Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)

1972-11-05 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó

E- vekkel ezelőtt egy szubjektív jegyzetében írta önmagáról, hogy nem tud eldobni olyan papírlapot, amelynek csak az egyik oldalára írt, a másik üres. Sajnálja eldobni. Kór érte, tele kell írnia. Annak idején megfogott ez a lényegtelennek látszó apróság, olyannyira ismerősnek és közelinek éreztem, hogy azóta sem felejtettem el. Sietve jegyzem meg, hogy ennek a papírszeletnek véleményem szerint nincs semmi „mélylélektani" háttere, de még holmi atavisztikus jelzéseket sem kutatok mögötte, mindössze a nagyapámat, a Garam menti parasztembert juttatja eszembe. Ö is üreshátú hivatali nyomtatványokra, félig teleírt iskolai füzetlapokra, öreg könyvek csuposz hátlapjaira írta a maga gazdasági számvetéseit és följegyzéseit. Nem dobott a szemétbe olyan papírt, amire még írni lehetett. Tovább kutatva a papír gazdaságos kihasználásának és az elemi szükségleteket szolgáló frás valóságának a részleteit, szűkszavú és fontos feljegyzésekkel teleírt kalendáriumok és énekeskönyvek jutnak az eszembe, _ amelyek öreges betűi arról tudósítanak, hogy mikor borjózott a Rózsa és mikor folyatott a Citrom, hogy a Fecskét ménhez vitték ekkor és ekkor, s a vásáron két süldőt vettek; szó volt ezekben a feljegyzésekben kapálásról, napszámról, kölcsönökről, tejről, búzáról és koronáról, pengőről, és még sok más lakonikus informá• ciőt tartalmaztak földről és termésről, állatokról és emberekről, időjárásról és történelemről. Mindenről, j ami valamikor olyannyira fontos volt a parasztembernek, hogy szálkás, nehézkes betűkkel papírra vetette és így megörökítve raktározta el a holnap számára. | Olyan papírra írta fel, amilyenhez hozzájutott. Dehát . van ennek valomi köze a költőhöz? Van bizony, állítom íén, hogyne lenne köze a verset író emberhez, annak > benső lényegéhez, amikor ezt a fajta papírtiszteletet megtanulni vagy örökölni lehet, a valóságból magunk. ba szívni ott, ahol megbecsülik a papírt, mert ritka és '> drága dolog, és azt is tudják, hogy a rákerülő feljegyzések életbevágóan fontosak. A szükség és a gyakorlati értékek ismerete a leghatásosabb tanítómesÍ

ter. A gyökerek az emberi lét mélyébe nyúlnak: Illyés számadógazda nagyapja és rokonsága tisztelhette így a papírt. A „puszták népe" takarékoskodott ennyire veDUBA GYULA: Illyés Gyula ^ le. Haladjunk tovább ezen a nyomonl A Puszták népe megjelenése után a szerző kimegy D. T. Iróbarátjával a tett színhelyére, „helyszíni szemlére" a pusztára, melyet Illyés olyan költőinek, szépségekben gazdagnak irt le, s a barát meghökken: „Ez az? Ez a trágyabűzös porfészek? S a szerző már-már igazat ad neki, de aztán „megembereli" magát. „Ki mellé álljak vigasszal, biztatással? Akár dicsérettel? Amellé, aki rászolgált, vagy aki rászorult?" És amit, akit - okikét - ott hordoz az ember a bensőjében, önmagában, a lelkében és már-már a saját részének érez? - tenném hozzá én. Az idegen szem, - csak a felületet érintő tekintet porfészeknek látja a tájat, melyet o költő emlékezete és fantáziája az otthonos „nyomor csúfságának ellentétéül" széppé varázsolt. Nem csalás ez, nem is hamisítás; a táj benső szépségét embereinek tiszta, küzdelmes élete motiválja és domborítja ki, a kopár síkság pázsitjának és a fakó ligetek fonnyadt szürkeségének, a végtelen és poros mezei utaknak a vonuló szekerek mozgása, a mezítlábas gyerekek játéka és a kapáslányok szoknyájának tarka színfoltjai adnak esztétikai értékeket. Meg a hozzá fűződő bensőséges viszony, az életközelség és a hozzátartozás érzése. A szülői ház barna gerendái, az eszmélés korszakának első, térden csúszva megtett fölfedező útjai a szoba döngölt agyagtalaján, az ébredező tudat elé táruló korai képek, az ismerősen csengő szavak és szívmelegítő arcok élménye egész életén keresztül hatalmas erővel fűzik magukhoz az embert. A lényévé válnak, betelepülnek a sejtjeibe, idegei vibrálásává formálódnak, ismeretei alapját képezik. Ha őszinte akar maradni önmagával és a világgal szemben, hűnek kell lennie hozzájuk. Nem jelszó ez, de törvény, nem is cél vagy óhaj, hanem kényszer és szükségszerűség, az őszinte emberi alapállás előfeltétele. Illyés Gyulában is fgy maradt valami fokozott tisztelet és komolyság az élet kis és nagy értékeivel szemben, szegény paraszt és juhászszámadó ősök örökéként. Valami ösztönös magához karoló mozdulat a gazda értékteremtő és becsülő erkölcséből. Nem nehéz ezt bizonyítani. Megvizsgálva életművét, könnyen megállapíthatjuk, hogy az értékteremtés mellett írásai jelentős része a felmutatás és értékmegőrzés jegyében és érdekében keletkezett. A szórakoztatás játszi igényét nem ismeri. A félig teleírt papírlapok megőrzésének a mozzanata akár szimbólum is lehetne, a világgal és az élettel szemben elfoglalt etikai magatartás jelképe. Prózáján tudom leginkább ezt a gondolatot megvilágítani: esszéi, kritikái, művészetelméleti jegyzetei fölfedező, megértető, magyarázó jellegűek. Mindenben értéket keres. Bírálat helyett elemez, úgy kritizál, hogy fölemel vele. S ez egyrészt természetes, mert nem kritikus, vagy esztéta, hanem költő, aki csak arról fr, amit világképébe hasznosan be tud építeni, másrészt jellemző rá, mert írói mentalitásának a lényegét jelenti. Feledésbe merülő neveket újra felcsillantani, átértékelni és a helyükre tenni, a költő pesszimizmusának a védelmére kelni, megértetni és elfogadtatni az absztrakt művészeteket, az informált. történelmünk és nemzeti közelmúltunk újraértékelésének a kérdéseit feszegetni, élő francia valóság magyar történelmi gyökereit keresni és feltárni, felszóJalni a kizárólagosság, a szűkkeblűség és a következetlenség ellen, kallódó vagy megtámadott értékeket menteni - ez Illyés Gyula írói attitűdjének a tartalma és munkásságának iránya A szellem birodalmában a maga helyén és idején, egy mindenre kiterjedő és dialektikus értékrendben, a világ rendjéhez hasonlóan, minden elfér egymás mellett, semmit sem szabad veszni hagyni, mert a közösségnek mindenre szüksége van, amit emberi munka és tudás évezredeken át kitermelt. Az illyési írói valóság olyan, mint a jó gazda házatája: a bútorok a házban, a gazdasági felszerelés a fészer alatt, a kapák, kaszák, gereblyék a színben, a fűrészek, gyoluk, vésők és egyéb szerszámok a kamrában, a rokkát, guzsalyok és szátvaalkatrészek a padláson kapnak helyet, ugyancsak itt az öreg újságok és könyvek is, minden a maga helyén, gondozva és megbecsülve, számon tartva, el nem feledve. Mert mindez érték, emberi munka gyümölcse, emberség dolga, hogy vigyázzunk rá, törődjünk vele. igy talál helyet a költő szellemi gazdaságában minden művészi és gondoloti érték, védve, számon tartva és megbecsülve, mert a szellemi javak védelme emberségre és a gazda becsületére vall, csupán úgy kell értenie hozzájuk, mint az a régi parasztos vagy számadó előd értett a maga szerszámaihoz és munkaeszközeihez. Van frőtípus, amelyet az égvilágon semmi külső indok - családi ösztönzés vagy életkörülmények - nem késztetett arra, hogy íróvá legyen, csak a maga belső adottságai, nyugtalansága és önkifejezésvágya. Ezek az írástudók szinte kivétel nélkül a mélyből indultak, és a csúcsra érve magukkal hozták a lét értelmének és lehetőségeinek a mélyebb - mondhatnám: bölcsebb ismeretét! Tudásuk nem elvont, nem „tanult", hanem megélt és vérré vált, idegekbe rögződött, tapasztalataikat és véleményüket nem az emberi szellem világának a kincstárából kölcsönözték, - legalábbis nem elsősorbonl - , hanem az emberi munkakészség és élni akarás közvetlen gyakorlásával és átélésével szerezték. Érvényesülésük hasonló a vulkánokból feltartóztathatatlanul előtörő izzó kőtömeg és folyékony tűzfolyó világra jöttéhez, munkásságuk: harc az önmegvalósításért s ezáltal gyerekkori életkörnyezetük felmutatásáért, és valóságos felemelésért. Forradalmárok. Népi származású, önmogukat teremtik meg. Illyés Gyula is ilyen költő. A csúcsra érve is tartja a méllyel a kapcsolatot. portréjához Ennek külső jele és mértéke a költő közösségi gondolkodása, érdeklődése és elkötelezettsége. Reflexei minden közösségi problémára azonnal reagálnak. A közösségi érzés első szinten a népi mélyrétegek tulajdonsága. Minél keményebb küzdelmet vív az ember puszta létéért és megmaradásáért, annál természetesebben engedelmeskedik az együttélés törvényeinek; a bajban embertársaihoz menekül, rettegéseit közösségébe húzódva gyűri le, megoldhatatlannak látszó problémáit többedmagával oldja meg. Már az ősember alávetette ösztöneit a horda törvényeinek. A civilizáció: az emberi együttélés lehetőségének a szervezett formája. Közösségi lények vagyunk, mások munkája segít élnünk, a mi munkánk meg mások létét táplálja, gazdagítja. Közhelyek ezek, s csak azért ismételem őket, hogy figyelmeztethessek arra: a természettel közvetlen kölcsönviszonyban élő népek - állattenyésztők, földművelők - őseredetűen és természetesen, mondhatnánk elemien közösségiek. A pásztorok, de még inkább a parasztok és zsellérek kultúrája - falukultúra, népművészet - alapvetően célszerű és gyakorlati, a közös életforma és a munkafolyamatok mindennapi szükségleteit szolgálva a népi együttélés zavartalanságát segíti elő. Illyés itt így fogalmaz: a népművészet „szinte kultikus erővel szolgálta - a barlangkori időktől fogva a közösség jő működését" (u. o. 292 1.). A pusztáról, a közösségi életmód reflexeit, érzelmi harmóniáját és nyugalmát is magával hoztoő. A kollektivitás fogalmát nem elméletekből ismeri, - a megélt tényektől és fogalmaktól jutott el az elméletig. Továbbfolytatva a gondolatsort: a népi parasztközösség életvalóságától jutott el a nemzetig: Nem kerülő utakon, hanem egyenesen. Felismerésszerűen és szükségszerűen. „A magyar parasztságnak (az újabbkori székelyt kivéve) alig van nemzeti tudata, ez tán a legkitartóbb keleti jelleg benne" (u. o. 51 1.). Visszapillantás ürügyén írta le ezt, az ötvenes évek második felében, a célkitűzése szándékával. Mert nyilván azt akarja: legyen A modern kor történelmében a nemzet az a magasabbszintű, komplex közösség, amely lehetővé teszi a korszerű és humánus életformát, az emberi szervezettség nogy egységeként. Az internacionalista erkölcs lehetőségét is hordozza egyben. Népben, nemzetben gondolkodni, mondta Veres Péter, s ezt teszi Illyés Gyula is, felsőfokon. Ami egyben annyit is jelent: a nemzetiségi türelem és megértés erkölcsének védelmében egyben emberiségben, világméretben gondolkodik. A költő ezen a ponton találkozik a szocialista politikussal; mások az eszközeik, de a gondjaik közösek. Az irodalom és a politika kölcsönviszonyára vonatkozó megállapítása. A jó politika tudja, hogy az igazi költő gondja azonos az emberi gonddal, s igényli a költő, az író segítő szándékát. A társadalom szempontjából a művész támogatása óriási jelentőségű lehet. „Hogy egy népnek milyen a lelkivilága, a lelki képe, annak kialakításához nyomósán hozzájárul, hogy milyen tükröt tartanak elébe" (u. o. 263 1.). A legélesebb tükröt régi idők óta az írók tartják a nemzetek elé, a „lélek arcá"-t kutatva legmélyebbre az írott szó művész által szerkesztett tükör sugara hatol. Illyés tükre közösségi fókuszú és gyakorlati célokat szolgál, küldetése van: „Minél tökéletesebb az együttélés, annál tökéletesebb az egyén..." (u. o. 244 1.). E gondolatok mögött nem nehéz felismerni a természetes emberi közösségek paraszti nagycsaládok és rokonságok, pásztor- és faluközösségek - tapasztalatait A zárt közösségek együttélésének a szabályai - kultúrája és erkölcse - vaskövetkezetességgel faragják ki az egyéniség körvonalait, előírják választásait, megszabják cselekedetei irányát. A faluközösség az ellene - az életmódja ellen - vétőt megbélyegzi és kizárja magából. Vonzza az érdekei szempontjából hasznos tulajdonságok felé, taszítja az ártalmasaktól. De a rossz közösség megrontja az egyéniséget, nem engedi érvényesülni jó tulajdonságait. Olyan falvakban, ahol bicskáznak és verekednek, élhetetlennek és gyávának bizonyul az, aki nem ezt teszi, olyan vidéken, ahol lopnak, ott mindenki lop, ahol isznak, a gyerekek kiskorukban szokják meg az alkoholt. Minden emberi tulajdonságnak, megvoltak és megvannak a maga közösségi előidéző okai. Nagy erények és nogy szégyenek, emberséges hajlamok és embertelen vágyak csíráit úgy hordozzák az ilyen közösségek a szokásaikban, kultúrájukban és mentalitásukban, mint a sorsszerűség parancsát, létük lehetőségeinek a biztosítékait. A természetes közösség tudata - a kollektív öntudat az életmódban fejeződik ki. Egészségi életkedvével bizonyítja, betegségei foltokként ülnek ki szervezetén. Egészséges és jövője érdekében a közösségi tudatot befolyásolni, alakítani kell. Illyés a költészet elé nem kisebb feladotot tűz ki, mint azt, hogy a nemzet, a közösség tudatát, az önmagába vetett bizalom és tudatos emberség felé fordítsa és egyengesse ösztöneinek, érzéseinek és vágyainak az útjait. Költő mondja a költészetről: „Korszerűségünk, hogy valamit az időnél is fontosabbnak érzünk. A lét megszervezését. Evégből keresi egymást, azért tapogat egymás felé oly szívóson a művészet és a közösség." (u. o. 134 1.). A felvázolt Illyés-portré annyira harmonikus és töretlen, hogy néha úgy tűnik fel, váratlanul felvillanó ellentmondásaival meg okar hökkenteni, zavart akar kelteni. Vagy mintha önmagát akarná cáfolni, mert a költő nem iehet annyira egyenesvonalú és áttekinthető. Egy interjúkérdésre - minek tartja magát? Prózairónak, költőnek, vagy . ..? - így válaszolt: „Költőnek. Minden más művet odaadnék egyetlen versérti A vers az első, eredendő élményem, és mindig az is marad." (469/1). Kizárólagosságát hajlandó lennék költői túlzásnak minősíteni. Azért, mert minden mást hajlandó lenne odaadni „egyetlen versért". Ez a gesztus az esztéta-költőt idézi, aki hajlamos arra, hogy mitizálja a szőt, a költői képet, a verset. Mondanám: a költészet - lelkiállapot" (Mihail Szvetlov), a költészet a jelenségek kölcsönviszonyában a világ dolgainak harmóniájában vagy ellentéteiben van, és a költő által valósul meg, a költészet mago az ember, s a vers csak kifejezi, azt. A költészet hátországa, mélyáramlata túlmutat a versen, a vers csak a hordoz6» közeg, mint ahogy a szó, a gondolat mögött is a valóság dolgainak a szövevénye lapul. A vers nélkülözhetetlen, de nem egyedülálló, jelenség, de teljességéhez a költő élete is hozzátartozik. Dehát Illyés Gyula tudja ezt: verse, költészete a „lét szervezésének" az eszköze. Világba bocsátva önálló életet él, de sosem szakítja meg egészen vele a kapcsolatait. A vers - illyési vers. Az életmű része, szerves egészt alakítani más részeivel. A költő a pusztáról még egy tulajdonságot hozott magával; valóság és látszat párharcában a lényeg mélyebb ismeretét, a teendők fontossági sorrendjét, a kizárólagossággal szemben a bölcs nagyvonalúságot, Innen sokszólamúsága is, a jő ügy érdekében az önkifejezés minden lehetséges módját felhasználja. Nem kovácsolhatunk hót a látszatból valódi ellentétet, érdemesebb arra figyelni, hogyan hat a két szempont egymásra; az esztétikum versközpontúsógát hogyan szolgálja és egészíti ki a szerző etikája. Amikor hazajövet Párizsból szürrealista forradalmat akartak - Déryvel, Németh Andorral - szervezni, folyóiratot alapítani, kiderült, hogy ez nem megy, „a szürrealizmussal ezt nem lehet elérni. Egyrészt nincs olyan tömeg, amelyik föl tudná fogni, másrészt nagyon komoly mondanivalót kellett volna közvetíteni." (u. o. 507 1.). Tehát: a szürrealista költészet a „komoly" mondanivaló közvetítésére alkalmatlan. Máshol: „Eleinte nem tudtam, hogy a módszerségben mennyi a tréfa. De egy hét alatt rájöttem a titkára, hogy nevetni kell, és jól éreztem magam", (u. o. 466 1.). De: a szürrealista botrány „határozott társadalmi tett". Jó az olyan társadalom költőjének, ahol nevetéssel, botránnyal komoly társadalmi bajokat lehet orvosolni. Egyfelől: nyitottság minden művészi kezdeményezés, új esztétikai érték iránt, másfelől: „Aki csak azért ír. hogy a mondat legyen jó és nem az, amit szolgálni, akar, akár ne is írjon." (u. o. 469 1.). Ez a költő dialektikájának a két pólusa. A nyelvet a vers alapanyagaként kezeli, de nem csupán lehetőségként, szövegként, jelként, információként, hanem az életet szolgáló realitásként tiszteli. Számáro a nyelv - anyanyelv. „A haza edénye... a nemzeti nyelv." A nyelv - fegyver. „Abban a percben, amikor a költő nevén nevez egy bojt, megszűntet egy rossz varázslatot." A költő tehát „névadó" (Fábry). A korszerű művészetek központi kérdése az etikum kölcsönviszonya szerzőben és műben. A probléma vizsgálatára aligha találnánk Illyéstől alkalmasabb példát. A két értékkategória találkozási pontját nála az „igazság" fogalmában áltapíthatjuk meg. „Az igazság rendkívül fontos esztétikai faktor is, nemcsak társadalmi", (u. o. 534 1.). De az igazságot - a művészi igazságot is - az élet gyakorlata hitelesíti, a vers akkor válik igozsóggá, amikor élni kezd olvasóiban-. Az író állítására a közösség dörgi rá az igent vagy a nemet. Paradoxon talán, de így van: a művész tükröt tart népe elé, s az vagy felismeri magát benne, vagy nem. Olvasójának Ir a költő? Minden bizonnyal számol egy olvasótípus szellemi közegével, bár önkifejezését az öncélúság kényszere is jellemzi, és szavait akkor is kimondja, ki kell mondania, ha fogadtatásuk hőfokát nem ismerheti. Ezért névadó. Olyan költő is van, aki azért ír verset, hogy vers szülessen. Gondolja: téren és időn. kívül álló, szuverén és örök értéket teremt. Akárha játékból tenné. Pózol - s ez a póz esetleg kifizetődik neki - vagy becsapja önmagát: idő és közösség minden verset értékel, fölemel vagy halálra ítél. Illyés Gyula a „lét szervezését" vállalta magára, ezért ír verset. Számára a vers: út a cél felé. Akárha dolgozna, szántana és magot vetne vagy esztergálna vasat, acélt. -fa E napokban ünnepli 70. születésnapját Illyés Gyula, a kortárs magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb egyénisége. Az ünnepeltet köszöntve közöljük ezt az írást. (Jegyzetek a Hajszálgyökerek margójára)