Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)

1972-12-03 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó

kor nagyon. Akkoriban, amikor megismerte Valit, a pincérlányt. Éjszakánként dobogó szívvel lopakodlak be az előszobába, onnan a kis szobába. Kulcsrazárva az ajtót, hosszú percekig várakoztak, füleltek, amíg végre megbizonyosodtak arról, hogy minden csendes a házban. Aztán az ágyba bújva megszállottan falták egymás testét, úgy, mint a táplálékot, a vizet, a levegőt. Ezek az első éjszakák ismétlődnek azóta is, sűrűn és szabályosan, mintha egyetlen éjszakát élnének újra meg újra, telhetetlenül. Ezen a végeérhetetlen éjszakán keményedett meg Zsigmondban az életnek az a bizonyos csupasz önmagát önmagával beérő, magányos és diadalmas, állati érzete. Ez a darabos. örökösen borzas, de mindig gyermekesen vidám teremtés korbácsolta fel benne. Rendetlenül öltözködik, de az ágyban válla, dereka hibátlanul szép. Izmos, de egyáltalán nem durván, és olyan gyöngéd, elragadtatott tud lenni, hogy Zsigmond csak meghatottan bámul rá a félhomályon át, és nem tud betelni vele. Ilyen éjszakákon együtt figyelik az idő forgását, együtt szívják magukba a csendet. Együtt bámulják az égbenyúló tűzfalat, a mozdulatlan csillagokat, a lassú kivilágosodást. Az egyik éjszakán, kezdetben, amikor még alig csukták magukra az ajtót, máris halk kopogás hallatszott. Megrettenve meredtek egymásra. Aztán Zsigmond, nagy lélegzetet véve, kilépett az előszobába, és szemben találta magát az öregúrral. Megremegett, és minden porcikájában elöntötte az a bizonyos tehetetlen, rosszízű szorongás. Az öreg felemelte csontos kezét, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy tudomása van arról, ami történt, s hogy Zsigmond jogtalanságot követett el, ami ellen a maga részéről a leghatározottabban tiltakozik. Ugyan, mit követtem volna el, próbált Zsigmond mentegetőzni. Az öreg. összefogva magán az ósdi házikabátját. indulatosan kiáltotta az arcába, hogy nővendéget csempészett fel a bérelt szobába, az ő lakásába, az ő lakása pedig nem találkahely, és a hölgynek azonnal távoznia kell, különben rendőrt hív. Zsigmond ekkor kérlelni próbálta az öreget, de csakhamar elakadt, maga is csodálkozva, hogy a rövid szóváltás milyen ismeretlen, vad indulatokat ébresztett a bensőjében. Majd, amikor az öreg ellentmondást nem tűrő hangon megismételte, hogy a nőnek távoznia kell, Zsigmondtól pedig biztosítékokat követel arra nézve, hogy hasonló eset soha többé nem fordul elő, Zsigmond rekedten felkiáltott, és az öreg felé indulva, ordítva magyarázta, hogy ő semmiféle jogtalanságot nem követett el, sőt nagyon is joga van hozzá, hogy azzal töltse az éjszakáit, akit kíván. Mivel az öreg védekezve hátrált, Zsigmond nagy léptekkel követte, magán kívül bizonygatva, hogy ettől a nőtől aztán ebben az életben nem fogja megfosztani senki, legkevésbé az öregúr a magas nyugdíjával. Az öreg behátrált a szobájába, elképedten bámulva Zsigmondra. Néhány pillanatig hallgattak, kapkodták a levegőt. Aztán az öreg, végképp elveszítve a fejét, sírva, könyörögve kiabálta, hogy az a szoba, amelyet kényszerűségből albérletbe adott Zsigmondnak, szent hely, és nem gyalázhatja meg senki. Nem is adta volna kl soha, ha az árak, lakbérek növekedése nem kényszeríti rá. Majdnem huszonöt éven át lakatlanul is állt, ugyanúgy, ahogyan a szerelmével lakott valamikor, nyomorultul, és mégis élete legboldogabb éveiben. Amikor a háború, az erőszak elragadta azt a nőt, akit élete egész szenvedélyével szeretett, mindent úgy hagyott a szobában érintetlenül, a bútorokat, a képeket, a virágokat, még a levetett ruhákat ls, huszonöt éven át. De most, most mégis rákényszerült... S görcsös ujjú kezeit fejére szorítva, reszketve meredt maga elé, aztán megint kétségbeesett gyűlölettel villant a tekintete Zsigmondra. Zsigmond azonban már felülkerekedett a szorongáson. Az én bajom az én bajom, a maga baja meg a magáé, mindenkinek megvan a maga baja, kiáltotta, és teljes erejéből becsapta az ajtót, hogy fehér felhőben hullt a vakolat az ósdi mennyezetről. Az üvegfalú presszóban, a haverok közt telnek mégiscsak a nap legkellemesebb órái. Itt nem fenyegeti semmiféle szorongás. És ezek a környékbeli haverok szókimondóak is, megmondják a magukét, kertelés nélkül, mindenről és mindenkiről. Megbámulják, és egymás között megtárgyalják az utca mindegyik lakóját, különösen azokat, akik a presszóban is megfordulnak, így aztán igazán szemügyre lehet őket venni. — Azt a kacsaképű maszekot például, aki mindig egyedül jön be a helyiségbe, pókhasát hintáztatva, s az ablaknál ül le, számláiba mélyed, terveket sző bizonyára a maga hasznáról. Ott a műhelyben a tér túlsó felén, műanyagedényeket gyárt három segéddel. Van két autója. Vigyorgó szerint nyaralója ls van, sőt három öröklakása más-más neveken. Megteheti, futja, van miből. Ogy rabolják az ilyenek a pénzt, szokta mondani Gonosz kaján mosollyal, mint a rő,kák a csirkét. De mit ér vele, töri magát egész nap, és nincs egy barátja. Vagy az a rókaképű nőgyógyász, ott a harmadik házban, egy négyszobás öröklakásban. Jocó látta, amikor egyszer csomagot vitt fel neki, hogy még szőnyegként is medvebőrt használ. Táncosnő a felesége, híres emberek járnak hozzájuk. Ö meg amerikai sportkocsin furikázik egész nap. A nőket meg mikor gyógyítja? Semmikor, legfeljebb megcsiklandozza őket — szokta mondani Morgó, s ezen jót nevetnek mindannyian — aztán jöhet a következő. Például az az ősz, hosszú hajú, szemüveges írőem, berféle. Ott üldögél a presszó sarkában egész nap, " pipázgat, teát iszik. Csak bámul maga elé, mintha valami nagy baj érte volna, amit nem tud elfelejteni. Azt beszélik a feisző'pálő^fik s Jocő ls hallott rőla, hogy nagy politikus vo't va'amikor, de kibillentették, ma már senki se ismert. N"ha a papírjaira irkál, tétován: azt beszélik, könvvnkre már nem futja az ereje. Meg a nőkre se, biztosan. M'neV él akkor hát? Mit várhat még? A fe!«?zól!»ál6nr5k ts megszólják, hogy még borravalót se ad a tea után. nem teMIc neki, fillérre kiszámolja az árát. Üldögél még a presszóban, Inkább a mindig vlszszatérő délelőttökön néhány nyugdíjas aggastyán is, van belőlük egy tucat. Róluk nem beszélgetnek, róluk nincs mit beszélni. Csak Zsigmond nézegeti őket messziről, ha van ráérő ideje. Általában csendben üldögélnek, a park leszálló-felszálló, csipegető madarait bámulva. Egyszer az egyik, másszor a másik tesz egy-egy tétova megjegyzést. Figyelik az idő pergését, mintha örökösen ámulnának, csodálkoznának. Miről beszél az arcuk? Arről. hogy ebben az életben igazában nincs mit elnyerni, és nincs mit elveszíteni. Arról, hogy az élet önmagában ls végtelenül sokat ér. MARIO BRAGA*: A QUjm HEGY BALLADÁJA ,| Querió-hegy tetején, maxi gasan, a vad sziklák és fenyvesek között hasonló nevű házcsoport lapul. A sovány, megműveletlen földön csak fenyő nő. Az emberek favágásból tengetik életüket. Ott élnek magányosan, csak a nyári ünnepek éjszakáinak verekedései emlékeztetnek rájuk. Ök, akiknek karja megacélosodott a fejszeforgatásban, sohasem tévesztenek célt fütykösükkel. Hej, azok a gueiróiak, gonosz népség, a börtönök és a száműzötteket szállító hajók tölteléke. De dicsekvés nélkül, büszkén viselték az idők folyamán és viselik ma is sorsukat. S hogy az megváltoztathatatlan — senki sem vonja kétségbe. Hónapokon át csak róluk keringő történetek gondolkoztatják el az öregeket és izgatják a bátor legények fantáziáját. Hej, azok a gueiróiak ... gonosz népség, gyilkos fajzat... Ök ölték meg Vidát Senhora dos Milangresnél, senki sem tudja, hogyan. Ök ölték meg Figaot Vale de Crugensben, Pimpeu kocsmájában. Ök ölték meg... És bár a történetek nagyjából mindig ugyanúgy ismétlődnek, az emberek feszült érdeklődéssel hallgatják, mert bennük az erő, a bátorság, a halál lüktet. Hónapokon át a favágók fenn élnek a magas hegyek között és végzik a munkájukat — vágják a fenyvest, és a rönköket a környező falvak fűrészmalmaiba küldik. Néhanapján ennek az unalmas, egyhangú, a nagykiterjedésű cserjés hegyoldalak életéhez hasonló életnek a láthatárán egy-egy újabb hőstett visszhangzik. Ahogy mondani szokták: a gueirói férfiak „újabb gonosztette". A környékbeliek még a gueiróiak árnyékától is félnek... Azon az éjszakán az időjárás hirtelen megváltozott. Alkonyatkor szürke felhők borították el az eget, melyek mint sűrű füst ülték meg a völgyeket és a hegyoldalakat. Aztán besötétedett, és a vihar meg az éjszaka elnyelte a hegyeket. Nemsokára villámok cikáztak a felhők között, és a dörgések meg a süvöltő szél megtörte a vidék békés, fekete csendjét. Két queirói, Sancho és Briga, Crugensból jövet, mielőtt nekivágtak a hegyi útnak, egy szusszanásnyira megálltak Vila de Cimában. A vihar fékevesztetten tombolt itt is: végigsepert az utcákon, befütyült az aftórepedéseken, az ablakrésen, bedudált az istállókba, a padlásokra; védett zugokba kényszerítette az embereket. Csak Fontinha kocsmájában volt valami élet a kihalt falu-' ban. Beléptek az üzletbe, a rosszul világított helyiségbe, ahol hordók és emberek árnyéka táncolt a falakon. Többen kártyázták az egyik asztalnál. Mint két szál fenyő, víztől csöpögő ruhában, kezükben hoszszú fütykössel, megálltak a pultnál. Mintha a vihar a vállukra nehezedett volna, szótlanok voltak, még csak nem is köszöntek. Látható csodálkozássál az arcán, Fontinha otthagyta a kártyázókat és szolgálatkészen sietett feléjük. A kártyázók szintén a belépőkre tekintettek. Bort akartak. A kocsmáros fekete korsóból lilán habzó vörösbort töltött nekik. A poharak egy pillanat alatt kiürültek, és a két queirói újabb adagot kért. A lámpa lassan hintázott a kint dühöngő vihar beszűrődő leheletétől. Sárgás, átható fény szűrődött belőle az emberekre, a tárgyakra, a sarkokba, a gerendák között feszülő pókhálókra. A kártyázás nyomott hangulatban folytatódott. A játékosok némán, súlyos mozdulatokkal verték a lapot. Négyen játszottak, öten kibiceltek, mindannyian Vila de Cimabeliek. A két gueirói ember komótosan, hosszú botjára támaszkodva a második litert Iszogatta, amelyet Fontinha már nem szívesen töltött ki nekik. Gyanakvó emberek ezek, mint az állatok, ferde szemekkel néznek, mintha máris a fejszéjüket lóbálnák. A lágy kártyalapok az asztal fekete lapján csattogtak, miközben Valada, az egyik kártyázó, visszaemlékezett egy régebbi esetre. Eszébe jutott az a sötét náp, amikor el kellett menekülnie a feldühödött Sancho birsalmabotja elől. Valami faügy volt, igen nehezen eldönthető ügy, Valada ugyan elmenekült akkor az ellenség elől, de sohasem bocsátott meg neki. Most éppen számolt magában: a gueiróiak ketten vannak, a vila de cimaiak kilencen, nem számítva természetesen a kocsmárost,, akit csak az érdekelt, hogyan tudna minél többet eladni a hitvány borából. Az ördögbe ezekkel a favágókkal! Félelmetesek a fütykössel a kezükben! Átkozottul pontosan ütnek... Valada lopva rájuk tekintett. A birsalmabotok hosszát méregette, a homokos, döngölt föld és a gerendák közti távolságot. Aztán a szemével intett a barátainak, akik már fölfigyeltek nyugtalanságára, f ól ismerve régi vitáját Sanchóval és a többi, queirói botosoktól szenvedett vereségeket, némán egyetértettek a gyűlölet egyesítő nyelvén. Kilenc ember kettő ellen, kilenc bicska két rohadt pálca ellen, amelyeket majdnem lehetetlen használni a szűk helyen. A remegő jény a rozoga kocsmaépület falának repedésein mind erősebben besüvöltő szél ütemére egyre gyorsabban táncolt. A hordók előtt álldogáló gueiróiak, nem törődve a kocsmabeliekkel, talán éppen arra gondoltak, hány nehéz, fekete mérföldek vannak még előttük, míg végül felkapaszkodnak a hegyre s hazaérnek. Hirtelen az összes vila de cimaiak egyszerre fölálltak és körülvették a két embert, hogy ne használhassák botjaikat. Valada előrement a pulthoz és rendelt: — Fontinha, hozz egy liter bort ezeknek. En fizetek! Aztán a társaihoz fordult és magyarázatként hozzáfűzte: — Engem bárki becsaphat, mert elfelejtem. Barátságos vagyok még a tolvajokkal is. Még mindig mozdulatlanul, hosszú botjukra támaszkodva, Sancho és Briga, a fölingerelt vadállatok tekintetével körülnézett. Fontinha, remegő kezében az ócska korsóval szótlanul, gyorsan töltött, Kapkodva töltötte meg a poharakat és ostobán bámult rájuk. Valada arébb tolta a poharakat a pultot borító cinklemezen és tovább kötekedett: — Igyanak uraim, nincs megmérgezve. Igyanak... A homok megreccsent Sancho hatalmas csizmái alatt, mikor kivette a botot a hóna alól. Briga lassú, kiszámított mozdulattal követte. — Tudtam, hogy meg akarnak sérteni — mondta Valada kihívóan, amitől gúnyos mosolyra húzódott a körben állók szája. Sancho elnyújtott hangon figyelmeztette: — Hátraaaa!... De a falubeliek biztató tekintetére — akik időközben szorosabbra vonták a gyűrűt — Valada Sancho felé nyújtotta az egyik poharat és bömbölő hangon ráordított: — Igyál, kutya, de rögtön! A Sancho botja hirtelen lesújtott és szétverte a poharat. A sűrű bor a kötekedő Valada arcába és ruhájára fröcskölt. Briga botja is gyorsan fölemelkedett. A falnak vetették a hátukat és mindketten teljes nyugalommal néztek farkasszemet a kilenc vila de cimaivál. A dühtől veszetten csak a szemek beszéltek a pillanatnyi fenyegető szünetben. A vila de cimaiak azt latolgatták, melylkuk lendül/ön elsőnek támadásba, szemben a favágók magabiztos ösMetartásával. Akkor Fontinha a hordók közül merészen odakiáltotta: — Hagyd abba, Valada! Hagyd abba az egészet! De senki sem hallgatott rá. Az emberek megsüketültek a dühtől, míg a veszettül tomboló vihar bömbölését sem hallották. Fütyköséi forgatva Sancho kezdte meg a harcot. Az ajtót ikarta mielőbb elérni. Háttal álltak egymásnak. Briga fedezte az elvonulást. A hirtelen nekirugaszkodásra megnyílt az ostromgyűrű. Mintha elvarázsolták volna a többieket, mindenikük a bot őrült forgását figyelte. Sancho már majdnem elérte az ajtót, amikor Briga botja az alacsony mennyezet egyik gerendájába akadt. Valada, mint a farkas, ke tét előretartva, tüstént rávette magát. Háromszor merült a penge Briga testébe, mielőtt társa bármit is tehetett volna. De Sancho botja aztán lesújtott. Valada fejét találta, akinek zúzott arcából bőven patakzott a vér. Az ütéstől egy-két pillanatig megállt, mintha kővé vált volna. Aztán a vértől vakon megperdült, görcsösen nyíló és csukódó ujjai támasztékot kerestek. Pillanatnyi félelem után mindannyian a lendülettől megtántorodott Sancho felé fordultak. Szitkok és átkok özönével ugrottak neki, mint a veszett kutyák, és ütötték, szúrták. A hátát és karját ért szúrások ellenére sikerült a gyomron döfött, fájdalomtól nyögő Brigához lépnie. Sancho kefében könnyedén forgott a bot, áttetszően, mint a dongó szárnya. Fél kézzel segített társának fölemelkedni, közben eltalált egy kart, amely döfni próbált. Briga megértette szándékát és igyekezett minél jobban összehúzódni. Lihegve és összegörnyedve, két kézzel szorította hasát. Mikor az ajtóhoz értek — amelyet a szél ide-oda lökött nyikorgó sarkain — a vila de cimaiak összeszedték magukat. Abban a pillanatban a kocsma mélyéből, a hordók árnyékából recsegő hang hallatszott: — Gyilkosok! Gyilkosok! Tönkre akartok tenni! Es Fontinha nevetséges alakja, a nadrágból kilógó pocakjával, a kocsma közepére ugrott. Üveges tekintettel, mint egy őrült, fölkapott egy széket és a verekedők felé indult, akik a meglepetéstől megtorpantak. Ogy nézett ki, mint egy kövér ördög. Ismét rájuk kiáltott: — Gyilkosoki Gyilkosoki Tönkre akartok tenni! Es olyan fürgén, amit feltételezni sem lnhet egy ilyen otromba testről, a lámpámhoz vágta a széket. Sűrű sötétség borult a kocsmára. Sancho kihasználta az alkalmat és Brigávál együtt kilépett a félig nyitott ajtón. A vihar dühöngő örvénye csapott rájuk, amint kijutottak. Vaksötét, félelmetes éjszaka volt. Briga teste ólomként nehezedett társa összeszúrkált karjaira. Vakon vánszorogtak háztól házig, saroktól sarokig. Mint a vakondok, azzal a reménnyel, hogy hamarosan megtalálják a hegy felé vezető utat. Hej, azok a queiróiak ... Gonosz népség, gyilkos fajzat. Ök ölték meg Váladát is Fontinha kocsmájában ... Semmi kétség, a balsors vezeti őket. ASZTALOS LAJOS fordítása * Mario Braga 1921-ben született, elbeszélő, egyike a portugál újreallsta Irányzat első művelőinek. Novelláiban elsősorban az egyszerű emberek nehéz, keserű életét eleveníti meg. Főbb munkái: Caminhos sem sol (Nap nélküli utak J, Serranos (HegyilakőkJ. Mariana, valamint Quatro rets (Négy királyj.