Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)

1972-12-15 / 296. szám, péntek

Színjátszás felsőfokon A MOSZKVAI MŰVÉSZ SZÍNHÁZ VENDÉGJÁTÉKÁRÓL A MATEMATIKA NAGYJA Emlékezés Bóiyai Jánosra, születésének 170. évfordulóján Rövid emlékezésben lehetetlen átfogni Bolyai Jánosnak, minden idők egyik legeredetibb gondolkodású matematikusának, a rendkívüli embernek életét, s magasba ívelő életművét. Ojra meg újra megállapíthatjuk, hogy a Bolyai név a mai napig is a legragyogóbb a magyar matematika történetében. Százhetven évvel ezelőtt, 1802. december 15-én született Kolozsvárott. Atyja a marosvásárhelyi református kollégium matematikatanára, aki korának szintén híres matematikusa volt. Sok gonddal, nagy körültekintéssel nevelte fiát. János az első matematikai indítékot is tőle kapta. Már egészen fiatalon rendkívüli szellemi képességeket árult el. Négyéves korában több geometriai alapfogalmat ismert, mint pl. a kör, a sugár, a szinusz szögfiiggvény stb. Éles megfigyelöképességgel rendelkezett. Az iskolában kitűnt a nyelvtanulásban és hegedűjátékban is, de matematikában magasan kiemelkedett tanulótársai közül. Atyja kezdettől fogva matematikust akart fiából nevelni. János útja a bécsi hadmérnöki akadémiára vezetett, mivel abban az időben a Monarchiában ott voltak a legjobb matematikatanárok. Bolyai János bécsi diák. évei alatt nemcsak a szaktantárgyakban szerzett ismereteket, hanem zenei tudása is jelentősen fejlődött: komoly hegedűjátékos hírében állott. Az akadémia elvégzése után a fiatal hadmérnököt Temesvárra nevezték ki. János katonatiszti éveiről keveset tudunk. Annyit azonban feltétlenül, hogy szolgálati kötelezettségeinek teljesítése után fennmaradt idejét csaknem teljesen geometriai vizsgálataira fordította. A geometria egyik nagy problémája volt több mint kétezer éve a párhuzamosság kérdése: az a probléma, hogy Euklidész V. axiómája igazolható-e, vagy nem az euklideszi geometria többi axiomatikus tényeivel. Azaz — az euklídeszitől kissé eltérő fogalmazásban — egy egyeneshez rajta kívül fekvő ponton át az egyenesen átmenő valamely síkban — csak egyetlenegy olyan egyenes létezik-e, amely az adott egyenest nem metszi, vagy pedig van több ilyen egyenes is. Ez a bonyolult probléma igen sok munkát, töprengést okozott a világ matematikusainak. Bolyai Jánosnak és vele egyidőben, de egymástői függetlenül Lobacsevszkij orosz matematikusnak sikerült megalkotni a zseniális elméletet, meily szerint végtelen sok ilyen egyenes létezhet. Így tehát mindketten egyenrangú felfedezői a nem euklideszi geometria egy fajtájának. Bolyai János kutatási eredményeit latin nyelven foglalta össze. A 26 oldalas Appendix minden bizonnyal a matematikai irodalom egyik legeredetibb, forradalmian merész, klasszikus tömörségű alkotása. Marosvásárhelyt jelent meg 1831-ben. Ebben fejtette ki geometriai felfogását a „tér igaz tudományáról". Bolyai Jánosnak és Lobacsevszkijnek a párhuzamosokról megjelent művei fordulatot jelentettek a matematikában, és jelentősen befolyásolták a fizika és a filozófia további fejlődését. Saját korukban azonban nem találtak megértésre. Csak az utókor igazolta, hogy felfedezésük forradalmat jelent a matematikai gondolkodásban, alapul szolgált a későbbi nagy felfedezésekhez, a tér és a valóság helyesebb megismeréséhez, pl. a relativitás elmélet megalkotásához. Az újabb kutatások megállapították, hogy az új geometria mind az atomok világában, mind a kozmikus méretekben valóban pontosabban tükrözi az anyag térbeli elhelyezkedését. Csak az utókor ítélete mutatta meg, hogy Bolyai János valóban „új világot teremtett", mint ahogyan ä írta a felfedezés mámorában édesapjának. Munkássága mindenkor lelkesítő és követésre méltó a jelen és a jövő matematikusai előtt. OLAH GYÖRGY Megvallom, kissé zavarban vagyok, pedig a feladatom nem tűnik nehéznek, habár valójában nagyon is az. Megfelelő szavakat keresek, hogy minősítsem a moszkvai Művész Színház elmúlt heti bratislavai vendégjátékát, s ez bizony nem megy egykönnyen. Mint ahogy szavakkal nehéz leírni azt az áhítatos csendet — a színházművészet legszebb ajándékát —, amely most a Három nővér előadását övezte. A nézőtéren perceken át egy pisszenés sem hallatszott, megfeledkeztünk a cukroszacskókról, a kaparó torkunkról, a mellettünk és az előttünk ülőkről, talán még azt is szégyelltük, hogy olykor lélegeznünk kell és önfeledt boldogsággal szívtuk magunkba a gondolatok, tettek, érzelmek egyik megnyilvánulását, a színjátszás varázsát: a művészi szót. S ezután a ritka pillanatok, percek után főhet a kritikus feje, hiszen tudja, naponta tapasztalja, hogy a tömegtájékoztatási eszközök ontják a legkülönbözőbb jelzőket, különösen művészeti vonalon sokan hajlamosak voltak (s néhányan még ma sem tesznek másképp) pózolásra, ripacskodásra, s ki tudja még hányféle szemfényvesztésre dicsérő jelzőt aggatni, „megmagyarázni" azt, ami rossz, félresikerült, dilettáns. S emiatt azután, amikor valóban értékes művészet tanúi vagyunk, zavarba jövünk, mert a minősítő jelzők fénye a gátlástalan használat folytán jócskán megkopott, nincs, vagy alig van súlyuk, csillogásuk, rangjuk. Ezért „gyanús", ha valaki nem érthetetlen, hanem — persze nem középiskolás fokon — érthető, művészi. Ogy vélem, bármennyire is furcsa az ilyen bekezdés, a szovjet művészek előadásai láttán első és fontos tanulságként leszögezhetjük: nékünk is arra kell törekednünk, hogy a nagyon is átlátszó magyarázkodások, „szempontöcskák" helyett művelődéspolitikánknak megfelelő kritériumait használjuk, ezek alapján dicsérjünk vagy marasztaljunk el, mert csak úgy lehetünk pártosak, szavunknak csak így lesz hitele, értelme. A moszkvai társulatról már az elmúlt heti bemutatás alkalmából elmondtuk, hogy a szovjet színjátszás egyik reprezentáns együttese. Sokféle és sokszínű repertoárjukból ezúttal két ízelítőt kaptunk: Gorkij nálunk eleddig ismeretlen drámáját, az Utolsókat, valamint a már említett Csehov-remekművet adták elő. Gorkij most látott drámája — az Éjjeli menedékhely mércéjével mérve — nem remekmű, az eredetihez képest átdolgozott változat sem hibátlan színmű. Az Utolsók lényegében epikus terjengésű színpadi freskó a széthulló orosz félfeudális társadalom halódásáról. Ami makro-méretben érvényes, itt a színpadon mikrováltozatban kel életre: Gorkij a cári rendszer agonizálását a társadalom alapsejtje, a család széthullásán keresztül ábrázolja. Nyomasztó, olykor Ibsenre emlékeztető képet fest egy polgári család embertelen viszonyairól, ahol csaknem minden tett, gondolat mögött hazugság, csalás és más aljasság húzódik meg. Említettük már, hogy a színmű nem tud izzó drámává forrósodni, mert Gorkij inkább epikus hajlam: sokszínűen, találóan ábrázol, de ebben az alkotásában nem sikerült különböző konfliktusokat, dilemmákat egy drámai vezérfonál köré csoportosítania. S ennek ellenére jó előadást láthattunk, elsősorban a rendező, továbbá a színészek, s nem utolsó sorban a díszlettervező jóvoltából. Oleg jefremov rendező [ő egyébként a színház művészeti vezetője) ezúttal a szükségből erényt kovácsolt. Tisztán látta a színmű erényeit és buktatóit, s ennek tudatában határozta meg koncepcióját. A kitűnő ritmusú előadás során egy motívumot „húzott alá", éspedig a forradalmár Szokolov bebörtönzését, amelyről a színpadon édesanyja vall, a többi konfliktust egy szinten, egyenrangúan ábrázolja. Jefremov érdeme, hogy ebből a sokféleségből nem zűrzavar, hanem tudatosan felépített plasztikus kép rajzolódik elénk, amelynek vezérmotívuma pontosan megegyezik Gorkij mondanivalójával: ez a cári társadalom halálra van ítélve, mélyreható változás kell a sok szenny eltüntetéséhez. Figyelemre méltó az előadás hangvétele ls: mindkét rész első felében a színészek visszafogottan, a feltörő indulatokat, keserűségüket ideig-óráig letompítva beszélnek, s ez a hangnem fokozatosan felerősödik, olykor értelmetlen és reménytelen családi vitába csap át, majd mindkét rész végén egy-egy záróképbe torkollik. (Az első részben az előtérben a Ljuba tragikus sorsáról beszélnek, a háttérben közben vidám mulatozás folyik, a második részben Jakov meghal, s közben Ivan semmitmonG. Kalinovszkaja és A. Dik az Utolsók egyik jelenetében. dó szólamait halljuk a családról, a megértésről.) A szereposztásban híres színészek neveit olvashatjuk. Nem kenyerünk a szellemeskedés, de tény: azzal tűntek ki, hogy egyáltalán nem akartak kitűnni, egyetlen szereplő sem játszott rá a szerepére, viszont az adott lehetőségeket maximálisan kihasználták. Kivétel nélkül megállapíthatjuk róluk, hogy elsőrangú színészek, s ráadásul — s ez csak valóban nagy színészek tulajdonsága — nem hiányzik belőlük a művészi alázat sem: maradéktalanul alávetették magukat a rendező koncepciójának, s így a kollektív munkából egy Jó előadás kerekedett. Minden szereplőről külön kis tanulmányt írhatnánk, ám itt meg kell elégednünk azzal, hogy két színművész nevét emeljük ki az egyenlők közül: a Szokolovát alakíCsehov remekművének záró jelenete. tó V. Guzarevova érdemes művészt és a Petert játszó huszonéves A. Diket. Guzarevova a színpadon összevissza körülbelül négy-öt percet tölt, ezt is két jelenetben. Mindkétszer fia érdekében lép be, biszonyítja gyermeke ártatlanságát. Először a rendőrfőnök feleségével beszél: tisztelettudóan, magabiztosan, s mégis megtörten. Szemével sugallja, tegyünk félre rangot, nézetet, anyák vagyunk mindketten, segítsünk egymáson. Alig két perc az egész és Szokolova távozik. A másik jelenet, amikor a rendőrfőnökkel beszél, sem hoszszabb. Itt egész más Guzarevova játéka: kemény, határozott, hiszen a gyűlölt rendszer képviselőjével áll szemben. Nem fél, tudja igazát, s röpke néhány pillanat eltelte után kicserélődnek a szerepek: a vádlottból vádló lesz. A remek színészi játék folytán szimbólummá nőtt ez a figura: az új, egészséges erők szimbólumává, akik forradalmi tettre készülnek, új társadalmat akarnak építeni az összeomlott régi helyén. Nem kellett sok szó, s még több eszköz ennek érzékeltetésére. Néhány nagyszerűen kiválasztott mozdulat, minimális egyéb színészi eszköz, megfelelő hanghordozás, s a látszólagos epizódszerepből főszerep lett. Ez a varázslatos, ez az, ami művészet. A fiatal A. Dik egy gimna•zista fiút játszik, aki ezekben a hónapokban serdül felnőtté, most nyílik ki a szeme, most tudatosítja a körülötte végbemenő egyéni tragédiákat. Dik kezdetben kissé naiv fiút formál, aki hősként keresi a romantikus IGAZSÁGOT. Később, ahogy fokozatosan tisztábban lát, a figura úgy válik bizonytalanabbá egyre többet, s egyre kevesebbet tud. Egyre jobban látja, mennyi hazugság, aljasság veszi körül, s egyre kevésbé érti az összefüggéseket. Dik játéka ebben a részben megváltozik. Nem téblábol, hanem aktív lesz. Riadt tekintet, hirtelen fordulások, kitörések, szabálytalan gesztikulációk jelzik ezt a folyamatot. A következő fokozat: a fiatal fiú is alkoholmámorba menekül, de arra még van ereje, hogy szülei szemébe mondja a tudatosított, fájdalmasan átérzett igazságot. Dik itt sem hagyományos „részeges" sablont húz elő: apró gesztikulálással, meg-megingó mozdulattal jelez, s megértet. Az említetteken kívül figyelmet érdemel az Utolsók díszlete (A. D. Ponsov munkája) is. A jelzett tárgyakat szanaszét helyezték el a színpadon, s ez az összevisszaság is beszédes: a mondanivalót hangsúlyozza. Megkülönböztetett érdeklődéssel vártuk a színház reprezentáns darabját, a Három nővért, s hozzátehetem felfokozott érdeklődésünk helyénvalónak bizonyult. Emlékezetes előadást láthattunk, amelynek rendezői a színmű lényegét: a Három nővér líraiságát, a szereplők álomvilágának és sivár valóságának sajátos ötvözetét, a cári társadalom értelmisége életének mindent felőrlő unalmát, céltalanságát ábrázolták művészien. Nyoma sincs itt a csöpögő ,,idegenforgalmi" lírának, szentimentalizmusnak. A színpadon emberközelbe hozott figurák mozognak, akiknek minden szava, gondolata mélyen emberi, elevenbe vágóan reális. Nem „hősök" (romantikus értelemben), nem absztrakt figurák ők, hanem egy konkrét társadalom konkrét embertípusai, akiknek gondolatai, álmodozásai, vágyai fájdalmasan őszinték és megrázóan szépek. E letisztult, művészi keretben még inkább kidomborodik a művészi sző, Csehov csodás nyelvezete, amelyet a rendezés zenei betétjei (szimbolikus funkciójuk van) még inkább aláhúz. Említést érdemel a darab befejezése is, mert szintén nem szokványos, hiszen nemcsak rezignácíót, értelmetlenséget sugároz, hanem egy jobb, emberibb életet hozó társadalom eljövetelének reményét is felcsillantja. A kitűnő színészteljesítmények közül /. Mirosnicsenko (Mása), S. Korkosko (Irina) és L. Gubanov (Versinyin) játéka emelkedett kl. A moszkvai Művész Színház vendégjátéka pirosbetűs ünnep volt a szlovákiai színjátszás hívei számára. Most elsősorban a színházi szakembereken a sor, hogy levonják az előadások tanulságait, s munkájukban gyümölcsöztessék a látottakat. SZILVÁSSY JÓZSEF EMELKEDIK KÜLFÖLDI A szövetségi miniszterelnökség sajtóértekezletén dr. Rípl, a CSSZSZK útlevél- és vízumigazgatóságának főnöke, dr. J. Brož, a Központi Vámigazgatóság igazgatója és L. Bortel, az utazási forgalmi irányító kormánybizottság titkára az idei turistaforgalom eredményeiről tájékoztatott. Az 1972. október 31-ig hazánkba érkezett kb. 11 millió külföldi közül a szocialista országokból mintegy 10 millió, a kapitalista országokból több mint egymillió turistát láttunk vendégül. A szocialista és a nyugati országokat összesen több mint négymillió állampolgárunk kereste fel. A legnagyobb érdeklődést a külföldi utak iránt a közép-csehországi Vigyázzunk a pénzünkre Közeleg a karácsony s vele az ajándékok vásárlásának ideje. Napokon át járjuk az üzleteket, míg végre kiválasztjuk a megfelelő ajándékot és bizony nem kerüljük el a sorbanállást, illetve a tolongást sem. Éppen az utóbbi — könnyelműséggel párosulva — okozza a bajt. A zsebtolvajok az ilyen alkalmakat keresik. Megfigyelik, kinél mennyi pénz van, hová teszi és a legelső alkalommal elemelik azt. Vannak tolvajok, akik egyedül dolgoznak, de vannak júl szervezett bandák. Az egyik ellopja a pénztárcát, mire a károsult észbekap, a harmadik, esetleg a „gyanútlan" ötödik személy zsebében lapul, UTAZÁSI FORGALMUNK és a nyugatszlovákiai kerületek, elsősorban Prága és Bratislava lakossága tanúsította. Az úti okmányok kiadása a jövő évben meggyorsul. A személyazonossági igazolványhoz kiadandó mellékletek ezentúl megvásárolhatók lesznek. Az útlevelet 21, a kiutazási engedélyt 14 napon belül kiállítják. A hosszas várakozás elkerülése érdekében több helyütt további útlevélközpontokat létesítenek, de a gyorsabb ügyintézést a külföldre készülők idejében beadott kérvényeikkel is elősegíthetik. Az útlevelek lebélyegzésének végső határideje 1972. december 31., a le nem bélyegzett útlevelek azután érvényüket vesztik. -km-» A fentiek állítása nem akar ijesztgetés lenni, hanem tényeked alapszik. Szlovákiában ugyanis tavaly 1412 embertől 1 027 400 koronát loptak el. A bűnözök számát 336-ra becsülik, nem egész egyharmaduk a cigányszármazású polgárok közfii került ki. Az első fél évi statisztika sem kedvező. A rendőrségi nyilvántartás szerint 172 bűnöző 275 700 koronát lopott el. A büntettek csaknem telét Bratislavában követték el. Az áruházakban, a túlzsúfolt közlekedési eszközökön tehát jő lesz vigyázni nemcsak arra, hogjr esetleg valaki a „tyúkszemünkre'

1 lép, hanem a pénztárcánkra Is. Ne dobjuk azt a bevásárló táska tetejére, hanem tegyük olyan helyre, ahonnét senki sem emelheti el. Ezeket a bűnözőket nehéz felismerni. Egyesek {elvágott zsebbel járnak, hogy a kabát alá rajtett kéz ne legyen látható munka, illetve lopás közben. Egész évben, de főleg most, a karácsonyi vásárlás Héjén legyünk óvatosak, m^oq

1* öröm helyett ürömmel térjünk haza. -németh-