Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)

1972-12-19 / 299. szám, kedd

Be I po I i t i k a i kom m e n t á r Napfény az alkonyban A kétemeletes sárga épület előtt hatalmas, egy kissé elhanyagolt park fogad. Útközben azon töprengek, vajon jő helyen járok-e. Az épület falán elhelyezett tábla azonban minden kételyemet eloszlatja: a losonci kettes számú nyugdíjasotthonban vagyok. A folyosón Július Hanesszal, az intézet vezetőjével találkozom. Órájára tekint, s ez annak a jele, hogy siet valahová, de ennek ellenére udvariasan betessékel az irodába. — Intézetünkben 90 férőhely van, de 99 idős embert helyeztünk el, a szükségletet kielégíteni azonban így sem tudjuk — tájékoztat készséggel. — Sajnos mintegy negyvenen ágyhoz vannak kötve, ezeket megfelelő gondozásban kell részesíteni. A többiek? Egy-két kivételével nyáron a 70 árnyi kertészetben, a konyhán segédkeznek. Ha képletesen akarom kifejezni magam, elmondhatom, hogy még mindig hasznos tagjai társadalmunknak. Golian Matúš 72 éves kora ellenére 10—12 sertést gondoz, amelyekből minden jelentősebb alkalommal leölünk egyet-egyet, így lesz ez karácsonykor és újévkor ls. Ismét az órájára tekint, majd mentegetőzve mondja: „Várnak a városi nemzeti bizottságon Mennem kell... Marsiné, a lakóbizottság elnöknője talpraesett asszony. Ö majd mindenről tájékoztatja". Miközben ezeket mondja, benyitunk a földszinti folyosó harmadik ajtaján. Az asztal mellett szemüveges, mosolygós arcú asszony ül. Nem tudom miért, de azonnyomban rájöttem, hogy ő az elnök. Amíg a beszéd fonalát „gombolyítottuk", lakótársa kézimunkázott. — Losonci vagyok — kezdi el a beszélgetést. — Hat éve lakom az intézetben, s amint látja, a bizottság elnöki tisztségét is betöltöm. Ha valamelyik szobában vita támad, hozzám jönnek, intézzem el, illetve békítsem össze őket. Egyszóval úgy cselekszem, mint az édesanya szokta a családban. Dolgozott az apátfalusi textilgyárban és több más munkahelyen. Férje az első világháborúban elesett, három kislánynyal maradt özvegyen. Gyűlölte azt a rendszert, amelyikben a szegény embernek csak a nélkülözés jutott osztályrészül. A gyűlölet cselekedetre késztette: 1928-ban belépett a pártba, s a mai napig megmaradt kommunistának. A közelmúltban tűzték a mellére a CSKP megalakulása 50. évfordulójának emlékérmét. Hogy egy nyugdíjasotthon kapcsán minek említem fel a 75 évs asszony életének ezen epizódját? Gyakran feltúrták lakását, lecsukták, de nem törték meg. Idős társait a nyugdíjas otthonban ma ls fiatalos lelkesedéssel buzdítja, Igyekszik mosolyt csalni ráncos arcukra. S miközben erre gondolok, az jut az eszembe, hogy miért maradt magára. Mielőtt azonban feltenném a kérdést, maga adja meg a választ. — Másodszor is férjhez mentem, majd elváltam. Gyermakeimről a legjobbat mondhatom. Hívtak, menjek hozzájuk lakni, de én úgy döntöttem, Itt maradok. Nincs köztünk harag. Gyakran eljárnak hozzám, néha hosszabb időre én is meglátogatom őket, no meg három unokámat és hat dédunokámat. Nem tagadom, jól érzem köztük magamat, de itt, a nyugdíjasok otthonában csendesebb az életem, szabadabbnak érzem magam. A gyerekek gyakran kérdezik, mama mire van szüksége? Nekem elég már az a 90 korona zsebpénz is, amit itt kapok. A koszt jó, gyümölcsből és cukorkából sincs hiány. Egyszóval gondtalanul, megelégedéssel töltöm öreg napjaimat. A kézimunkázó asszony a 72 éves Judita Rybárová. Szlovák nemzetiségű, de kifogástalanul beszél magyarul. Miközben élete emléklapjai között keresgél, ujjai fürgén forgatják a horgolótűt. — Harmincnyolc évet dolgoztam az apátfalusi textilgyárban. Innen mentem nyugdíjba 1959ben. Én is egyedül maradtam, mivel 1938-ban férjemtől elváltam. A nyugdíjazásom után egy ideig odahaza voltam, magányosan éltem, amíg bírtam, varroA nyugdíjasok otthona L enyugozo Iái vany A prágai szovjet kiállítás a dolgozó nép munkáját, gondolkodását, szívét tükrözi „A Szovjetunió 50 éve" címmel megrendezett kiállítás csak egy töredékét szemlélteti a tudomány, a technika, az ipar, a mezőgazdaság, a kultúra és a társadalmi élet terén elért sikereknek, amelyeket az az ország ért el, amely egy fél évszázad alatt az emberi tevékenység valamennyi szakaszán óriási változásokon ment keresztül. E változásokat a világon sokan nem tudják, ám idővel mégis meg fogják érteni, mert visszatükrözik a kommunista társadalomba valő átmenet legjelentősebb szakaszát. A Szovjetunió nemzetei iránti viszonyunk nem csupán a csodálat megnyilvánulása, hanem egyben őszinte hála jelenlegi életünkért, jövőnkért. Örömmel tölt el bennünket a szovjet közgazdaság sikeres fejlődése, amit num tudott meggátolni még a háború sem. Ott álltam a kiállítás csarnokában és elgondolkodtam. Milliók mindennapi munkájának hősiességére, a szocializmus építésénél betöltött történelmi szerepükre, az emberiség legigazságosabb rendszeréhez vezető útjukra gondoltam. Dokumentumfilmek és fényképek ismertetik röviden a szövetségi köztársaságok történelmét, munkasikereit és eredményeit, bemutatják a dolgozók lót- és munkakörnyezetét. Nagysikerű építkezések, gépek, berendezések, rakéták és hajók modelljei bizonyítják, hogy milyen fejlődésen ment keresztül a tudomány és technika, hogy a párt és az állam milyen gondot fordít azoknak a szakembereknek a művelődésére és nevelésére, akik az álmokat valóra váltják. Minden szövetségi köztársaságot itt legjellemzőbb gyártmánya képvisel. A kiállított tárgyak mellett elhaladva, szinte kényszeríti valami az embert arra, hogy megálljon, ezeket a tárgyakat legalább a szemével megsimogassa, megsimogatva egyben azok kezét, akik mindezt alkották, akik hozzájárultak a sikerekhez. Lassan kell elhaladni e tárgyak előtt, hogy megértsd a régit, hogy hódolj az újnak. Látnod kell, hogy örömmel szólj a látottakról. El kell jönnöd, hogy aztán ne kívánkozz viszsza. Éppen ebben rejlik a kiállítás vonzereje. GUSTÁV STOPKA Marsiné gattam. A 660 koronás havi nyugdíjból és a mellékkeresetből szerényen megéltem. Ahogy azonban az idő elszállt fölöttem, az erőm is fogyott. Sokat gyengélgedtem, s így 1970 őszén úgy határoztam, hogy idejövök, itt gondját viselik a magamfajta öregeknek. Diétáznom kell... Elhallgat, majd amikor gondolatait elrendezi, így folytatja: — Negyvenhattól párttag vagyok. Marsinéval, szobatársammal jól megértjük egymást. Egyébként a 72 évem ellenére 'a könyvtárosi tisztséget is betöltöm. Könyvünk kevés van. Száz magyar és 218 szlovák szépirodalmi könyv áll rendelkezésünkre ... Sok vagy kevés? Kétségtelen az utóbbi. Igaz, hogy a túróci gépgyár kisegíti őket autóbuszszal, s így évente kirándulhatnak, ha javításra szorul valami, kijavítják. Ezért csak köszönet jár. De talán nem vagyok meszsze az igazságtól, ha azt állítom, hogy a járás területén levő kisebb-nagyobb üzemek évente néhány könyvet vásárolhatnának részükre. Erre a célra minden bizonnyal volna még fedezet is. Vagy talán nem? — Hálával gondolok rendszerünkre, amely lehetővé tette, hogy öreg napjainkat, ilyen kellemes környezetben tölthetjük el — mondja Rybárné. — Kár, hogy még mindig kevés a nyugdljasotthonokban a férőhely. Beszélgetésünk félbeszakad. Az intézetbe megérkeztek az iskolások, hogy egy kicsit elszórakoztassák, felvidítsák az idős embereket. Ez sikerült is nekik, annak ellenére, hogy orosz és szlovák nyelven adták elő műsorukat. A vastaps azonban így sem maradt el. — Néha-néha eljárnak közénk ezek a kis nebulók — mondja Magda HronCeková. — Ilyenkor mindig felvidulunk, s a gyermekkorunk jut az eszünkbe. — Hát igen, — veszi át a szót egy ősz hajú asszony. — Felvidítanak ... Egyébként szabadon élünk itt, csupán a reggeli, ebéd és a vacsora határideje van pontosan meghatározva. A megszólított igenlően bólint, de látszik rajta, hogy gondolatai másutt kalandoznak. Ezt igazolják szaval is. — Közeleg a karácsony, a szeretet ünnepe. Az otthonban szép karácsonyfát állítunk fel. Az ünnepi ajándékok sem hiányoznak majd. Nem az első esetben töltöm itt a karácsonyt, de mondhatom: — nem leszek szomorú. Tudom, szeretteim rám gondolnak, csak akarnom kellene, köztük lehetnék. Csakhogy... ezen az estén hány szem lábad itt könnybe, hány tányéron marad érintetlenül az ünnepi vacsora, hány ajkat hagyja majd el a sóhaj: Jaj istenem, azok a gyerekek mégcsak nem is írtak. Nem jöttek el megnézni, pedig autójuk is van. Miért? Mert embert neveltem belőlük, talpra állítottam őket?! Miközben ezeket mondja, az ő szeme is könnybe lábad. Pedig neki erősnek kell lennie nemcsak szeretettjei miatt, akik sohasem feledkeznek meg róla, hanem azért is, hogy kommunistához méltóan vigasztalja, hitet öntsön elcsüggedt, magukra hagyott társaiba, hogy életük alkonya meghitt környezetben teljen el. Olyan ez, mint a napfény az alkonyban. NÉMETH JÁNOS A KAPOTT ANYAGI JAVAK KÖTELEZNEK A múlt hét végén ülésezett ebben az évben utoljára a Szövetségi Gyűlés. Két fontos intézkedést emelt törvényerejű rangra: az egyik a jövő évi állami költségvetés, a másik az életszínvonal további emelkedését biztosító családi pótlék emelése volt. Ez utóbbi a többgyermekes családokat érinti, melyek 1973 január elsejétől az eddiginél jóval magasabb családi pótlékot kapnak. Túlzás nélkül állíthatjuk, világraszóló intézkedés ez, melyet a következő számadatok is bizonyítanak: Két gyermek esetében a létfenntartáshoz szükséges kiadások háromnegyedét, három gyermeknél pedig annak 90 százalékát fedezi a felemelt családi pótlék. Pártunk XIV. kongresszusa óta olyan kiemelkedő eredményeket értünk el az országépítésben, melyek lehetővé tették ennek az állandó jellegű intézkedésnek a Szövetségi Gyűlésben való megszavazását. 1945 óta több lépcsőfokon vezetett az út idáig. Az említett évben minden gyermekre 30 korona családi pótlékot kaptak a szülők, 1973 január elsejétől a kétgyermekes családok annak több mint a hétszeresét, akiknek pedig három gyermekük van, az egykori 90 koronának csaknem a tízszeresét kapják. A családokról való gondoskodás grafikonján a fejlődés fokát mutató, egyre felfelé haladó görbével nem versenyezhetnek a legfejlettebb tőkés országok sem. Különösen örömteli számunkra az a tény, hogy ez az állami költségvetésből évente milliárdokat igénylő intézkedés a politikai és gazdasági konszolidáció után eltelt rövid idő folyamán valósulhatott meg. Örömteli, mert minden szónál szebben, a gyakorlatban bizonyítja, hogy a válságos évek után a lehető leghelyesebb, legcélravezetőbb útra léptünk, hogy dolgozóink pártunk vezetésével olyan óriási értékek létrehozására voltak képesek, amelyek ilyen nagyhorderejű és jelentős anyagi eszközöket igénylő intézkedések foganatosítását eredményezhették. A kapott anyagi javak azonban köteleznek is. A szülőknek a felemelt családi pótlékot a gondozásukban lévő gyermek testi és szellemi fejlődésére kell fordítaniuk és mivel az összeget az államtól kapják, a gyermek pályaválasztásakor az egyéni, személyi érdekek mellett az állam érdekeit is figyelembe kell venniük. Helytelenül gondolkodik az a szülő, aki gyermekét kizárólag az úgynevezett „menőszakmák" valamelyikének elsajátítására akarja kényszeríteni. Társadalmunk a közösen kitermelt javakból nagy összeget biztosít a gyermek neveléséhez, taníttatásához szükséges költségek fedezéséhez, éppen ezért a szülőknek, nevelőknek erkölcsi kötelességük olyan szakma elsajátítását indítványozniuk a fiataloknak, melyből a gyermekről messzemenően gondoskodó társadalomnak a legnagyobb haszna van. Hazánk műszakilag fejlett ország és gépipara termeli ki a nemzeti jövedelem jelentős részét. A gépipar elválaszthatatlan az energiát biztosító bányák üzemeltetésétől, éppen ezért az iskolai év végén munkába lépő fiatalok figyelmét ezekre a jól jövedelmező és egyben nagy társadalmi és gazdasági fontosságú munkahelyek felé kell irányítaniuk. Sajnos találkozunk olyan esetekkel, hogy egyes szülők inkább egykét évig odahaza tartják gyermeküket, amíg nem sikerül a fiút vagy lányt olyan szakmában elhelyezni, mely mellékes jövedelemhez is juttatja őket. A pályaválasztással és a társadalom szempontjából fontos munkahelyek betöltésével kapcsolatos kérdések felelőssége azonban nemcsak a szülők és nevelők, hanem a vállalati igazgatók vállaira is nehezednek. Nem árulunk el titkot, ha leírjuk, hogy sok fiatal lány kedvét szegik azok a gépipari üzemek, melyekben a kilencéves iskola elvégzése után szakmát szeretne tanulni és a vállalat vezetői részéről bizalmatlansággal, kelletlenséggel találkozik. Néhány igazgató leegyszerűsíti a gondokat, mondván: adjatok férfiakat és majd teljesítjük a tervet! Hibás és káros nézet ez, mert jó szakmunkásokból álló női kollektívával is lehet teljesíteni, sőt túlteljesíteni a termelési feladatokat. Az 1972/73-as iskolai év végén tanoncviszonyba lépő fiatalok 49 százaléka lány. Óriási erőt képviselő tömegről van szú, melyet a maradi nézetek mellőzésével olyan társadalomgyarapító erővé kovácsolhatunk össze, mely az általa elért eredményeket tekintve bátran felveheti a versenyt a fiúkkal! Ügyelni kell a munkaerőkkel való helyes gazdálkodásra is. Tarthatatlan az a gyakorlat, mellyel egyes vendéglátóipari üzemekben találkozhatunk. Konkrétan arról van szó, hogy a nehéz söröshordőkat lányok vagy asszonyok gurigálják, cipelik, a férfiak pedig fekete ruhában a pénzt „kasszálják" be. Ilyen tisztséget nyugodtan rábízhatunk a nőkre is. Vonatkozik ez — természetesen más formában — a gépipari és más üzemekre is. A gépiparon belül az elkövetkezendő években nagy fejlődésnek indul a Szlovák Szocialista Köztársaságban a gépkocsigyártás és az illetékes szervek már most konkrét intézkedésekkel készítik elő 11000 fiatal szaktanintézetben való kitanítását. A gépeket, motorokat kedvelő fiatalok számára ezzel nagyszerű szakmatanulási lehetőség kínálkozik. Ki kell használni ezeket és a további tanulási és munkalehetőségeket, hogy fiataljaink mint a jövő szakemberei kamatostői téríthessék vissza államunknak a testi, szellemi és szakmai fejlődésük elősegítésére folyósított jelentős anyagi eszközöket. KOMLŰSI LAJOS A podbrezovái Sverma Vasműben az év elején kezdték meg a varratmentes acélcsövek gyártását. Képünkön: A csövek pontos hosszúságát mérik. Marta Luptáková, a CSSZBSZ szocialista munkabrigád tagja, lelkiismeretesen teljesíti kötelességét. [Felvétel: T. Babjak — CSTK) XII.