zsigmondot. Egyedül él a lakásban, ki tudja mióta. Azt se tudhatni, hány éves, azt se, hogy mit csinál napközben, azt se, hogy mit csinált egész életében. Minden hónap elején magas nyugdíjat hoz neki a postás, magasabbat, mint Zsigmond vállalati fizetése. A lakók csak akkor látják, amikor reggeli, délutáni, esti sétáját teszi a környéken, lassú, nehézkes léptekkel, nem nézve senkire és semmire. Valahányszor Zsigmond bekopog hozzá a lakás másik, az utcára néző szobájába, az öreg csak sokára válaszol. Rendszerint magába roskadtan ül egy kopott bőrfotelben, kezeit összekulcsolva pokróccal letakart térdén. Nem szól, csak néma pillantással kérdi Zsigmondtól, hogy mit akar. Előtte egy asztalkán régi újságok, szemüveg, irkafirkák egy papírlapon, semmi más. De a szoba régi bútorzata, könyvespolca, az egyik sarokban álló márvány mellszobor, a néhány tájfestmény a falakon se árulnak el sokkal többet a szoba lakójáról. Zsigmond a maga részéről nem próbált beszédbe elegyedni vele soha. Pedig nem is egyszer eszébe jutott ez, és felcsillant az érdeklődése. De valami furcsa, rosszízű szoronpfl° mindig visszatartotta. Csak egyszer koccantak össze az öregúrrL , de akA Bakftsok című sorozatból [KOnözsi István felvétele)