Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)

1972-12-10 / 49. szám, Vasárnapi Új Szó

Vannak ennek a vidéknek megéneklői többen ls, versben és prózában. Közvetlenül vagy közvetve vallják meg, hogy rabul ejtette őket ez a szőlőt nevelő halmokkal gazdag, nyájas, ibolyás, gyöngyvirágos erdőkkel teli, síkságba omló föld. Gyerekkoromtól fogva érdekelt, izgatott az irodalom. Emlékszem egy verskötetre, apám hozta haza azzal, hogy egy idevalósi és itt élő parasztember alkotása. Akkor találkoztam először Csontos Vilmos nevével. A kötet elmére már nem emlékszem, de apám szavai a fülemben csengenek: fel kell karolni a tehetségeket, akik hozzájárulnak itt, a mi sajátos kultúránk kialakításához. Inkább megéreztem, mint megértettem a szavak lényegét, és elgondolkoztam felette. A verseket szerettem, de költővel még nem találkoztam. A költő, az író a képzeletemben valahol az Olymposzon trónolt, akkor is, ha tudtam, hogy neki is kell telefont fizetnie, és ha meghűl, ő is köhög, és piros az orra a náthától. Különös, hogy itt egészen közel él egy igazi költő, akinek a kötetét a kezemben tartom, bárha ezt a kötetet a saját költségén adta is ki, már nem emlékszem a lévai, nyitrai, vagy a zselízi Laufer nyomdácskában. Itt van hát egy költő, kézzel fogható közelségben. S parasztfiú. Ez különösen tetszett nekem. Akkor nem tudatosítottam, hogy miért. Ma már tudom, hogy a művészet demokráciája volt az, ami lelkesített: mindenkiből lehet művész, akit homlokon csókol a múzsa. Csontos Vilmost azóta persze megismertem, jártam is nála. Ma ls az maradt, aki volt, parasztember és költő. Egy szállal talán több köt hozzá mint más kollégámhoz. Földim. Ö is azon a tájon született s töltötte ifjúkorát, ahol én, csodáló szemmel, nyitott szívvel ott nézte a felhők kergetődzését, s az ég kékjét neki is a Garam vize tükrözte vissza. Ma már nincs ráutalva, hogy írásait saját költségén nyomassa ki, mint ahogy azok az írással foglalkozó földijeim sincsenek ráutalva, akik az utóbbi 25 év alatt kezdtek publikálni. A múzsa hathatós segítőtársra talált a szocialista kultúrpolitikában. Vagyunk is azóta Garam mellékiek jó néhányan, össze is köt bennünket a táj, akár gömörieket vagy bodrogközleket, de Csontoshoz még gyermekkorom is külön kapcsolatot jelent. Nehéz megállni, ha a szülőföldről írok, hogy ne idézzek Ozsvald Árpádtól, Gyurcsótól és Sándor Károlytól legalább néhány sort. Hiányos lenne a táj az ő költészetük ecsetje nélkül. Mind más és más vérmérsékletű ember, .másként szűri s vetíti vissza a drága honi tájakat, de annál plasztikusabb a kép, annál élőbb a tájban az ember. Hadd engedjek hát a kísértésnek, s legalább néhány szép Ozsvald-sorral gazdagítsam még e helyen a táj irodalmát. Rakott szekerek állnak a kompon; előttük csendes ökrök pihennek. Kévébe szúrva lengedez az ostor a nyári szélben, és fenn az égen kis pelyhes bárányfelhők libegnek. A túlsó parton sárga keresztek súlyos kalásszal rakodásra várnak. Cserépkorsóban vizet visz egy gyermek az ebédhez, s kopasz fefén fényes, tüzes sugara táncol a nyárnak. Igen, a Garamhoz térek minduntalan vissza, pedig most a kocsi a vadregényesebb Ipoly völgye felé fut veleiii. Egy pillanatra megállok, megszemlélem azt az óriási fekete kígyót, amely tekeregve nyúlik el a földeken. Impozáns látvány, és mindjárt arra a 10 000 koronára gondolok, amelyet naponta felemészt. Nagyon messziről jön és nagyon messzire megy. Belsejében majd a földgáz áramlik a Szovjetunióból egészen Európa nyugati partjaira. És jön vele a további ipari fejlődés, a jólét emelkedése. Mint az érhálózat, szövik be a földet ezek a gáz- és olajvezetékek, kötik össze az országokat, s valóban, talán ez is elősegíti majd, hogy egész Európában meginduljon az egészséges vérkeringés. A föld mélyében a csövek, a felszínen pedig az óriási gabonatáblák, kukorica, napraforgó, repce, gyümölcsösök ... Bőségesen terített asztal az egész táj. Mindig jól termő föld volt Bars és Hont, s ha érdekes lenne a statisztika, pontosan ki lehetne mutatni, mennyiségben és minőségben menynyivel gazdagabban ontja ajándékait, mint mikor még négy, nyolc vagy akár húsz és hatvan hold határán őrködtek a szilvafák, jegenyék. Szántó után egy másik -fürdőt közelítünk meg, Ipolyság vidékének kedvenc üdülőhelyét, Gyűgyöt, amely az utóbbi évek alatt komoly gyógyfürdővé nőtte ki magát. Magas volt a nyári égbolt, amikor a „záptojás" szagú medencében békaként ugrándoztam tizenkét évem minden erejével élvezve a vakáció, a víz, a nap örömeit. Felnőtt fürdőző akkor még kevesebb akadt, csak néhányan esküdtek a kénes víz csodálatos gyógyhatására, és ezek makacsul, évről évre visszajártak ide. Épült a fürdő közelében néhány villácska is, kis családi nyaralók, körülöttük kertecskék. Amolyan week-end tanyák. A kirándulók pedig vendéglőt is találtak a fürdőn, s hétvégeken játszott valami zenekar is, egyesítve a táncolni vágyók s a cigány mellett mulatni akarók minden igényét. Valami dzsesszesített cigányzenekar munkálkodott, aztán aszerint játszottak, hogy mi látszott kifizetődőbbnek: talp alá való-e, vagy pedig édes-bús hallgatók. A kis vidéki fürdőhangulat eltűnt. Korszerű, nagystílű, 352 ágyas gyógyszálló épült fel. A fürdő híre, gyógyhatása pedig már régen nemcsak szájról szájra jár, hanem' prospektusok hirdetik, orvosok ajánlják, beutaltak látogatják. A Turistán keresztül sok privát beteg keresi fel, most már „szezon" van itt egész évben. Hogy eltűnt a kis fürdő romantikája? Lehet. Romantikára vágyók azonban számtalan helyen megtalálják még, amit keresnek. Ez a fürdő most itt magasabb célokat szolgál, emberek százainak, sőt állíthatom, ezreinek javltja vagy adja vissza egészségét, jó közérzetét, munkabírását, az ország legmodernebb balneoterápiája. A források állítólag sok-sok ezer évesek, s ezeknek a meleg forrásoknak a közelében ősidők óta emberi települések voltak. A római légiók is fürdőnek használták, bizonyára felismerve csodálatosan jő hatását. Ezt a hatást még sokszorosan növeli a modern gyógyászat számtalan eszköze, s csakhogy fogalmat alkothassunk róla megemlítem, naponta 1200 procedúra az intézet kapacitása. Gyűgy a maga büszke, vadonatúj ragyogásában mögöttem marad, és én magamban az éveket számolom, hogy mikor láttam utoljára a várost. Igaz, átfutottam rajta az utóbbi évek alatt néhányszor, riportra jövet a környékre, de megállni, körülnézni, sohasem volt Időm. Legutóbb egy Ipolyság környéki kis faluban jártam. Levelet írtak onnét, panaszos levelet. Jöjjünk le — kérte a levélíró —, és tárjuk az ország nyilvánossága elé, milyen iszákos népek lakják. A megszégyenítés hátha használni fog valamicskét. A helyzet azért különösebben említésre méltó, mert Itt nem a férfiak isznak, ahogy az már másutt szokásos, de sok az alkoholista nő, sőt fiatalkorú is. Fogtam magam, döcögtem vonaton, autóbuszon mert bizony ezen a tájon az utazás még ma sem olyan egyszerű dolog, ha csak az embert nem autó röpíti. Mentem, mert kíváncsi voltam, valóban olyan elszomorító-e a kép, mint ahogy a levélíró lefestette. A nemzeti bizottságon, sajnos, megerősítették a levélben állítottakát, de mindennél meggyőzőbben beszélt, hogy héhány delikvenssel is találkoztam, többek közt egy fiatalkorúval. Arra gondolok, megírjam-e a falu nevét. Említést tegyek-e az elszomorító krónikáról, a botrányokról és tragédiákról, amelyeknek rendszerint a házilag, szakszerűtlenül főzött, s így metilalkoholt ls tartalmazó pálinka volt az okozója? Vajon eljutott-e ide is azóta abból a fényből valami, amit az utolsó 25 esztendő jelentett, vagy még mindig csak a nagyobb jólét az egyetlen érték számukra a szocializmus ajándékaiból? A képlet más, mint a múltban. Abban az időben, mikor József Attila kifejezésével élve „kitántorogott" munka után néhány ezer emberünk, mikor mindennapos volt a munkanélküliség és a nyomor, ez indokolta az alkoholizmust, illetve sokan ezzel indokolták. Ma nincs nálunk nyomor. Mivel indokolják ezt a szörnyű szenvedélyt? Lehet ezt egyáltalán indokolni? Egyszerűen van. Világszerte létezik, de ha már meg kell alkudnunk vele, legalább hivatkozhassam arra, hogy ma az alkoholszomjat a hivatalosan forgalomba hozott, gyilkos metilt nem tartalmazó, bő választékban rendelkezésre álló italokkal is kielégíthetik. Nem ínyemre való ez az érvelés, de a mértéket mindenki szabadon szabja meg magának, a maga embersége szerint. A „nevét nem mondom" falu elmarad mögöttem, a táj ártatlan szépsége valószínűtlenné mossa gondolataimban a pusztító alkohol szőtte igaz történeteket. Nézem a szőlőket, a gyümölcsösöket s számban a tiszta bor jó Izét, a kisüsti szilvóriumot idézem, vígságos farsangi estéket, lakodalmakat, mint azt a gyerkít is, amelyre ma is emlékszem. Családi ünnep, kis szomorúság is vegyül belé, a válás fájdalma, s az érzelemnyilvánítások a szokásos helyi ritus szerint folynak le. Milyen szívet gyönyörködtető egy ilyen falusi esküvő. Végül mégiscsak örömnap, az öröm hangulata uralkodik el a násznép, a vendégek felett, az ételek, az italok élvezete, a muzsika, a tánc, az ének együttes mámora hangol Jókedvre, az udvaron felállított teli asztalokra, a zene ritmusára keringő, dévajkodó jókedvtől fűtött sokaságra ragyogva szikráznak a magas nyári égboltról a csillagok. A Tóth vendéglős legidősebb lánya került főkötő alá. A szőlősdombok, gyűmölcsöskertek illatos leve felszítja a kedvet, a szellemet, gátlásoldó ereje kibontja az embert a hétköznapok kötöttségéből, felemeli, lebegteti, meg is szédítheti kissé, de emberségében, méltóságában meg nem alázza, ha az ember nem emberhez méltatlanul mértéktelen. Ilyen gazdag, áldott tájon hogy bújhat meg a maradiság, sötétség például a metilalkohol képében, hogy ilyen nehezen'kell hadakozni ellene? Igaz, évek múltak el azóta, néhány falu képe ezalatt úgy megváltozott, hogy az újra betévedő idegen alig ismer rá. Lehetetlen — biztatom magamat —, lehetetlen, hogy a külső változások ne jelentenének egyúttal gyökeresebb belső átalakulásokat ís. A formálódó, újuló életforma szükségszerűen kell hogy felszámolja a régi, rossz „hagyományokat". TARCZAL ZSUZSA: REZSŐ A POHA wr etenként kétszer f ártunk a Fény MM utcába, francia órára. Ez az utca, bár a fénytől kapta a nevét, mégis inkább sötét volt. Különösen téli délutánokon, mikor az órákra jártunk. Ám a közeli gyárból, valahonnan a házak mögül, időnként gázkék ködök lobbantak fel, és bevilágították az ég alját. A tanárnő egy komor bérházban lakott, ahol a bejárat teljesen homályos volt. Szerencsére csak az első emeletre kellett felbotorkálnunk, és a csengetésre márts kinyitották az ajtót. A gyenge fényben megvillant a tanárnő szemsüvege, s felderengett sápadt feje. De ezúttal nem tárta ki az ajtót, hogy szokása szerint bekísérjen a szobába, hanem megállt az ajtónyílásban, levette' szemüvegét, megtörölte, aztán nagyon csendesen ennyit mondott: — Ma nem tarthatom meg az órát, mert... meghált az uram. Menjetek el gyerekek a Nap utca 38-ba, ott lakik Márta, a barátnőm, ő fogja az órát megtartani. Megdöbbentünk. Az ajtó halkan bezárult. Leballagtunk a lépcsőn, és elindultunk a Nap utca felé. A tanárnő férje már régen beteg volt. Tudtuk, hogy a másik szobában feküdt, és Időnkint áthallatszott elgyötört köhögése. Ismertük is, mert néhányszor még láttuk, amíg fennfárt. Sovány, magas, hajlott hátú ember volt, vastag feketekeretes szemüveget viselt. Később aztán már nem láttuk, csak köhögése remegett át a falon, akár a sötét aggodalom. Talán tizenkét éves lehettem, a nővérem hárommal több, de éreztük a szétterülő szomorúságot s az elkerülhetetlen végzettől való szorongást, ami a ház lakói felett lebegett. Ótt ültünk a kopott asztalterítőn szétrakott könyveknél, s Hugó elbeszéléseit fordítgattuk, vagy az időjárásról közöltük betanult megállapításainkat. Szerettünk volna örömet okozni a csendes szomorú tanárnőnek, s emiatt a legjobb igyekezettel készültünk óráira. Valahányszor azonban véget ért a tanulás, gyorsan búcsút vettünk, s aztán mint akik felszabadultak, vaktában robogtunk lefelé a lépcsőkön, ki a levegőre, a ködbe enyésző fény felé. Francia szavakat mondtunk, s igyekeztünk a villamos megállóhoz. Most azonban a tanárnő bejelentése, a szívszorítóan póztalan, mégis oly fájdalmas magatartása megzavart bennünket, s még a szokásos utcai mókázásainkról is megfeledkeztünk. Szüléinktől tudtuk, hogy a tanárnő kitüntetéssel végezte az egyetemet, francia és német szakon, de nem kaphatott állást. Abban az időben ez elég gyakori eset volt, és senki sem kutatta, kinek miért nincs állása, ha diplomája van is. Ez volt a diplomás hólapátolók korszaka. Mire a Nap utcába értünk, megfeledkeztünk a tanárnőről, s kíváncsian csengettünk be Márta nénihez. Bár az előszoba itt is homályos volt, Márta néni mindenben különbözött a barátnőjétől. Fekete, éles rajzú arca már kissé ernyedni kezdett, diószeme és nagy kifejező szája volt. Az előszobából egy tágas tarka szobába léptünk. Ebben a szobában minden volt. Virágok, könyvek, egy kalitkában papagáj, a sarokban a díványon, kockás terítő alatt egy öregember feküdt. A fal hosszában egy termetes kredenc tartotta magát, márványlapján különféle díszek és használati tárgyak feküdtek, s a közepén, egy villanyfőzőn lármásan gőzölgött valami. Ez tette rám a legerősebb benyomást. Ez a kredenc. Nálunk ugyanis ez a bútordarab szentélynek számított. Erre nem volt szabad letenni semmit, itt csakis állandó jellegű tárgyak fénylettek, mint a kiállításokon. Cukortartó, tálcák, gyümölcsöstál és egy soha nem használt szamovár. A Márta néni pohárszéke azonban mindezzel ellenkezett. A meglepő látvány teljesen megingatott a rendről alkotott elképzeléseimben. Még akkor sem tértem napirendre a szokatlan jelenség láttán, amikor Márta néni franciául üdvözölt. De aztán erősen figyelnem kellett, mert egyetlen szót sem szólt többé magyarul, roppant érdekesen beszélt, kissé hadarva, de színesen, hogy amit nem értettünk, valahogy az is érthető (Racskó Zoltán rajza) lett. Közben oda-odaszaladt a pohárszékhez, aztán levette a villany}orralóról a lábast, egy csészébe teát töltött az öreg bácsinak, majd visszaült hozzánk, és bennünket ls megkínált teával. Kissé rekedtes volt a hangja, beszéd közben le-lehunyta a szemét, mint akinek elevensége mögött kimerültség rejlik ugyan, de mindazt, amit mond, feltétlenül mondani kell, sőt nem is jut elég ideje, hogy mindent elmondhasson nekünk. Az idő, bár csaknem az egész délutánt ott töltöttük, hamar elmúlt. Megjegyezte, hogy még háromszc megyünk hozzá, s azután a régi tanárnőnkhöz járhatunk ismét. A vele töltött délutánok egyre érdekesebbek lettek. Párizsról mesélt nekünk

i ahol tanult, képeket mutatott a párizst utcákról, ahol Ady élt, az Arc de Triomph-ról, a Pére Lachaise-ről, ahol Mona Lisa mosolyog. Mikor beszélt, teljesen megfeledkeztünk arról, ahol a nagyok pihennek, a louvreról, mintha beláttunk volna a képek mögé, úgy éreztük valahol a Cmaps Elyseén-n sétálunk Márta nénivel... Aztán, hogy utoljára mentünk hozzá, anyánk ideadta az órákért járó pénzt, a nővérem óvatosan letette az asztalra, megköszöntük a tanítást, és búcsúzni kezdtünk. Márta néni azonban a zsebembe csúsztatta a pénzt, mosolyogva nézett ránk, és ezt mondta: — A pénzt vigyétek el Emi néninek, ez neki jár, én csak helyettesítettem, de ti az ő tanítványai vagytok. Márta néni nem fogadta el a pénzt, pedig állása neki sem volt. Öreg, szélütött apját tartotta el, egyetlen hodályszerű albérleti szobájuk volt csak, konyha nélkül, de mégis tudott a barátnőjén segíteni. Mikor elmondtuk az esetet, valaki megjegyezte: Vörös Segély. Sokáig nem értettem akkor, hogy ez mit jelent. Jócskán múltak az évek, mire megtudtam, hogy a két barátnő a Magyar Tanácsköztársaság idején részt vett a diákmozgalmakban, s ezért nem kaptak állást huszonhat esztendeig...