Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)

1972-11-06 / 262. szám, hétfő

LOVICSEK BÉLA: A HATODIK EMELETEN... Este van, a városban már égnek a villanyok. Megáll a tízemeletes toronyépület előtt, tétován körülnéz: minden a régi, semmi nem változott, még a szemetes kukák körül is olyan a rendetlenség, mint annak idején volt. A garázsok azonban már elkészültek. Szépek, takarosak. Éppen akkor rakták le az alapjait, mikor elment, ö is beadta az igénylését, néhány napot le is dolgozott. Tavasz volt. Nyílni kezdtek az orgonák, a ház körüli dfczbokrok üdezöld lombocskákat bontottak, a pázsitfű is szépen zöldellt, ő pedig elment... A lépcsőházban most is olyan gyér a világítás, mint akkor. Takarékoskodnak az árammal. Igaz is, nem kell a lépcsőháznak fényárban úsznia. Felesleges. A felvonó előtt néhány pillanatig tétovázik, végül ls úgy dönt, hogy gyalogszerrel megy fel a hatodik emeletre. Bárcsak a huszonhatodikra kellene most felkapaszkodnia, nem bánná, felgyalogolna, pedig a lába és a szíve igencsak megérzi az emeleteket. Most mégis szívesen menne fel, fel, egyre feljebb, egészen a csillagokig ... Elindul. Lassan, ráérőn. Elfele milyen könnyen menti Szállt, mint a madár, azaz ... nem egészen: az Igazság kedvéért el kell ismernie, hogy egy kicsit azért sajgott a szíve. Elmenetele előtt néhány hónappal, pontosan december huszonegyedikén ülték az ezüstlakodalmukat. Együtt volt a huszonöt év alatt kiterebélyesedett család: lánya a férjével, kisunokája a térdén lovagolt, és otthon volt még akkor a nagyfia ls, a testnevelési főiskola végzős hallgatója. Azóta már biztosan tanít, talán már meg is nősült, semmit nem tud róla, egyikről sem, senkiről... Szép, vidám, emelkedett hangulatú est volt. A gyerekek folyton nevették, mert egy kicsit becsípett, és ha ő egyszer becsíp, valósággal sziporkázik — mókázó természetű. Jolán, a felesége is kacagott és simogatta folyton, így van ez jól, apu, ha ilyen vidáman vagyunk, elvégre egyszer üli az ember életében az ezüstlakodalmát, érezd csak jól magad, az a fontos, hogy jól érzed magad. Magnószalagra vették az egész esti mókázást — a nagyfiú követte el —, s visszahallgatva a két ünnep között sokat mulattak rajta. Vajon őrzi-e még a szalag annak a szép estének a hangulatát. Nyilván őrzi, ha le nem törölték. De kik? A gyerekek, vagy Jolán? Ki tudja ... Első emelet. Még öt van hátra. Egyik-másik ajtó mögül rádiómuzsika szűrődik kifele. Egyébként csendes a lépcsőház, ő meg csak megy, megy felfelé lassan, ráérőn, így is eléggé gyorsul a szívverése. Szilveszter után kéthetes üdülésre utazott el a Tátrába. Szakszervezeti beutalóval. Nem ls nagyon akaródzott elmennie. Ha Jolán nem unszolja s nem dudorássza folytonosan a fülébe, hogy merij csak, hiszen soha sehol nem voltál még, megérdemled, különben is ki kell használni minden lehetőséget, tán el sem megy. Még gyanús ls volt, hogy a felesége annyira tuszkolja elfele hazulról. Nincs mögötte valami turpiság, anyu, kérdezte mosolygó gyanúval, mire Jolán Jóízűen elkacagta magát. Olyan jóízű és felszabadult volt a nevetése, hogy azonnal eloszlatott benne minden gyanút. Hát persze, Jolán meg a hűtlenség, hogy is tételezhette fel róla akár csak egy pillanatig is. Elment. Vesztére. De ezt már csak így utólag tudja, akkor bezzeg más volt helyzet, merőben más ... Rögtön az első napon történt. Az újonnan érkezett üdülők számára amolyan ismerkedési est félét rendeztek jó vacsorával, kitűnő italokkal és zenével .. A szomszédjára tekintett: fiatal nő, simára fésült, hosszú haja a vállára borul, a szeme csillogó, kimért és komoly. Előbb azt hitte, fiatalasszony, később azonban kiderült, hogy még lány, s hogy eszébe sincs a férjhezmené's. — Miért? — kérdezte tőle, mire Kati, a lány csak a vállát vonogatta és ezt mondta: — Fura játék a házasság.., — Játék? — Mi más lenne? ... Játék, még pedig eléggé fura és csúnya játék, amely mellőz minden őszinteséget. Olyan, minta búvópatak ... szóval a házasélet nem más, mint bújócskázás. — Nem értem. — Nem baj — mondta Kati nevetve. — Nincs kedve táncolni? Felkérhetne — mondta végtelen egyszerűséggel, mintha csak arra kérte volna: legyen szíves tolja közelebb a kenyeres kosarat. Természetesen felkérte — azon ne múljék. Kati könnyedén, igen jól táncolt, 6 viszont néha lépést tévesztett, olyankor sután összekoccantak, pedig valamikor szintén jól táncolt, csak hát hol van már a tavalyi hó! Mindez a lányt nem zavarta, ellenkezőleg: szinte élvezte az egyenlőtlen „küzdelmet", s fel-felkacagott, de nem sértőn. Második emelet. Megáll, a lépcső korlátjára támaszkodik és pihen egy kicsit. Az egyik ajtó mögött telefonkészülék berreg, utána erőteljés hallózás következik, ő pedig tovább indul. Jóval éjfél után járt már az idő, az üdülők azonban nem unták meg a mulatozást, egyre inkább belelendültek. Kati ls egyre fesztelenebbül viselkedett, gyémántként csillogott a szeme, dúdolgatott — szép, kellemes hangja volt —, s egy pillanatnyi szünetet sem engedélyezett neki: táncolni és táncolni kellett. Olyan gondolat is foglalkoztatta, hogy megszökik a lánytól, ugyanakkor hízelgő volt számára a lány ragaszkodása, kedvessége, ami aztán fogvatartotta és vágyat fakasztott benne, hogy belecsókoljon a sima hajába, vagy beleharapjon a fehér nyakába. Később arra ls sor került. Kati úgy tett, mintha nem venné észre, ez aztán felbátorította és egy alkalmas pillanatban szájon csókolta. Kati visszacsókolta, sőt elnehezedő testtel szorosan hozzásimult, ami teljesen megvadította és fejébe zavarta a vért.. Hát így kezdődött. Ilyen bolondosán, ilyen felelőtlen játékossággal... Harmadik emelet. Hosszabb ideig pihen. Szívét a torkában érzi. Rotyogó pörkölt Illata száll felé'je, incselkedőn belelopja magát az Idegeibe, mire szájába összefut a nyál és vad éhséget érez hirtelenjében. Most eszmél rá, hogy jószerivel ma még nem is evett. Csupán a kora reggeli órákban kapott be két szalámis zsemlét a pályaudvari büfében, s talán egy kis sört ivott meg rá, hogy ugyan megivott, nem emlékszik pontosan, most minden elmosódik a fejében, nyilván a nagy éhségtől, akkor nem fog az ember agya. Mindegy. Tovább indul. Aztán már minden nap együtt voltak. Éppen a Csorba-tó környékén sétáltak szótlanul, csendesen — pedig erősen havazott —, de ők csak szedték a lábukat lassan, élvezettel, egymásba karolva, mindenről megfeledkezve. Élvezték egymás közelségét, a csendet, a havazás halk, puha és foghatatlan neszezését. Kati megállt, egy fenyő törzséhez dűlt, lehúnyta a szemét, hajában a hópihék csillagocskái fénylettek. — Csókolj meg! — mondta. És ő csókolta mohón, vadul, mint egy nagy kamasz gyerek, szinte beleszédültek, s a hó hullott, majd szél kerekedett, zúgott a fenyves, ügy vélték, hogy csodálatos muzsika zeng körülöttük. — Szeretlek — mondta a lány. — Nem érdekel ki vagy, mi vagy, így, ilyennek szeretlek, s úgy érzem ... egy ideig tudnék is veled élni... kötetlenül, hazugság és kötelezettségek nélkül, tudnék, érzem, hogy tudnék ... Negyedik emelet. Ojra megáll, pihen. A, szíve majd kiugrik a melléből." Valahol lenn nyílik a bejárati ajtó, léghuzat zúg át a lépcsőházon. Megborzong. Éhes és fáradt. Inkább fáradt, most már talán nem is éhezik. Fehér ágyat képzel maga elé. Szeretne végigdűlni rajta. Végigdűlnl és mély álomba zuhanni, s talán legjobb lenne fel sem éforedni. Feltekint. Két emelet van még hátra, végtelenbe araszoló lépcsősor. Tovább indul. Mikor hazajött a Tátrából, egy ideig nem találta a helyét. Szótlanná vált és a magányt kereste. Szeretett elmélázni egyedül, senkitől sem zavartatva. Felesége többször ls megkérdezte tőle, ml baja, mi történt vele, de ő egy vállvonogatós semmivel elintézte. Végül is arra az elhatározásra jutott, hogy az egész szamárságot elmondja őszintén, nyíltan a feleségének és azzal pontot tesz az eset végére. Ám ahogy teltek, múltak a napok, egyre üresebbnek és hidegebbnek találta az otthonát, hiányérzete támadt és nagyon vágyódott a lány után. Megpróbált ugyan szembeszállni önmagával, korholta a véh fejét, miért kellett neki Ilyen kellemetlen helyzetbe sodródnia, de az ellenállása gyengének bizonyult, felülkerekedett benne a kései szerelem maró tüze, ami nagy erővel sodorta a lányhoz. így aztán különböző hivatalos kiküldetésekre hivatkozva többször ls elutazott a lányhoz. Felesége érezte, hogy valami végzetes dolog történt a férje életében, s ahelyett, hogy erélyesen fellépett volna vele szemben, a szokottnál is kedvesebb lett hozzá, figyelmesebb, s jobban kiszolgálta, mint addig. Ha támadja és felelősségre vonja, talán minden másképpén alakul... Ötödik emelet. Ojra a korlátra támaszkodik. Lenéz, szédül, a szíve szaporázza, a térde remeg s fuldokol. Nagyon fáradt, mintha jártányi ereje sem lenne. Mégis tovább indul, tovább a hatodik emeletre, mert két évvel ezelőtt ott volt az otthona, az úgynevezett „boldog családi fészke", amit felelőtlenül és elhamarkodottan elhagyott... Jött a tavasz, minden előzetes bejelentés és megbeszélés nélkül leemelte bőröndjét a szekrény tetejéről és csomagolni kezdett. Felesége tágranyílt szemmel figyelte egy ideig — sosem felejti el a nézését —, s minden világossá vált előtte. Mégis megkérdezte: — Mit csinálsz, Jóska? — Látod: csomagolok. — Hová készülsz? — Elmegyek. — Hogyhogy elmész? Hová? — Ne kérdezz semmit... Felesleges... -— Ahhoz tán csak van jogom, hogy huszonöt évi házasság után megkérdezzem, vagy nincs, arra sincs jogom? — .Mondtam már, hogy minden szó felesleges. Jolán elhallgatott, s meredt szemmel nézte a látszólag nyugodt mozdulatokat, a csomagolást. Ügy érezte, hogy a talaj kifelé csúszik a talpa alól, s hogy a mennyezet rémítő terhe nehezedik rá, de ő keményen tartotta magát, nem Jajongott, nem toporzékolt, pedig ezer keserűség szaladozott a lelkében ... Mikor elkészült a csomagolással, felöltőjét a karjára vetette, megmarkolta a bőröndje foggantyúját. — Szervusz! — mondta még csendesen, azzal elment. Pontosan két éve, éppen Ilyenkor, orgonanyílás idején. Hatodik emelet. Mielőtt megnyomná a csengi gombját még vár, öt percet, tizet, vagy órákat, maga sem tudja, de egyszer csak megnyomja, mire kinyílik előtte az ajtó és felesége áll előtte a küszöbön túl, az előszobában. Áll megilletődötten, kissé meglepett arccal ugyanabban a pongyolában, mint amelyikben a csomagolás perceiben állt fölötte. Mintha itt megállt volna az idő, semmi sem változott, minden a régi, a kisasztal, falon a képek, padlón a cserépváza ... mintha csak reggel ment volna el munkába, mint valamikor és most este kábult-fáradtan hazatérne. Hát hazatért... Felesége egy árva szót sem szól; csak félreáll, utat enged befelé, aztán csendesen becsukódik az ajtó, fenn, a hatodik emeleten... (Igor Grossmonn felvétele) SZITÄSI FERENC: MENEKÜLÉS A TÁJBA Nagy fa az este, levelei piros halak, ég-üvegbe zdrva mellemben hordalak. Megszületsz reggel ezer magónnyal, tartozol magadnak csonttal, lázadóssal. Hajad vessző, - homlokodból serken: - út és árok vagy a szürkületben. Anyagképletedben egyenlő vagy mással. Húsod gyümölcs a makacs virágban. Megteremsz szónak, - folyó a nyelved, medredből a halak kirekesztenek. Nem köt izom és forma, tájod eleven hamu, - mocorog, vájúdik, véredben a falu. Reggel Nap leszel, - építkezik belőled a hajnal. Összehegesztenek a sugarak a világtájakkal. U. I. Hozzám menekül koporsó és bölcső. A keresztek felhasítják ingem, arcom ekék barázdálják. G. KELBAKIAIMI: BECSÜLETES EMBER Lakásunkba megérkezett a karbantartó. Feleségemmel együtt Igen örültünk, rögtön a fotelba ültettük. — Milyen jó — mondom — hogy a házkezelöség elhatározta lakásunk generáljavítását. Es azt is nagyon jól tették, hogy éppen önt küldték, Kirile polgártárs. — Csak nézze meg. A padlónk például majd elsüllyed — sóhajtozott a feleségem. — Értem — mondta szakszerűen a karbantartó. — Az ablakrámák nem jól illeszkednek össze — sóhajt egyet tsmét a feleségem. — Látom. Ertem — mondja a mester professzionális hangsúlylyal. — Tölthetek egy pohárkával, mester úr? — ütöm a vasat melegen. — Nem ellenzem. Töltöttünk, ittunk és a karbantartó azt mondja: — Hát valami harapnivaló nem akadna? Természetesen akadt. Ettünk, majd ismét ittunk, mire a mester láthatóan elérzékenyült kissé: — Ördög vinné ezt az én jellemességemetl Nem tudok magamon uralkodni. De már megtörtént, mit lehet tenni. Kenyeret és sót fogadtam el az önök házában, vodkát Ittam, hát kész! Most már nem végezhetem el a lakásuk javítását! Emelem poharam a becsületre! Ittunk, de egy szót sem értettünk az egészből. — Ilyen vedégszeretet láttán nincs szívem elvégezni a lakásuk javítását — tette hozzá a mester elérzékenyülve. — De hát miért? Csak nem részeg? — sopánkodott az aszszony. — Részeg, nem részeg, javítani nem fogok. Elvégre is minek maguknak az új padló? — De hiszen ez már tisztára töredezett, széthull — indokoloni meg. Legyintett egyet és töltött ismét a vodkából. 1 — Ez a padló jó lesz még vagy húsz esztendeig. Nemcsak keringőzhetnek rajta, de még azokat a vad modern táncokat is eljárhatják. Egymásra néztünk az asszonnyal. Ez az ember részeg! — Csak ne nézzenek úgy — intett le bennünket. — Ha én ide új parkettet adok, pár nap múlva összeszárad, szétnyílik, mint a farkaspofa és csikorogni kezd, mintha éhes kutyák vonítanának. Akarnak ilyet? — Nem... ez nem kell —- mondtuk egyszerre a feleségemmel. — Az ablakrámákat pedig minek kicserélni? Ha újakat teszünk fel, nem lehet becsukni. Ha becsukják, nem lehet kinyitni, Akarnak ilyet? — Nem, nem, isten őrizz — kiáltottuk csaknem egyszerre. —- Meg hogy beázik a tető. Most a szoba közepén egy lavór van. De ha új tetőt csinálunk, nem lesz elég egy teknő sem. Akarják? — Nem kell, persze, hogy nem kell. — Drága Kirile — töltöttem neki még egy pohárkával — ilyen javításra nincs szükségünk, kérem, hagyjon mindent úgy, ahogy van! — Ne féljenek! — mondta nyugodtan. Szerencséjük, hogy elfogadtam maguktól a kenyeret és sót. Ezért én soha nem fogok maguknál lakást javítani! Soha! En becsületes ember vagyok! Még sokáig köszöngettük a jóságát, és amikor az üveg kiürült, kikísértük őt az utcára. Aztán késő éjszakáig azon tűnődtünk, milyen jó is, hogy vannak még a világon becsületes emberek is... SÁGI TÖTH TIBOR fordítása