Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)
1972-11-05 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó
Megfogták, és bezárták egy sötét szobába. Míg meg nem adja magát, hadd pihenjen a boldogtalan Mire lementek, hallották, hogy a milícia meg a rendőrség letette a fegyvert, s a Munkástanács átvette a városban az uralmat. Pelikán bement a tanácsba, az öntővel akart beszélni; a többiek visszamentek a táborba, aludni egy jót. Észre se vették, hogy szuronyos őrség nélkül, magukban masíroznak négyes rendekben, fegyveresen. Egy éjszaka alatt kinőtt a földből a szabadság. Ök se foglyok immár, hanem vörösgárdisták, egyenrangú, büszke emberek . .. Pelikán 'nem találta az öntőt a tanácsban. A titkár azt mondta, hogy kiment a pályaudvarra összetolatni egy szerelvényt, mert, Orenburgot elfoglalták a fehérek ... Ránézett Pelikánra, és elhallgatott. — Orenburgban fehérek vannak? — kérdezte megdöbbenve Pelikán. Ez rossz hír volt. Az ellenforradalom orenburgi győzelme azt jelentette, hogy a fehérek elvágták a vasútvonalat, elvágták Taskentet és a mai Alma-Atát, elvágták egész Közép-Ázsiát... Még jó, hogy két munkászászlóalja azonnal fegyverbe állt, és odakint már gőz alatt áll a szerelvény. Amiatt rohant ki az öntő a vasútra. — Mondja csak, Pelikán. Maguk már csak név szerint foglyok, ugye? — Persze. Csak név szerint. Mi szabad emberek vagyunk. — És egytől egyig kiképzett frontkatonák. — Huszárok — mondta büszkén Pelikán. A titkár töprengeni látszott. — Mondja csak — szólt aztán —, mit akarnak a foglyok? — A foglyok — jelentette Pelikán — haza akarnak menni. A titkár bólintott. Szürke szemén köd terjengett; a virrasztás és az izgalom vízpárája. — Nagyon megértem. De gondolják meg, hogy Orenburgban Dutov hetman kezébe került a tanács ... Orenburgban csak egy maroknyi munkás él, gazdag kozákoké arrafelé a föld ... Orenburgban akasztják a munkásokat. Mit szólnak ehhez a foglyok? Pelikán hallgatott. — Hazafelé Orenburgon át vezet az fit. Pelikán bólintott. Ez igaz... — Es maga azt mondja, hogy szabad emberek lettek, Pelikán. De ez még csak félig igaz. Aki kijön a táborból, az szabad? És van-e egyáltalán szabad ember a földön, amikor Orenburgban a falhoz állítják a munkásokat? — Jól van — morogta Pelikán. — Megyünk mi is. Adjanak fegyvert, és megyünk. — Összejön egy század? — Összejön egy zászlóalj is. A titkár fölírta. Megbeszélték, hogy a foglyok este kivonulnak a vasútra; ott megkapják a puskákat és négy darab géppuskát. — Jobb lenne_ nyolc — vélte Pelikán. — Jobb lenne tizennyolc — mondta a titkár. De nincs csak négy. Ebben maradtak. Pelikán bement a táborba, s előbb a németekhez szólt be. Elmagyarázta, hogy miről van szó. Akarnak-e csatlakozni? Negyvennégyen jelentkeztek, hogy akarnak; ehhez jött ugyanennyi osztrák alattvaló. Innen a török barakkba ment, ahol nehezen boldogult, mert a tolmács összevissza beszélt, de a végén szót értettek, és előállt hetven ember. Elmennek Dutov ellen, mondták, de bort nem hajlandók inni semmi áron, mert az bűn Pelikán szavát adta, hogy bort nem kell inniok, nincs semmiféle italkényszer, csak Dutovot kell kiverni a városból és kész... „Ez több, mint százötven ember" — gondolta, és bement a magyarokhoz. Késő délután volt, a barakk szuroksötét. Nem is tudta, éber-e vagy alszik az a tömeg, amelyhez beszél. Mire befejezte, csend lett,"csak nagyváratva szólalt meg egy hang. Azt kérdezte, hogy mi van Orenburgban. — Ellenforradalom — válaszolta Pelikán. — Ahhoz minekünk semmi közünk, hadapród úr — vélte az ismeretlen. De mások kérdezni kezdték, hogy ez a sző vajon mit jelent Mert ha vissza kell adni az uraknak a földet, az más. Akkor igenis, van hozzá közük. — Vissza kell adni a földet — jelentette ki Pelikán. — Csak a kommunisták adnak földet, senki más... Tehát aki harcolni akar, jöjjön le a priccsről, és sorakozzon a barakk előtt. Ugyanaz a hang, amely az előbb. — Szóval, ml a forradalommal mennénk? — Azzal — mondotta Pelikán. Köröskörül mozgás támadt. Sokan kászálódtak, csomagoltak. De a többség ült a helyén, emésztette a dolgot, s hallgatott. Ismét megszólalt az a hang, mely — úgy látszott — a barakk szószólójáé volt. — Ki vezeti a forradalmat? — Lenin. — Magyar ember? — Nem magyar. — Hát az baj — vélte a hang. — Bajnak baj — hagyta jóvá Pelikán —, de mit csináljunk, ha egyszer így alakult? Nem lehet mindenki magyar. — Az rendben van — mormogta egy kis tűnődés után a hang. Pelikán gyufát gyújtott, s nekivágott annak a szűk utcácskának, amely a priccsek között vezetett. Hosszú bajuszú, marcona honvéd Jött feléje. — Hogy hívják? — Nagy Sándornak. Veszprém vármegye, Karakó. — Éjfélkor indul a vonatunk. Eljön velünk? — Én csak kubikos vagyok, és nagy családom van otthon. Várnak erősen. Ezért aztán meggondolja az ember, hogy mit csinál. Megcsavart egy cigarettát, a gyufa lángjánál körülnézett. Aztán belekiabált a sötétben vesztegelő sokadalomba. — Indulás magyarok. Megyünk a vasútra ... A vonat csak hajnalban indult, három napig döcögött, és harmadnap is csak Orszk alá érkezett. Igaz, hogy minden állomáson megállt, mert mindenütt felszállt egypár ember, vagy hozzálöktek egy-két vagont. Orszkba már bábeli zsibongással értek; oroszok, magyarok, németek, japánok, törökök, bolgárok és így tovább ... A vonat kifutott az állomásról, aztán megállt. Az erdőből puskák ropogtak, kozák. járőrök lőtték a szerelvényt. A havas töltésen, pár száz méterrel előttük, egy másik vonat ls állt, a balti flottának egy zászlóalja. A tengerészek komisszárja átjött, és megkereste a vasöntőt; közölte, hogy a felderítők szerint Orenburgból kivonták a kozák csapatokat. Nyilván az ő bekerítésükre készülnek; nem tanácsos várakozni. Támadni kellett. Ä terep lápos, buckás, zsombékos. Rossz talaj a kozák lovasoknak. A nemzetközi zászlóalj elhagyta a szerelvényt. A tengerészek a déli visszavonulást zárták el, egyelőre mint tartalék. Másfél órával később egy előretolt géppuska kezdte el a támadást; Nagy Sándor kelepelt ott fent, egy hóbucka mögé bújva. Mikor a lovasroham megindult, Nagyék visszavonultak, elérték a nemzetközi zászlóalj vonalait, aztán a többivel együtt törtek előre. Négy géppuskából csak három maradt; az egyik bedöglött az első sorozatba., De a másik három széles pászmákat söpört a lovasok közt, a támadás megfeneklett, inogni kezdett, aztán felágaskodott egy ló, és vágtában indult visszafelé . . . Nyomában öt, tíz, valamennyi kozák. Délnek fordultak, egyenesen szemközt a tengerészek félkörével; ezen a falon úgy loccsantak szét a menekülők, mint a hullám a sziklafalon. Két óra hosszat tartott a nemzetközi zászlóalj első összecsapása; két óra múlva szabad volt az út Orenburg felé. (1919) Uitz Béla: ZÚZZATOK SZÉT A BÖRTÖNÖKET (tus). 1972. XI. 5. megjutalmazták érte: ötven rubelt kapott. Egyébként párttag volt, de — a cári idők öröksége — szeretett kissé felöntögetnl a garatra. Bizonyára a jutalom is erre ment. Csakhogy már régen emészetette a tüdőbaj, s ennek a betegségnek, tudjuk, nem használ az ilyesmi. Kezelték ugyan, sőt, valamilyen gyógyhelyre ls elküldték, de hiába. Szóval, tavaly elköltözött a másvilágra a mi Bacsurinunk; eltemettük. Csak az orsók maradtak utána. Ha a fúróhelyeken jár az ember, csend veszi körül, csak a hlmbák hajladoznak csikorogva, s az orsók gurulnak a fűben ide-oda, Ide-oda mindenfelé. Megyek s azt gondolom magamban: „A mi Bacsurinunk gurigázik, de még hogy gurigázik .. Botov elnevette magát, s másra terelődött a sző. iSok mindenről kellett kifaggatnom, riporteri kérdések és feladatok rajzottak az agyamban a fúrásban mutatkozó erős lemaradás okáról; az üzemeltetés akkoriban sikeresen folyt. Szóval nem értem rá az Oklahoma-szivattyúkka! foglalkozni, meg a velük kapcsolatos miegymásokkal. Csak úgy átvillant az agyamon, hogy milyen érdekes mindez, emlékezetemben kéne tartanom. Néhány napra mégis elfeledtem Bacsurin történetét, más dolgok és benyomások szorították háttérbe. Csak elutazásom napján, egy távoli területről vlszszatérve, jártam ismét az egyes számú fúróhelyen. Közben beköszöntött a tél, tartós hó lepte el a vidéket. Minden fehérlett körös-körül, és mintha még inkább kihalt volna. Még mértanibban, még sivárabban feketélltek a csövek, tornyok, szivattyúszerkezetek, még vigasztalanabbul terült el a sík föld az ólmos fehér takaró alatt, még hidegebben, félelmetesebben csillogtak az egész táj felett a fő-hegygerinc bordás tömbjei és csipkés ormai. A telepen tovább folyt a pihenést nem Ismerő láthatatlan munka, a fagyos, tiszta levegőben mindenfelől panaszosan csikorogtak a himbák és a meghajtó drótkötelek; durvábban, feltűnőbben görögtek ide-oda szüntelenül a faorsók a makulátlan hótakarón. „Milyen szánalmasan egyszerű mozgási — gondoltam magamban, amikor Bacsurin, a lakatos eszembe jutott. •>— Ide-oda, ide-oda, és mindig csak egy heJyben. Ebbe torkollt az életed, Bacsurin elvtárs, a hoszszú és változatos mozgásokban gazdag élet... De vajon valóban gazdag volt?" Ekkor ráébredtem, hogy semmit sem tudok az elköltözöttről, akinek testet öltött gondolata továbbra ls segíti a nép munkáját; újabb és újabb tonna olajat hoz felszínre. Nem Ismerem külsejét, gondolatvilágát, beszédét, modorát, mindazt a jellegzetességet egyéni színt, amelyet Így fejezett kl kurtán: „Én, Bacsurin", és talán sajátosan kacsintott a barátjára, miközben savanyított paradicsomot harapott a pálinkához, majd hüvelykujjának párnájával megsimogatta vastag bajuszát... Volt-e bajusza egyáltalán? Itt már a képzelet kezdődik, az irodalom, de hogy valójában milyen volt, arról semmit sem mondhatok. Még az atyai nevét sem tudom. Heves vágy fogott el, szükségét éreztem, hogy nyomban mindent megtudjak róla, hogy kifaggassam Botovot, a barátait, a családját — hiszen bizonyára maradt utána valaki. Legalább a fényképét láthatnám ... De a csoportiroda előtt már várt az alkalmi autó *hogy bevigyen a városba, percre ki volt számítva az Időm. Le kellett mondanom Bacsurinról... Azóta nem jártam az Oj Ipartelepen. Gondoltam, írok Vaszllij Mihejevicsnek. hogy felvilágosítást kérjek tőle. De valahogy nem akaródzott megtennem. Mit is közölhetne még azon felül, amit elmondott? Születési évét és helyét, a párttagsági Idejét? No és még ha fényképet küldene is, az sem sokat mondana... így aztán letettem az Írásról. De egyre gyakrabban gondolok Bacsurinra. Hiszen volt idő, amikor a földnek egyazon zugában éltünk: húszban-huszonegyben. Talán találkozgattunk ls olykor, gyűléseken szót Is válthattunk egymással, cigarettára gyújtás közben. Akkor még füstölgött az Oj Ipartelep — a csecsenyecek gyújtották fel —, rút tűzfészkek pislákoltak. Bacsurin a többiekkel együtt oltotta a tüzet, romot takarított, Javítgatott, újjáépített. De hol volt azelőtt? Nem partizánkodott-e? Nem kószált-e télen a hegyekben, NyikolaJ Gikalo csapatával, nem harcolt-e Vozdvizsenszkaja alatt, nem állt-e vadul kalapáló szívvel a domboldalon, s meresztette szemét a tavaszi éjszaka sötétjébe, lesve, hogy mikor vet lángot az Oj Ipartelep petróleumtartálya, a felkelés jelzőfáklyájaként? Azon az éjszakán nem vetett lángot, hiába lesték a gikalisták: hiba történt. Nem csapta-e földhöz a sapkáját haragjában e megátalkodottság miatt? Orosz munkás volt, északról vándorolt le ide, egyedül vagy a földijeivel vagy talán még kisfiú korában, apjával, aki itt telepedett meg, ezen a páratlan vidéken, az orosz világ peremén. Évtizedek múltak, a le nem Igázott Kaukázus örök jegével ott csillogott a fejük felett, zúgatta zavaros habjait a Szunzsa, és 6, Bacsurin, köhécselve végezte a maga lakatosmunkáját, amely millió más emberi munkával közösen hivatva volt megváltoztatni majdan a vidék képét, a zordon sziklák körvonalait, s talán még a félelmetes Kazbek csúcsát is. Sajátos grozniji színezetű volt itt minden, az események hasonlíthatatlan illatával telített. Bacsurin házasodhatott egy szomszéd faluból, elvetethetett fiával egy helybeli kozáklányt vagy egy máshonnan odavándorolt fehérnépet; folyt is a lagzin a kizljari szőlőlé, majd beszakadt a padló a patkós csizmák alatt... Százféle esemény zajlott le itt, Groznijban és az Ipartelepen, amelyről mi már csak nagyjában tudhatunk meg unalmas átalánosságokat. Bacsurin látta és átélte mindezt; sok-sok élményéből semmi sem maradt. Történelmi tanulmányt lehetne írni: „Grozniji proletárok az 1905-ös évben." Vagy regényt a groznijiak eredményeiről az első ötéves terv Idején, egy Bacsurin-féle embert rajzolva meg hőseként. Ha hiteles lesz ls mindez, ha még olyan valóságszerű akkor is csak általánosságot kapunk, tipikusát, hasonlót; igazi Bacsurin, a lakatos, aki az Oj Ipartelepen élt, és tüdőbajban halt meg ezerkilencszáharmincban — nem kerekedik belőle. Az igazi, hamisítatlan Bacsurin nyoma csakis ebben a mozgást közvetítő drót- és orsó-kombinációban rejlik, amelynek ötlete valamikor az ő agyában fogant. Ez az egyetlen hiteles emlékünk róla. Ezek nélkül a teremtő gondolatából lett orsók nélkül hírét se hallottam volna, nem ls sejteném, hogy ilyen nevű em ber élt a földön. Lehet, hogy elég is neki az effajta halhatatlanság: hogy csikorogva gurigázhat ide-oda, kedvére? De már harmincegyben kiszorították az olajiparból a kezdetleges Oklahoma-gémeket a sokkal tökéletesebb szivattyúk: a saját motorjukkal hajtott Wickers-félék és az „Ideál". S már akkor megjelent a mindenfajta szivattyút felváltó „földgáznyomású emelő", amely a kompresszortelepről kapott gáznyomással sajtol J« ki a fúrólyukból az olajat. Az Oklahoma-gémek, e Bacsurin-féle meghajtórendszerrel egyetemben, csaknem teljesen eltűntek az ipartelepekről. Bacsurin ötletének, munkájának utolsó nyoma is odalett. Én mégsem akarom őt elfelejteni. Amikor azt olvasom az újságban, hogy Groznijban új városi fürdőt építettek, azt gondolom: ,Hej ľ i Ba csurin nem csapkodja magát abban a fürdőben!" Amikor a minap hírül adták, hogy Grozníjből villamosjárat indult az Ipartelepre, megint csak Bacsurinra gondoltam: „Nem utazik bizony, nélküle robognak, csilingelnek a kocsik, bizony, nélküle..." Valahogy úgy érzem, kiváló ember volt. Emlékezzenek hát, őrizzék meg emlékezetükben gyerekek, unokák, elvtársak, a nép! Brodszky Erzsébet fordítása
