Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)

1972-11-05 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó

A SZOVJETSZKIJ FILM egyik legutóbbi szórna „Az ember preBeszélgetés LJUDMILA CSURSZINÄVAL Ljudmila Csurszinát sokan a „legszebb szovjet fllmszlnésznőnek" nevezik. De hogy nemcsak szép, hanem rendkívül tehetséges is, arról több filmszerepével adott már tanúbizonyságot: a Doni elbeszélés Darjájával, a Virinyejával, legutóbb pedig Ljubov farovajával. Ljudmila Csurszinának ezekben a napokban egyszerre három filmjét mutatják be Szovjetunió-szerte: Az Arhat és a Bubulinasz utca sarkán című filmben újságírónőt alakít, ez a filmje Moszkvában készült; az Összecsapást Ogyesz. szában, a Privalov millióit Szverdlovszkban forgatták. A színésznő élete az elmúlt évben tehát a filmstúdió—repülőtér—szálloda „háromszögben" zajlott. — Mi foglalakoztatja a három film befejezése után? — kérdezte Ljudmila Csurszjnától a Szovjetszkaja Kultúra tudósítója. — Izgalommal várom, hogyan fogadja őket a közönség. Az ember mindig csak a bemutató után döntheti el, milyen eredménnyel végződött a munkája; hogy vajon filmjeire szüksége van-e a nézőknek. Ha a közönséq szívesen fogadja a filmet, a színész boldoq. Sajnos, ritka az ilyen bqldogság. — Melyik alakítását szereti legjobban? — Gyakran mondják a színészek, hogy legjobb szerepeiket még nem játszották el. Én ezt nem mondhatom, mert többesztendős pályajutásom alatt a sors igen kitűnő szerepekkel ajándékozott meg. Őszintén szeretem öket,< valamennyi eljátszott orosz asszony-figurámat; hiba volna, ha egyiket a másik kárára kiemelném. — Mi a véleménye a népszerűségről? — Bármit felelnék, banálisan hangzana vagy nem volna őszinte. Engem az csakugyan örömmel tölt el, ha az emberek elismeréssel említik eljátszott szerepeimet. Nemréq Moldaviában jártam. Megérkeztünk egy kolhozba, s alighogy kiszállok az autóból, ezr hallom: „Nézd csak, Virinyeja jött el..." jó ilyet hallani. — Mit érez, amikor saját magát látja a vetítővásznon? — Nehéz megmondani. Inkább elmesélek egy esetet. Amikor elkészült a Virinyeja, nem volt alkalmam megnézni a filmgyár házivetítőjében. Először eqy munkásklubban láttam a filmet, közönség-találkozón. Amikor a vetítés végén kigyulladtak a lámpák, majdnem elfeledkeztem rffla, hogy föl kell mennem a színpadra. Es amikor már ott álltam, olyan Izgalom fogott el, hogy nem találtam szavakat. Csak szorongattam a mikrofont, s váratlanul sírva fakadtam. Félelmetes csönd volt a nézőtéren. Elszégyelltem magam. Arra qondoltam: a közönség azt htszi, kimódolt, megjátszott könnyek azok ... Akkor elhatároztam, soha nem megyek úgy közönség-találkozóra, hogy előtte nem nézem meg a filmet. Mert amikor az ember először látja önmagát egy új szerepben, akkor — azt hiszem — hallgatni van kedve: vagy a megren düléstől, vagy azért, mert sajnos, nincs lehetőség, hogy amit elrontottunk, kijavítsuk. (fszm) mier planban" címmel cikket közölt JOSZIF HEJFICTÖL, az idősebb szovjet filmrendező-nemzedék egyik jelentős képviselőjétől. Ügy véljük, az írás olvasóink érdeklődésére is számot tarthat, ezért az alábbiakban közöljük. AZ EMBER PREMIER PLANBAN E

gyet kell értenünk a bölcscsel, aki észrevette, hogy a világon található valamennyi „felület" közül az emberi arc a legcsodálatosabb. Ehhez csak annyit tehetnék hozzá, hogy alkalmasint ez a legkevésbé föltárt felület. Vajon nem a premier planba helyezett ember-e a művészet legfőbb tárgya? A művészetnek ugyan mit kell még rajta fölfedeznie? őrzöm Romáin Rolland levelét, amelyet a Viharos alkonyatról írt. A nagy francia író szerint a filmnek az a lényeges vonása, hogy megmutatja „az egyén kivirágzását a tömegek forgatagának hatására". Az egyén kivirágzását! ... És mit hallottam egyszer egy egyszerű kolhozbeli asszonytól! Amikor külső felvételeken egy kolhozban jártunk, úgy látszik, túlontúl dicsértem a búzamezőket, mert egy asszony így szólt hozzám: „Igen. igen, ez biz' így van ... Ez a kenyér, drága nekünk, de nem drágább, mint te meg én!" Ezt a mondatot minden művészeti rnani. fesztumnál jobban megjegyeztem magamnak. Ha eltöprengünk azon. mi lehet az oka, hogy egyes filmek sokáig élnek, mások hamar elöregszenek, föltűnik, hogy azokra a filmekre nem borul a feledés fátyla, amelyekben élő emberi sorsok pulzusa ver. Amikor végighaladok a stúdió folyosóin, el-elnézem a falakra aggatott filmfotókat. A nagyon régiekét is, az éppen csak befejezettekét is. És mindannyiszor eltölt az érzés, hogy az idő közegén haladok át. Sok film témája, tartalma elhalványodott, feledésbe merült, de a figurái, az alakjai élnek. Az idő, e legszigorúbb és legelfogulatlanabb bíró kiválasztotta, megőrizte a fontosat, a másodlagosát pedig elvetette. A határozott, tipikus és egyúttal megismételhetetlen karakterek, amelyeket a művész a forró élet sűrűjében vett észre s a művészet szül újjá, hoszszú életűeknek bizonyultak, megmaradtak a nép emlékezetében. És pontosan ez következik be azokkal a filmekkel is. amelyeket ma mi készítünk. A szereplők jobbik fele életünk elválaszthatatlan társa lesz, rájuk ismerünk, mintha rokonaink, barátaink vagy testvéreink volnának. Mintha valójában éltek, küzdöttek, szerettek és meghaltak volna. Ha megkérdeznének, mit tekintek a művészet fő funkciójának, habozás néljtül azt válaszolom: a példa erejét. A példa: mindig az ember, meg amit tesz. Hogy egy példaképnek mekkora az ereje, s példája mennyire „ragadós", hogy mekkora hatású a vetítővászonról, azt nem ls kell hangsúlyoznunk, annyira közismert tény. Nemcsak kivételes képességű, diadalmas, élenjáró ember képes arra, hogy a nézőt vagy az olvasót nagy erővel magával ragadja. Beható vizsgálódás tárgya lehetne nyomon követni, milyen bonyolultan és sokszor váratlanul támad vagy szakad meg a kapcsolat a ve. títővásznon látott és a nézőtéren ülő ember között... Nem vagyok szociológus, sem kritikus; nézőként járok moziba. Tegnapi nézőtéri szomszédaim leveleit olvasom, azokra válaszolok. Találkožom a közönséggel, hogy úgy mondjam: vádlottként és bíróként. Gyűjtöm a tapasztalatokat és összevetem őket. mint minden gyakorló rendező. Tudom, milyen ereje, jelentősége, hatalma van az emberi hangütésnek ... Nemrég alkalmam volt megnézni egy rövid dokumentumfilmet, egyszerű a cfme: Mozi. Egy mozigépészről van benne szó, aki vándormozijával fölkapaszkodik a Pamír jégborította meredélyein a legelőkre, a pásztorok közé. Fölvillan a vetítőgép lámpája, látni a pásztorok elragadtatott arcát — a Hamletet vetítik. A pásztorok nem tudnak oroszul. Shakespeare párbeszédeit a mozigépész fordítja le nekik, miközben végzi a maga munkáját ls. Ennek az em. bernek szemében egyszer harag gyúl, majd szomorúság és töprengés látszik benne — követi Hamletet. És Szmoktunovszkijjal csaknem szinkronban; követni igyekezvén a színész hanghordozását, mondja a mondatokat az öreg gépész. Mondja pedig olyan nyelven, amelyen nem milliók, nem is egy nép, hanem mindössze — hatszázan beszélnek az egész földkereksé' gen; hatszáz ember, akik elhagyatottan pásztorkodnak a Világ Tetején. Évszázadok választják el Hamletet a mozigépésztől, ebben a szép kisfilmben mégis titokzatosan együtt van két emberi „premier pian": a színészé, aki Hamletet játssza, és azé. aki a körülmények kényszerítő ereje okán vállalja a közvetítő szerepet Shakespeare között meg egy kis pásztortörzs között, amely a hófödte Pamíron él. Vannak filmek, a tűzijátékhoz hasonlatosak. Villogásuk épp olyan éles, amilyen rövid ideig tart. Ren. geteg a szín, a „szépség", a lárma és a pukkanás! Utána pedig, amint ez a tűzijátékok után is így van, még nagyobb lesz a sötétség, mint előtte volt. Az emberre kell figyelnünk, valóságos életére, nem pedig az elködösített, absztrakt, „emberire"; szeretnünk és szánnunk kell az embert, büszkének kell lennünk rá, örülni neki, hinni benne — minderre a nagy orosz irodalom tanította filmművészetünket, Tolsztoj és Dosztojevszkij, Csehov és Gorkij, és nyomukban a szovjet Irodalom legjobb alkotásai. És amikor a világ meghallotta a szovjet film fiatal hangját, megrendülten figyelt föl: hírt vett a forradalom szülte új emberről. Először látta ezt az embert premier planban. És az élmény annyira erős volt, hogy háttérbe szorultak a technikai gyöngeségek, s az is, hogy a mi korai filmjeink tömegjelenetei nem értek föl a hollywoodi tömegjelenetekkel. Nem hallgathatok arról, hogy a tömeget nálunk néha úgy tekintik, mint a közösség ismertetőjelét. Csuhraj Ballada a katonáról című filmjében nincs több ezres tömeg, de az igazi sokaságot mégis elmondja nekünk az édesanya szeme, fiának mosolya, a leány vágyódó tekintete. Az eszmei, az emberi tömeg, ez a legfontosabb. Panfilov és Csurikova Tanya Tyetkinájára ugyanez jellemző. Amikor fölfelé haladó vörös vonalakat látok a grafikonokon, hazánk fejlődésének vonaljegyeit, amikor látok egy ábrát, egy kiseb. bet; ez a mi mánk, és egy nagyobbat, egy sokkalta nagyobbat: az a mi holnapunk — akkor szóméin előtt legelőször is új sorsok, új jellemek, új emberi örömök lelennek meg, s ezzel együtt mindazoknak a nehézségei is, akiknek új konfliktusok között kell helytállniuk. Milyen ma és milyen lesz holnap az, aki drágább, mint a ke. nyér, társadalmunk legnagyobb értéke: az ember?! Gondolkodó? Lángelme? A munka szerelmese? Igen, csakugyan ezeknek az új embereknek egy szinten kell állniuk századukkal! Számomra ilyen új ember volt Gagarin. Prometeuszszal. Kolumbusszal hasonlítják öszsze... Igen, ő nem csupán ember volt, hanem egy emberi magatartás jelképe, s ezzel együtt emlékezetünkben úgy él, mint kedves, jó. ságos, derűs földink. Tekintetében nincs semmi démonikus, semmi acélos. Igen, ez a lényeg: az évszázad legendás fia, kommunista, aki évezredekre becsületet szerzett ennek a névnek, de egyúttal egy sorban halad velük, mellettünk, és elfogódottan mosolyog. Filmművészetünknek e kettősség egybefűzésében van a nagy feladata: emberi módon mutatni meg a szovjet embert, premier planban. A néző gondolatban mindig szeretné megszorítani az ilyen .„közülünk való fiú" kezét, és hálás neki azért, mert ugyanazokat a szavakat mondta ki, amelyeket a nézőtéren ülő is kimondana, és véghez vitte azt, amit a nézőtéren ülő is szeretett volna véghez vinni. De ezt a művészet közegében tette, s ami a legfőbb: a legmegfelelőbb pillanatban. Ez a baráti érzés, ez a rokonszenv szólhat a világűr hősének, a munka hősének és a költőnek ls. Csak a kiagyalt, az öszszefércelt, a való élettől idegen „hősnek" nem! A művészet ábrázolta ember csak akkor hathat példaként, ha kimagasló voltában is közel marad hozzánk. A művésznek, aki népét és korát kívánja szolgálni, szerintem az a feladata, hogy ne hízelegjen hősének, de ne is nyomja le, mérje meg gondolatait és tetteit erkölcsi mértékkel; ne veszítse el a tömeg forgatagának lármájában és szédületében, hanem kösse együvé őket, hogy a hős a néző értelmére és szívére a példa erejével hathasson. 1972. XI. 5.