Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)
1972-11-05 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó
N yevjánszkban még november 9-én se tudták az emberek, hogy Pétervárott kitört a forradalom. Pedig a Vörös Gárda a forradalom első óráiban megszállta a postát, és elfoglalta a fővárosi távíróhivatalokat, de a nyevjánszki távirdász még 9-én este az unalomig ismert sürgönyt kapta: „Pétervárott kisebb tüntetések, néhol fegyveres összetűzések. A kormány szilárdan ura a helyzetnek." Ráadásul a távirdász még gondolt is egy nagyot, s mikor átírta a sürgönyt, egyszerűen kihagyta az első mondatot. Így aztán a nyevjánszki Munkástanács még 9-én este sem tudhatott többet a pétervári helyzetről, mint amennyi ebben a sürgönyben állt, vagyis, hogy „a kormány szilárd ura a helyzetnek". Lehet ugyan, hogy más úton-módon is igyekeztek híreket szerezni, de ez nem volt könnyű feladat. Az Auróra halóágyúinak dörgése nem hallatszik az Urálig, Nyevjánszk messze esik a nagy vasúti csomópontoktól, stratégiai jelentősége elég közepes. A huszonötezer főnyi lakosság legnagyobb része munkás, akik az arany- és vasbányában, a nagyolvasztóknál vagy a bengerdében dolgoznak. A szakmunkások oroszok voltak, a napszámosmunkát, vagy ahogy az oroszok mondták, a „fekete munkát" jórészt a hadifoglyok végezték, köztük háromezerötszáz magyar. Legénységiek, altisztek, hadaprődok — mert a hadapród legénységinek számított. Reggel szuronyos őrök kísérték őket a bányákba vagy a vasmű kapuja elé, este viszszamentek a táborba, a zsúfolt és egészségtelen barakkokba. Mérhetetlen honvágy kínozta őket; torkig voltak a háborúval, a fogsággal, a vassal erezett földdel, a kormos felhőkkel, a koromtól megszürkült hótakaróval. Kék eget és búzaföldeket akartak látni; a kék ég valahogy összemosódott a szabadság gondolataival. Legnagyobb részük dunántúli volt, mert egy egész szekszárdi huszárezredet hoztak Ide az oroszok, miután Galíciában szőröstül-bőröstül bekerítették. November 9-én éppúgy telt el az este, mint évek óta akármelyik másik este. Megették a levest, valaki énekelt egy véget érni nem akaró, szomorú nótát, aztán, a csendesedő dal bölcsőjében, mind álomra szenderültek. Fáradtak voltak, s örültek, hogy megint lenyomtak egy napot De éjfélkor három orosz jött be a táborba, a Munkástanács pecsétes engedélyével. A magyar barakkokat keresték, s a magyar barakkban egy fiatal hadapródot, Pelikán Gézát, aki bácskai gyerek volt, és tűrhetően beszélt oroszul. Nagy nehezen meglelték a horkoló, szuszogó sokadalomban. Cibálták a lábát, míg föl nem ült. — Jöjjön velünk — mondta az egyik, akinek arcát mintha Ismerte volna a Martinból Pelikán. — Hová? — A tanácsba. A nyevjánszki Munkástanácsban nem akármiféle emberek ültek. Sok kipróbált bolsevik akadt közöttük, még „ötösiek" is, tapasztal rókák az 1905-ös forradalomból. Ezeket szibériai száműzetésükből hozták öt Nyevjánszkba, gyári munkára, a behívott munkások helyettesítésére. Egy öntő volt a szobában, és a titkár, szürke hajú, szürke szemű s láthatóan Igen keményfejű férfi. — No. Pelikán — mondta —, épp maga kell nekünk. Maga bent van a Vörös Gárdában, ugye? — Bent. — Hát ide figyeljen. Aztán elmondta szép sorjában, hogy Pétervárott kitört a forradalom. Lenin elsöpörte Kerenszkijt, és a bolsevikok átvették a hatalmat... — Honnan tudják? — Tudjuk — vonta meg a vállát a titkár. — Sürgönyt kaptak? — Sürgönyt is kaptunk — bólintott a titkár és odalökte a blankettát Pelikán elé. „A kormány szilárdan ura a helyzetnek" — olvasta Pelikán. — Mi a fene? — tűnődött. — Csak ez jött? — Csak ez. — És mégis? — Akkor jó — mondta Pelikán, s a titkár kérdésére kijelentette, hogy mindenben kész segíteni a Munkástanácsot. — Arról van szó, Pelikán, hogy még ma éjjel át kell venni a városban a hatalmat. Pelikán a fejét vakarta. — Bajos — dünnyögte mogorván. — De még milyen bajos — tetézte a titkár, tudván, hogy a városban nemcsak hadifoglyok és munkások és illegális vörösgárdisták vannak, hanem rendőrség és csendőrség és ráadásul egy rohamzászlóalj, melyet a júniusi napokban küldött a hadvezetőség a helyőrség megerősítésére. Ahány gyár, annyi tűzhányó az öreg Szent Oroszországban; sok kéz kell ahhoz, hogy oltani tudjuk a tüzet. — Le kell fegyverezni a rohamzászlóaljat — mondta az öntő. Pelikán bólintott. — De hogy gondolkoznak odabent a foglyok? — Rokonszenveznek — vélte Pelikán. Am a titkár legyintett. — A rokonszenv szép dolog, de most nem sokra megyünk vele. Most cselekedni kell, méghozzá gyorsan, ügyesen, fondorlatosan ... Hadicsel nélkül nem győzhetik le a fegyveres túlerőt. És erre, épp erre kellene néhány fogoly... Be kell szivárogni a laktanyába; elöl egypár fogoly, aki nem kelt feltűnést, nyomában a Gárda, szépen, csendesen. Ha csellel nem megy, akkor hadd jöjjön az utcai harc. — Keltse föl az embereit, Pelikán. Ne sokat. Tizenötöt, húszat. Csak megbízható legyen az a pár... Fél kettőre járt, mire visszaért a barakkba. Mindenki mélyen aludt Felköltötte Samodait, Kutast, Csehet, Ostorost. Aztán még egypárat, de csupa huszárt. Egy szakaszvezetőt, aki vasas volt otthon, meg egy nyomdászt, aki a Népszavánál dolgozott. Előadta, hogy miről van sző; a vállalkozás — mondta — nem veszélytelen. Lehet, hogy az őrség lőni fog. — Nem biztos. Lehet, hogy nem fog lőni — mondta valaki. Ezt Kutasnak hívták, huszártizedes volt. Négy gyerek meg az asszony várta odahaza; de azért ment. Csak a kapuban állt meg egy pillanatra. ÖRKÉNY ISTVÁN a fejét. Kutas a nyakánál fogva kirántotta az utcára, szépen megfogta a fejét, s Pelikán a homlokának nyomta a puska csövét. Az őr a lámpa alól rámordult a társára: — Meg ne mukkanjl Politikai dolog, Ebben, úgy látszik, a másik ls megnyugodott, s a húsz magyarból tizennyolc lábbujhegyen a sötét kapuboltozat alá lépett. Kettő kivül maradt az őrszemek mellett, s a megbeszélt terv szerint megadta a jelt. Egy kis égő papírcsóva repült a levegőbe, s erre a felfegyverzett nyevjánszki munkások hangtalanul körülvették a laktanyát... Odabent egy szusszanás sem hallatszott. Megtalálták az őrség szállását, és nesz nélkül szedték össze a fegyvereket. Félhomály volt, azok a régi, szénszálas lámpák alig adtak valami — Azt mondja, hadapród úr, hogy elveszik az uraktól a földet? — Elveszik. A cárét meg az urakét meg a papokét. — Az más — mondta Kutas, és — végső gondját is elvetve — ment tovább. Csaknem három óra volt, mire odaérkeztek a laktanya elé. A kapu fölött egy halvány, szénszálas égő pislogott. A lámpa fénykörében állt az őr. Csendesen ballagtak; elöl Pelikán, aki tudott oroszul. Mikor odaértek, körülvették az őrt, lefogták, kicsavarták a kezéből a puskát és ráfogták. — Fel a kezekkel. Ha megmukkansz, lelövünk. Az őr megdöbbent — Mit akartok? Pelikán megnyomta a csengőt. — Csendesen — intette az őrt. — Politikai dolog. Csörrent a zár, egy katona dugta ki fényt A magyarok nekibátorodtak, és szobáról szobára járva hordták le a puskákat a kapu alá. Kutas és Pelikán az étkezde feié mentek; körös-körül horkolás hallatszott, nyögés, forgolódás a priccseken... De a folyosón hirtelen szembetalálkoztak a napos tiszttel. Almos arcán megdöbbenés. — Mit akar, Itt, pán? Pánnak, úrnak hívták akkor a foglyokat. — Add ide a puskádat — szólt rá Pelikán. Megnézte a rangjelzését; porucslk volt, azaz hadnagy. Végre megértette, hogy miről van szó. — Riadói — üvöltötte, de már elkésett vele. Nem volt ott már senkinek fegyvere, neki magának sem. — Add meg magad — szólt Pelikán eltökélten. — Nem adom meg magamat Pelikán tanácstalanul nézett körül. Mit csináljanak, ha ilyen csökönyös? IVAN tCATAJEV: Bacsurint, a lakatost, sohasem láttam. De ismerem a helyet, ahol élt. Akár köd lepi el a tágas völgyeket, akár sűrű eső szitál s tapad apró krlstályvízgyöngyökként a ruhára, akár kiderül az ég, a grozniji Oj ipartelep képe mindig szép és mindig szomorú. A szomorúságot talán az okozza, hogy az emberi munka hódítása még nem teljes ezeken a magaslatokon. Mik ezek így? Már nem a kaukázusi Ázsiának szabad, vad hegyvonulatai, amelyeket a szél ismer csak, s a hatalms é&€olt, meg a lovas négyszögletes nemezköpenyében. De nincs még város a magasban, sem gyárüzem, amely szinte nyomtalanul eltüntetné az őstermészetet, és elfeledtetné az épületek közeiben meg az utak öszszevisszaságában. Az olajtelep sokáig megrekedt ebben az átmeneti állapotban, az őstermészet meg a civilizáció között, s bárhogyan dübörgött, bárhogyan csattogtatott ls acélon acélt, és ragyogtatta fényeit az éjszakában messzi-magasan, mint egy szikrázó Tejút, mindez még nem a végső győzelem jele. ... Zegzugosán halad az út, kapaszkodik egyre magasabbra, s körös-körül csak az ipar képe: megsűrűsödött parafinfoltos sötét fúrótornyok, meg frissen deszkázottak futnak fel a lejtőkön; sűrű szálerdőként állnak a gerincen, tömegesen tartanak a mély szakadékokba; testes víztartályok Itt is, ott is, műhelyek, étkezdék, lakóházak cserepes t etől; amott a gázgyár sűrítő tornya, emitt a transzformátor-állomás zümmögő erődje. Élet van e dübörgésben, kopogásban, a földből feltörő sűrű gőzfelhőkben, koncentrált energiatermelés. De felröppenve az oromra, lefelé megszakad az út, és egyszerre kibukkan a hallgató táj, az örök természet hona. Egymást követik az el nem foglalt magasságok meredek hullámai, vöröslő bozótköntösükben, kevéske hóval a csúcsokon; ember nem járta, csendes sűrűségek, ahol talán egyetlen kis félénk ösvény kígyózik csak a kapaszkodó, nedves galagonyabokrok tüskés szövevényében. Vöröses, barna meg ködös-málnaszínú hegyvonulatok, s ez utolsó lilás szirt mögött a Csecsen-aul völgyének kékesszürke köde. Amott Jobb felől az Aldlhegyeken túl, a messzi-messzi látóhatár elérhetetlen, szeles kékségében az erdős Fekete-hegyek havas csíkos, foltos gerincei látszanak. Milyen szomorú és fenséges vidéki De mire kiderül az ég, mindenen túlmagaslik, mindent maga alá gyűr és eltörpít a sötét szakadékos, óriási főgerinc — csupa másnyelvű dal, tengertől tengerig utat ta'ált barbár rege; s hirtelen kivillan a felhők közül megvillantja félelmetes jégcsúcsát a Kazbek (mondaná Gogol). A megérkezésemet követő napon az egyes számú fúrőhelyen jártam. Az eső csak reggel állt el, nyirkos, ködös, barátságtalan idő volt, a környék homályosnak látszott, mintegy viaszos papíron át. Az utakon Groznij rettentő sara nehezült a lábamra, és húzta lefelé a csizmámat, de még Itt, a megbarnult füves réteken is szomorúan cuppogott a talpam alatt a felázott, ruganyos talaj. Meglepett, hogy milyen szokatlanul néptelen a terület. Olvastam már, hogy a modern olajkitermelésben a szivattyúk és a főldgáznyomású emelőgépek mellett kevés munkásra van szükség éppen csak az általános ellenőrzés meg a javítások elvégzésére; mégis, az előző években megszokott olajmeregetés gyermekien lármás sürgése után most furcsa,volt éreznem magam körül ezt a láthatatlan munkát, amelyet az oktalan gépezetek mintegy magukra hagyatva végeztek. Előző nap feljegyeztem a noteszembe: múlt hónapban harmincezer tonna nyersolajat termeltek kl az egyes számú fúrótelepen. Tehát ezt az egész mennyiséget csendben kiszívták a földből, s eljuttatták csöveken a gyárakba, szinte emberi kéz segítsége nélkül. Csöndes, fehér égbolt, nedves fű, csövek, elszórtan a ködben szivattyúhimbák és földgáznyomásos emelőgépek merev körvonalai — mint egy vassivatag, és lám, titáni munka folyik itt, óriási tömegek és súlyok mozgatása. Felsejlik a jövő: ugyanilyen kihalt gyárak önműködően mozgatják a munkapadokat és járatják a futószalagokat, az emberek meg kimentek a folyópartra, s elmélázva üldögélnek a szabad ég alatt Tökéletes csend volna, ha a ködből mindenfelől ütemes nesz, halk sóhajok, csikorgások nem jutnának a fülembe, s a fűből is valami egyenletes zizegés hallatszik. Utóbbinak okát Ismertem már: minduntalan drótköteleken kellett fitlépnem, amelyek az egész területet átszelték, és szüntelenül Ide-oda rándultak. Nehogy földet érintsenek, itt-ott nagy faorsók voltak alájuk helyezve, és teicnőforma favályúkban az orsók is folyvást ide-oda, Ide-oda gurultak. Követtem egy drótkötelet: szivattyúhimbához vezetett.- Lerajzolva láttam már, így ráismertem: egyszerű, Oklahoma-típusú himba volt, amilyenek ezerkilencszázhuszonötben váltották fel először a termelésben a barbár meritőkanalakat. Panaszosan csikorogva hajladozott, mint a kútgém, s húzta-nyomta a szivattyúdugattyúhoz erősített, fényezett rudat. Egyszerű mozgását éppen a drótkötélről kapta, amelyik a fűben futott az orsókon. Visszafordultam és hamarosan megláttam, hogy a drótkötél egy dombon álló' magányos kis betonépület felé tart, ahonnét sugárszerűen elágazva töhb tucat Ilyen meghajtó drótkötél indul. Az épület belsejében motoráttéttel forgatott lassan egy vízszintes fekvő tárcsát, ennek széléhez voltak odaerősítve körben a meghajtó drótkötelek. Itt, a tiszta, meszelt falak között, a nagy ablakok fehér világosságában született folytonosan, mint valami csendes szülőszobában, ez az egyszerű mozgás amelyet a drótkötelek több tucat olajkúthoz továbbítottak. Amíg a fúróhelyen jöttem-mentem, egész Idő alatt mindössze két emberrel találkoztam: az őrökkel, akik a belépési igazolványomat ellenőrizték. Este régi-régi Jó barátom, Vaszilij Mihejevics Botov, a telep őslakója, így mondta el néhány szóban a faorsőkon mozgó drótkötelek történetét: — Volt Itt a telepen egy csudabogár lakatosunk, Bacsurin nevezetű, ö találta ki ezt a mozgástovábbitási módot a tárcsától a hlmbákig, úgy huszonöt körül. Egyszerű megoldásnak látszott, Így hát mindenütt bevezették, Jobbat nem tudtak kieszelni. Persze 1972. XI. S.
