Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)

1972-12-22 / 302. szám, péntek

f GRI VIKTOR: AZ UJARCU BERLIN A vóroskép A háború előtti Berlin soha se tartozott a szépnek mondha­tó világvárosok közé. Számta­lan tava, kiterjedt parkja, im­pozáns középülete csak részben enyhítette uniformizált szürke­ségét. Nem vehette fel a ver­senyt Konstantinápoly, Rio de Janeiro, Stockholm vagy Buda­pest fekvésével, Leningrád vagy Prága építészeti remekei­vel. Egyedül legrégibb utcáié­nak, az Unter den Lindennek volt látványos világvárosi jel­lege. A világháború alatt a fővá­ros nagy része elpusztult, ro­mokba dőlt a Führer hivalkodó kancelláriája, az egykori Kirá­lyi Palota úgyszólván eltűnt a föld színéről, de már az öt­venes évek elején, a kettéosz­tott főváros keleti felében, Ke­let-Berlinben szovjet segítség­gel felülmúlhatatlan ütemben megindult az újjáépítés, az Un­ter den Linden visszakapta tar­tózkodó méltóságot árasztó ré­gi szépségét, felépült újra a Német Operaház, a Humboldt Egyetem, az Állami Könyvtár, a Nemzeti Galéria, a Városhá­za. A romokba döntött, elégett szürke, szűk utcákból negyven már nem található az új város­térképen; sokfelé eltűntek a külső kerületek bérkaszárnyái, amelyeket a kapitalista világ gyorsan gazdagodni akaró pol­gársága emelt, húsz-huszonöt­éves időtartammal kalkulálva, mely alatt a befektetett tőké­nek meg kellett duplázódnia. Ezeket a haszon kedvéért épí­tett bérházakat senki sem saj­nálja; a Friedrichs-Hainban fel­épült Lenin tér, a Kar Marx és Frankfurter fasor éppolyan lát­ványos, mint Moszkva Oj Ar­batja. A háború mérhetetlen pusztí­tásainak pozitív eredménye: a sugárutak szélesek, az épüle­tek nincsenek összezsúfolva, a létesített parkok és terek meg­szűntettek minden nyomottsá­sot és zsúfoltságot, amely a n ál, s erre a berliniek különö sen büszkék. Tíz nap egy világvárosban elegendő ahhoz, hogy a látoga­tó arculatának egyik oldalát, építészeti látványosságait, mú­zeumát és színházait, kulturá­lis intézményeinek némelyikét megismerhesse, ám ahhoz ke­vés, hogy ugyanakkor elláto­gathasson ipari negyedeibe, közelebbről érintkezésbe ke­rüljön a hétköznapok névtelen embereivel, akik mindennapi munkájukkal nem állnak a fényszórók világosságában, ám igazabban és teljesebben adják meg a város valódi lényegét. Be kellett érnem, hogy Kelet-Ber­lin ünnepibb, általam jobban megismerhető felével kerüljek kapcsolatba, olyan emberekkel, akiknek tevékenysége a pihe­nés óráit teszik szebbé és tar­talmasabbá. Találkozás egy várostervezővel Josef Kaiser professzorral, a nagynevű műépítésszel a vélet­len hozott össze a Deutsches Theater nézőierén, Csehov Vá­nva bácsijának előadásán. Ven­déglátóim a földszint első sorá­ban szereztek számomra helyet. Mellettem egy korombeli, ősziia­jú, rokonszenves arcú férfi ült. Amikor a függöny felgördült, negyedik szomszédunk, egy disztingvált külsejű dáma a ze­nekari árok nélküli színpad pe­remére rakta aranyosan csil­logó kézitáskáját. A sötétszür­ke anyaggal bevont színpad szé­lén mintha tízszeresére nőtt volna a táska és csillogott, szinte szikrát vetett a fényszó­rók sugárzásában. Az első felvonást követő rö­vid szünetben nem állhattam meg, hogy oda ne forduljak szomszédomhoz: — Önt nem zavarja az a csil­logó holmi? — Engem talán nem annyira, mint odafent a színészeket. — Vendég vagyok itt. Otthon szó nélkül a hölgy ölébe rak­nám a táskát — folytattam. — Berlin látványos árúháza, a Centrum régi Berlin csúf külső negye­deit jellemezte. A Múzeum sziget jórészben még romos, a Dóm és sok köz­épület még restaurálásra vár, az újjáépítésnek ebben a szé­dületes iramában ezeknek hely­reállítására csak később kerül sor, de Kelet-Berlin rohamosan fejlődik, a Branderburgi Kapu­tól az Alexander térig terjedő több mint két kilométer hosszú szakasza szinte a felismerhetet­lenségig megszépült. A belvá­rosnak egyik üvegbetonos épü­letremeke, a Winzer-háznak ne­vezett Külügyminiszteri palota ugyanolyan látványosan illesz­kedik bele a környezetbe, mint a főváros új jelképe, a 360 mé­ter magas Tévétorony. Ottlétem utolsó napján a fel­vonó felvitt a torony 210 méter magasságban elhelyezett kávé­házába. Egyik ablakánál helyet kapva nem annyira a városkép nyűgözött le, mint inkább az ördöngös technikával megmoz­gatott padlózat. Asztalostul és székestül megindult velem, és pontosan egy óra alatt úgy for­dult körbe, hogy mind a négy világtájról megláthattam az egész fővárost. Villamos, trolibusz és teher­gépkocsi nem jár a város szí­vében, a nagy autóforgalom el­lenére meglepően tiszta ós friss a levegő, lényegesen egészsége­sebb minden más világvárosé­Számomra a színpad olyan, mint hívőnek az oltár. Szomszédom szótlanul meg­mosolyogta kissé hangzatos ki­jelentésemet. A nagyszünetben ülve marad­tunk. Néhány szót ejtettem ar­ról, hogy a félig letarolt Berlin ma lényegesen tisztább és von­zóbb, mint volt a háború előtt. Dicsértem a Marx fasor, a Le­nin tér új épületeinek szépsé­gét, a Berolina Hotel, a Koz­mos filmszínház vonzó külse­jét. — Én terveztem őket — je­gyezte meg szomszédom szeré­nyen. A kölcsönös bemutatkozás nem maradhatott el. A Winzer­palotát, a külügyminisztérium üvegremekét ugyancsak új is­merősöm tervezte. Előadás után megvárt a ru­határban és elkísért szálláso­mig. A meglepően kellemes no­vemberi éjszakában a vendég laikus szemével tovább magasz­taltam mindazt az újat, amivel az újjáéledő főváros meglepett. — Sok mindenben igaza van, de a lényegben nincs — je­gyezte meg. — Mint műépítész mondom ezt, aki a várost szé­pítem. Az igazság az, hogy rosz­szul tervezünk. Általában a leg­több várostervezés elhibázott. Nem számol az ember termé­szetes igényeivel, az egészsé­gével és érzésvilágával. Telje­A Német Posta Tévétornya — Kelet-Berlin jelképe sen másként kellene felépíten és berendezni városainkat. — Ön bizonyára Le Corbou­sier lelkes híve? — Vitathatatlanul századunk legzseniálisabb embere — je lentette ki. Zseniálist mondott és ezért nem szálltam perbe vele a százmilliók nevében, akik Le­nint tartják korunk legnagyobb fiának. Nógattam, hogy fejtse ki bővebben nézeteit. — Bonyolult dolog ez — sza­badkozott. — Hosszú előadást kellene tartanom, és nem tu­dom, vajon egyet értene-e ve lem ... Csak egy példát mon dok az észszerűtlenségre. Néz ze csak az úttest burkolatát. Fekete mint a szurok. Némi többletköltséggel világossá, fe­hérré kellene tenni. Ez esetben a neonlámpáknak a fele ele­gendő lenne a megvilágításéra. A megtakarított áram rövid idő alatt behozná a többletköltsé­get ... Ez persze csak egy je lentéktelennek tetsző apróság, de összefügg a tervezéssel. Harmadnap a Tévétorony körben forgó kávéházi asztala nál, amely mellől hangyáknak tűntek a siető emberek, játék­szernek a parkoló autók, elgon­dolkoztam a hallottakon. Ha az alattam csillogó Interhotel Stadt Berlin 38. emeletén laknék, bi­zonyára nem telnék be az elém táruló panorámával. É'lni azon­ban nem tudnék ebben a szédí­tő magasságban, és élénken el tudom képzelni, mennyire nem érezheti otthonosnak lakását egy üvegbetonos palota husza­dik emeletének lakója. Ha tér­iszonyban szenved, beteggé te­szi a magasság. Hiába van az ablakokon körmönfonton 1 kimó­dolt védőalkalmatosság, örök­ké retteghet a kisgyermekei­ért. Tűzvész esetén családostul bennéghet a házban. A szem­nak a természet közelsége kell, füves térség és virágzó fák. A gyerekeknek a 10 m-es széles járda helyett egy keskeny sáv, ahol kerekezhet, csigát pörget­het. És hiába vannak a falak jól elszigetelve, ha a szomszéd bömbölteti rádióját, az ember füle szenved, a feje beleszédül, s ha a felvonó csődöt mond, már az ötödik emeletre kín felvánszorogni. Vajon erre célzott-e a köze­lebbi magyarázattal adósom maradt profeszor, s ezért ma­gamnak kell elképzelnem, ho gyan is kellene célszerűen, zaj­ártalmaktól védetten és termé­szetesen élnünk? Évekkel ezelőtt Stocholm egyik külső városnegyedében láttam, hogyan létesítettek köz­pontjában kulturális intézmŕ­nyeket, iskolákat, áruházakat, A látványos magasházak köze­lében az egyemeletes villák so­rán akadt meg a szemem. Előt­tünk jól öntözött kis pázsit, vi­rágágyás. Láttam egy gyümöl­csöt nem termő almafát, amely virágba borultan olyan üdítő­en szép volt, mintha Renoir ecsetje varázsolta volna oda a ház elé. Tűnődtem, vajon ez volna-e a helyes út? Aligha, hiszen a nagyvárosban élőknek csak egészen elenyésző hányada en­gedheti meg magának ezt a fényűzést. Kaiser professzor megadta nekem berlini és drezdai laká­sának címét, én meg neki az enyémet. De vajon a véletlen újra összehoz-e vele, és meg­kapom-e tőle a kívánt magya­rázatot? Petőfi emlékest Százötven évvel ezelőtt szü­letett Petőfi Sándor, a múlt szá­zad legnagyobb magyar líriku­sa, a XIX. század demokratikus külzdelmeinek legkiteljesültebb forradalmi költője. Születésének másfél százados évfordulója alkalmából a bratislavai Duna utcai magyar tannyelvű alapis­kola és gimnázium emlékestet rendezett, melyen egy igaz Pe­tőfi életrajz elevenedett meg előttünk. Rendhagyó Irodalmi emlékest — így jellemezhetnénk a sike­res és hatásos rendezvényt, s a rendhagyó szó ez esetben megkülönböztetést fejez ki, jel­zi, hogy az irodalmi est külön­bözött a hasonló jellegű hagyo­mányos rendezvényektől. A szokványos méltatás, szavala­tok, zenei betétek helyett a for­radalom és a szabadságharc költ<yének hányatott élete, élet­útjának egy-egy jelentősebb ál­lomása, gazdag életműve, Pető­fi ars poeticájának a kibonta­kozása tárult elénk — eleve­nen és színesen. A montázssze­rű irodalmi összeállítás kereté­ben ízelítőt kaptunk a magyar­ság legnagyobb alkotó költői géniuszának sokoldalú költésze­téből: felcsendültek az egysze­rű szavakkal kifejezett érzései­ről valló dalai, tájleíró, tájfes­tő költészetének remekei, a szülői otthonról szóló hangu­latteremtő versei, humoros, lí­rai magánbeszédei, anekdotikus történetei, népi hangvételű ver­sei, a nemesi rendet, az úri Ma­gyarországot vádoló bazafiaj költeményei, szerelni költésze­tének gyöngyszemei, a szülőföld szeretetével és a szabadságharc eszméjével átszőtt elégiái, ple­bejus forradalmi versei, politi­kai lírájának költeményei. A rendező Gálán Géza jóvol­tából hiteles Petőfi-kép rajzoló­dott ki előttünk; azt a Petőfit állította elénk, akinek költésze­tében a szerelem elválasztha­tatlanul összeszövődik a sza­badság gondolatával, aki egy igazságosabb társadalmi rendéri; az emberi szabadságért, a világ­szabadság eszméjéért szállt sík­ra, s kelt fegyverre a magyar néppel, és aki fiatal életét is kész volt ezért az ügyért fel áldozni. A rendező a költő szemléletét és politikai hitval­lását kidomborítva újszerű esz­közökhöz folyamodott (hatá sos zenei aláfestés, fényhatások, diafilmek), hogy fokozza az est hatását. Az irodalmi össze­állítást — akárcsak Petőfi köl­tészetét — az izzó történelmi helyzet, a sorsdöntő hetek po­litikai s érzelmi telítettsége, a pattanásig feszülő szenvedé­lyek, s az elválás sejtelmét ki­fejező szerelmi vallomások for­rósították át. Petőfi géniuszának emléko nemzedékekben él tovább. Jós­lata, Jövendölés című költemé­nyének sorai így válnak idősze­rűvé: „Dicső neve költő fiad­nak, (Anyám, soká, örökkön ól." —ym— Tragikus valóság Vietnam '72-kiállítás a Művészet Házában A Vietnami '72 elnevezésű do­kumentáris kiállítás a tragikus valóság hiteles ábrázolása. A Művészet Házában sorjáznak a megrendítő fekete-fehér felvéte­lek, melyek a fényképezőgép tárgylencséjének elfogulatlan­ságával mutatnak rá a tizenöt éve dúló harc könyörtelenségé­re s egy nép páratlanul hősi ellenállására. A torz és veszélyes gondola­tok Irányította gyilkos fegy­verek nyomában emberéletek és szorgos kezek munkájának ered­ményei semmisülnek meg. S „az őserdőben és az izzó homo­kon gőzt vet fel a vér". Felforr minden emberséges ember vé­re, ha megkísérli felmérni a felmérhetetlen pusztulást, amit a Dél-Vietnamra lezuhant szám­talan bomba robbanása okozott. Ökölbe §zorul a néző keze, ami­kor a vietnamizálás stratégiai „óvintézkedéseivel" ismerkedik meg. Ketrecbe zárt, riadt tekin­tetű gyerekek néznek ránk s Pulo Condor-ban a tigrisketre­cek rácsai mögött tehetetlenül szenvedő, sok száz asszony. S még irtózatosabb a puszta föl­dön fekvő három testvérke ha­lálba merevedett kis teste. Ha­noi kórházának romjai is vádol­ják a pusztulást előidéző táma­dást. Ám a borzalmak nem törik meg ennek a népnek bámula­tos erejét. Néhány hónap alatt ötven USA hajót támadtak meg. Feketén gomolyog az égő ten­geri őriások füstje. 1972-ben több száz amerikai repülőgépet lőttek le. Roncsaik kísértetiesen merednek a levegőbe. A VDK fogságába esett amerikai piló­tákról szeretnénk feltételezni, hogy kévésük, aki „önként, kéj­jel ölt s nemcsak parancsra" (Radnóty). Másutt a lakosság az észak­vietnami felkelők s a szabad­ságharcosok seregét üdvözli. Ä felszabadított ifjúság egyesül velük, hogy a nép hatalmát megvédhesse. A felszabadító néphadsereg fegyelmezett erői az ellenség állásait támadják, s a vészthozó fegyv^rraktárakat semmisítik meg. A Quang Tri-i vereség után a saigoni katonáik pánikszerűen menekülnek autó­buszokon, kosarakba gyömöszölt holmijukkal. Érthető, hogy az USA katonák több mint 50 szá­zaléka kábítószereket hasznát Egyik képen egy nagy falra­gasz sötét betűi hirdetik meg­győződésüket: „A háború egész­ségtelen a gyermekeknek s más egyébre is ártalmas." Csodálatos, hogy hosszú évek emberfeletti küzdelmei s az ál­landó veszélyeztetettség álla?­pota ellenére mire képes ez a nép. A fiatalok gitárkíséret mel­lett énekelve vonulnak egy fes­tői tájon keresztül. A városbari operaelőadást hallgatnak. Ottho­nuk elvesztése után vándoris­kolákban okos, figyelő arcú gyerekek tanulnak. Feltűnik a z osztály első padján egy vörös­keresztes szekrényke. Számol­nak a minden percben bekövet­kezhető támadással. A mezőkön vetőgépek, csúcsos kalapú pa­rasztok dolgoznak. Műhelyek­ben bambusz-roletták készülnek kivitelre. A barlangokba költö­zött gyárak mezőgazdasági gé­peket állítanak elő. Megrázó erejű kiállítás ez, senkit sem hagy közönbösen. Fodor f. politikai ízű mementó­ja nemcsak a vietnamiaknak, de mindannyiunknak szól: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán, kik méi­tók vagytok, emberek!" BÁRKÁNY JENÖNÉ SZÁRAZ TEL N ogy László felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents