Új Szó, 1972. december (25. évfolyam, 284-308.szám)

1972-12-10 / 49. szám, Vasárnapi Új Szó

Ordódy Kata I i n: kocsi északnak tart, kifut a városból, fel a dombon a temető mellett. Régen jártam ebben a temetőben, de álmodni ritkán még szoktam vele, isten tudja miért. Itt nyugszanak az őseim. Nem, nem a szülők, azokat a vihar elsodorta innét, a határ túlsó oldalán pihennek a napos, virágos, inkább egy keives kert, mint temető hangulatát árasztó balassagyarmati temetőben. A lévai temető komor. Sötét, magas fák árnyékolják az utakat, s a csendben hangosabban koppan a cipősarok a macskakövön. Halottak napja közeledett, s én gyermekkorom óta — mikor még anyám fogta a kezemet — első ízben indultam, hogy néhány őszi virágot tegyek a sírra, ahol azok fekszenek, akik apámnak, anyámnak s így nekem, továbbadták az életet. Mentem a sírok mellett, kerestem a régen látott sírköveket," lassan bejártam az egész temetőt, és hiába. Oj halottak, új sírkövek vannak a régiek helyén, az évtizedek itt is meghozták a maguk változásait. A sírköveken nem találom a nagyszülők, a dédszülők nevét, de találok sok-sok lévai családnevet, felködlik előttem egy-egy arc, egy-egy foszlányát vélem hallani régi beszélgetéseknek, amikor erről vagy arról a családról esett szó. Ogy érzem, ezekhez a rég porladó emberekhez is van közöm, ezek is az én halottjaim. A virágokat leteszem egy sírra, amelynek a gazdájára még jól emlékszem. A kocsi pillanatok alatt elhagyja a temetőkert falát, rövid ideig még északnak tart, aztán letér az Ipolyság felé vezető útra. Ennek a kígyózó útnak van egy szinte észrevétlen elágazása, amely mellett háromszor is elmentünk, míg rátaláltunk, rátértünk, s eljutottunk Borfőre. A falucska annyira kiesik a forgalomból, s a minden oldalról körülvevő dombok anynyira elrejtik, hogy az utóbbi időkig fehér foltként szerepelt a riporterek térképén. Mostanában aztán egyszerre felfedezték, s a jelentéktelen kis mellékúton egyre gyakrabban futnak újságírók, rádiósok s a tévé kocsijai, még külföldi rendszámmal is. Borfő az egész járás legromantikusabb falucskája. Mintha Mikszáth írta volna meg, gyönyörű fekvésű völgyben terül el, vagy inkább talán lapul. Mert a völgyecske szűk és szeszélyesen, de festőien elágazó, kényszeríti az utcákat az igazodásra. A templomtorony, a terecskék, akár egy hangulatos képeslap. Takaros udvarok, porták, ide valahogy nem jutott el a városiasodás, a tipikus bérházak nem törik meg a képet. Mesebeli falu. A legérdekesebb azonban az, hogy a homokkővonulatban már századokkal ezelőtt üregeket, lakásokat vájtak az itteni lakosok, s ezeket még ma is lakják. Egy bácsi közeledik az úton, tőle kérdem, hogy útba tudna-e igazítani a sziklalakásokhoz. Kiderül, hogy a legjobb vezetőre akadtam, akinek magának is šok köze van a homokkőhöz, mert Wagner Gyula bácsi kőfaragó-mester voltos a falunak dőlő homokdombokat s magát az anyagot úgy ismeri, mint itt senki más. A korán alkonyba hajló téli délutánon a csendesen behavazott falut festőnek is érdemes lenne látnia. Állok, gyönyörködöm, úgy érzem magamat, mintha egy karácsonyi vagy újévi képeslap közepébe pottyantam volna bele. Keskeny kaptatón megyünk felfelé, amelynek két oldalán a házacskák összehajolva, egészen közelről bámulnak egymás szemébe, s a kerítések mögött az udvarok mélyén elénk tárul a látvány, amelyért jöttem. Az udvar végét meredek kőfal zárja el, jóval az apró házak teteje fölé magasodva, s a kőben ajtó, ablakok sora, néha még emeletesen is. Sohasem látott, s különlegessége folytán egészen megragadó kép. így kerültünk Obertik nénihez, aki szívesen betessékelt a sziklalakásba. Aki csak a képet nézi, amin anagymama kisunokájával a barátságos, világos szobában ül az asztalnál, nem is sejtheti, hogy homdkkődomb oldalába vájt helyiség az, amit lát. Mellette a konyha, tűzhellyel — mert a kőbe kályhacsövet, kivezető nyílást is véstek — meg kamra is látható, ahol a cserepes növények nagyszerűen kitelelnek. Most nincs fűtve, mégis kellemes a szoba levegője. — Az a jó ebben — mondja a nagymama —, hogy télen át meleg, nem sok tüzelő kell, nyáron meg jó hűs. De nehogy azt higgye, hogy nedves — teszi hozzá, amikor látja, hogy a falakat vizsgálgatom —, húsvétig is megáll itt az alma a szekrény tetején, meg az éves befőttek is. Következő állomásunk a Bacsík-porta. Itt az az érdekes, hogy a sziklába vájt ház emeletes, és az emeleten még szép, majolikazöldre festett erkélyt is kiépítettek. Az egyiken éppen kimosott fehérnemű leng a kötélen. Fölötte vígan nőnek a domb bokrai, fái, és itt-ott még zöldell a rőt bozót. Az egyik földszinti he_a O V O 2 < CĽ O S CZ O v c > o J* N M -C o CO 12 "ô Ilyiségből kivezető csövön át vígan száll a füst, bekormozva a fölötte lévő kőerkély falát. Mielőtt Bácsik néni ide betessékel, körülmutat az udvaron. — Látják-e, milyen takaros kutat faragtak itt a kőbe? Ki tudja, mióta áll már itt, de ennek a fenekén sincs föld, tiszta kő az ott is, csak valami kevés szemcsés, fehér homok borítja, de olyan is a vize annak télen-nyáron, akár a harmat. Áradhat, olvadhat, aszály jöhet, — kristályos és üdítő az mindig. Van olyan hely is, ahol egyenesen a konyhában ásták le a kutat. Ez aztán a kényelem, még a vízvezetéket is pótolja. Becsüljük is ám ezt a sziklát a hátunk mögött, de megbecsülték még az őseink ls. Én a nagyanyámtól hallottam, akinek a nagyanyja mesélte, hogy az ő nagyanyja... hát már nem tudom pontosan hányadik szépanyáig nyúl vissza a történet, de való, hogy sok gödör van Idevájva a szikla oldalába, még azokból az időkből, mikor a népek a kutyafejű tatárok elől menekültek. — Csupa barlangos üreg ez a rész alul is — és botjával az udvar egyik sarkába mutat. — Ott, ahol azok a libák állnak, van egy mély kút. Most be van födve, de az oldalából szűk folyosók nyíltak, ezek aztán tágas helyiségekbe torkollottak. Ott várták az idevalósiak, amíg eltisztult a vidékről a kutyafejű tatár. Azok meg rájöttek, hogy odalenn emberek rejtőznek, de sehogy sem tudtak hozzájuk férkőzni. Kipiszkálni se lehetett őket, hát mézes-mázos kedveskedéssel lekiabáltak a kútba: Miska, |osko, gyertek elő, hírük sincs már a tatároknak errefelé. De a mieink nem hagyták rábeszélni magukat. A sok szóbeszéd, monda, amely nem minden alan nélkül való, fel-felgyújtja a fiatalok fantáziáját: mit találnának vajon a föld alatti folyosókon, a szorongatott ősök menhelye vajon miről beszélne nekik? Odabenn a sziklaszobában kellemes meleg fogad. Bácsik néni lánya tollat foszt éppen. Szól a rádióban a zene, az asztalra egy tál vodkát tesznek, s kínálgatnak. Utána megkóstolom a sziklakút vizét. Valóban jó ízű. A sarokban ágy. Bácsik bácsi fekhelye, akinek kedves tartózkodási helye ez a tágas szoba: Bácsik bácsi Budapestről származott id£, és elmesélte, hogy a háború alatt milyen jó bombabiztos fedezéket nyújtottak a lakosságnak ezek a sziklába mélyített helviségek. Számon is tartották hivatalosan mindegyiket, azaz még ma is számon tartják, és a község lakói pontos beosztás szerint tudják, ki hol talál menedéket szükség esetén, hiszen a falu lakóinak csak elenyésző része rendelkezik ilyen udvarvégi sziklafallal. Egyöntetűen azt óhajtottuk, hogy sose kelljen többé ilyen féle okból igénybe venni ezeket a félig természet, félig emberalkotta helyiségeket. Sokkal kedélyesebb meghitten, tollfosztás mellett beszélgetni bennük azokról a régi-régi időkről. Azután az út szalagján továbbfutva, jobb kéz felől egyszerre csak színes dobozkák tűnnek fel elszórva a fák között. Persze, itt sem most járok először. Még megtalálható az a kis fedett medence, ahol gyermekkoromban lubickoltam. Ma már Inkább csak a régi kezdetleges fürdőéletre utal, hiszen valójában alig van rá szükség, az 1957 után megindult építkezések szinte feleslegessé tették. Még a 19. században történt meg az első kísérlet fürdő létesítésére. Úszómedencére, strandéletre akkor még nem gondoltak, de hét kádfürdő állt a vendégek rendelkezésére, akik üdülést, vagy éppenséggel gyógyulást reméltek az itteni ásványvíztől. Évtizedekig azonban nem történt a fejlesztés érdekében semmi érdemleges. Az értékes ásványi sókat tartalmazó, kellemes ízű Szántói víz üdítő itallal szolgált a környéknek. 1938-ban Pestre is eljutott, tulajdonképpen kereskedelmi célzattal csak akkor kezdték értékesíteni. 1952-ben már-már szalagon futnak a címkével ellátott üvegek, s az új palackozógép nyomja rájuk a kupakot. Innét már csak egy ugrás — igaz, jó nagy ugrás — volt Szántó fürdő mai képéig. Az 1957-ben feltárt, igen bővizű forrás ellátja a már mindenfelől özönlő fürdővendégek üdülési és gyógyulási igényeit, s jut belőle bőven az ország minden részébe. Magam is legszívesebben a „Santovká"-t vásárolom, talán nem is egészen valóban kellemes íze miatt, de talán része van ebben a szülőföldem felé húzó kis patriotizmusnak is, annak, hogy egy korty belőle néhány pillanatra képes odaröpíteni arra a lankás-dombos szelíd, szemet-szívet megnyugtató és mégis felpezsdítő tájra, amit szülőföldem jelent. S hogy nemegyszer bolyongtam gondolatban arra, aztán lejjebb, a csavargó kedvvel erre-arra forduló szépséges Garam partján, arra szolgáljon bizonyságul a vers, ami akkor szakadt ki belőlem, amikor vagy másfél évtizede nélkülöztem már ennek a kenyér- és erdőszagú tájnak csak emlékeimben, szívemben őrzött színeit, hangulatát. Az első dalból, mely a jóiig feledett ködös gyermekkorban kért ajkamon helyet, melyben az első öntudatra ébredés mámorosan szép feszítő érzése és az öröm kavargott, forgott — emlékezem — a haza s anyanyelv került ki győztesen. A haza és az anyanyelv szerelme szöktette az első könnyet a szemembe. Az első könnyet, — mely fájó volt és édes s vezette tollamat, hogy rímekkel ékes sorokban dicsérje szépségét hazámnak. Hortobágy, Balaton — zengtem — és a szálak vezettek a sok, még nem is látott tájra... — Akkor még nem ismertem igaz hazámra. Lehajtom fejem, mert sok-sok hosszú évnek kellett elmúlni, hogy véqre hazaérjek. S most, hogy annyi messzi földet látott szemem, könnyes, mosolyos arcom feléd emelem, szelíd, lankás garami táj. Te vagy tanúja miképp ért száz lázadás közt a kis pulya — ki voltam — emberré. Magaménak vallakl Ide kötnek erős, mélységes hatalmak: ebből a földből nőttem, itt van otthonom, e föld népének lelke a lelkemmel rokon. Édes megnyugvással ide hullok vissza, lerepült vállamról a vándortarisznya, képzelgések, vágyak vándortarisznyája, s csak az az egy arany van markomba zárva, mit utamra e földtől akkor kaptam, hogy az anyamellhez először tapadtam: egészen embernek, egészen magyarnak én itt érzem magam emelt fővel annak. Szelíd garami táj, fogadd el a verset, késő vallomását hozzád-szerelmemnek. 1972. XII.