Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)

1972-11-26 / 47. szám, Vasárnapi Új Szó

A kocsi lekanyarodik a műútról. Nyílegyenesen tartunk az égbenyúló észak-jemeni hegyek felé. Megállunk egy magasabb halmon, — Innen már csak lépésben mehetünk tovább. A terepjáró óvatosan fordul egy padkára — pontosan ott áll meg, ahol a hatalmas szakadék kezdődik. Itt vagyunk a Wadi Sagirnál, ami magyarul annyit tesz „Feleségek Völgye". Évezredek óta így hívják. De a történelmi elnevezés mellé egy újabb is kötődött, miután nevet kellett adni a szovjet segítséggel épült nagy völgyzárógátnak. Ezt a népnyelv a „Feleségek Gátjának" keresztelte el. A duzzasztó feketére festett betonfalán ott van a szovjet-jemeni barátságot jelképező felirat „CCCP-PDRY". A betűk a két ország orosz, illetve angol nevének rövidítései. A Feleségek Gátja előtt mindig van víz: a tikkasztó nyári hőség legfeljebb apasztja a méltóságteljesen széles víztükröt, eltüntetni nem tudja. A gát már működik, beosztja az egyik legbővizűbb völgy hozamát. A gáttól nem messze, egy bekötőút mentén húzódik meg a falu. Vályogépületek, sárházak, tető nélküli alkalmatosságok. Tető nem kell, ha nincs eső, minek? — mondják. A vályogházak is szegényesek: az ablak helyén sokhelyütt nagy nyílás tátong, ruhadarabok, papírlemezek borítják a lyukat. A falu közepén van a „n3pl étterem". Üzemi konyha. A mezőről hazatérő parasztok helyezkednek el az asztaloknál: ezek pontosan olyan magasak, mint a padszékek. A bútorok a szabad ég alatt állnak, ahol egyre több ember gyülekezik. A falu közigazgatási vezetője, a szövetkezet Igazgatója beljebb invitál bennünket — bemegyünk az épületbe. Ott nincsenek székek. A bútorzat: zsákdarabok a földre terítve. Azon sorakoznak a tányérok: sült hallal, sült birkahússal megtöltve. Mellettük egy másik tál, abban van az arab étkezéseknél elmaradhatatlan mártás. És amivel mártogatják: a lepényszerű kenyér egy következő tálon. Körülüljük a terítéket. Friss, jégbehűtött narancsszörpöt, citromször pöt, mangőlevet kínálnak — aperitív nek. Az alkohol elképzelhetetlenül drága, vidéken -> legkedvesebb vendég kedvéért sem engedhetik meg ls kívánja az ember: a tikkasztó memaguknak. De ezen az éghajlaton nem legben talán a jóféle nagyfröccsnél is jobban esik a narancsital. Eszünk. Biztatnak, hogy ebből is, abból ls vegyek, a mártást ls kóstoljam meg. De azt már régebbi utazáG Á TA K

, MEZŐK, FÖLDMŰVESEK képesztő nyomorúságról, éhínségről számoltak be. Ebben a faluban nem láttam éhezőt. Viszont nagyon sok ember viseli a régebbi nyomorúságos, éhinséges évek nyomait. A pipaszár lábak, az angolkóros kezek szomorú látványa innen sem hiányzott. A parasztok is csontraaszottak, — a nyoAz ebéd és a falunézés után tovább megyünk, az „Áldozatok Kertjébe". A nem különösen nagy major valamikor szultáni birtok volt. Óriási mangófák alá telepedünk le. Az igazgató — ötvenesztendős, remektartású férfi — maga szedi vendégeinek a gyümölcsöt. Hevedert köt a derekára, s egy zsinórt, amelynek A felépített völgyzárógát több száz iediián öníiueiét biztosítja. wmammmamammmmammmm egyik vége a földön marad, ezen húzza fel majd maga - után a kosarat. Felér a datolyapálma „lombjáig", ahol már szalmába burkolva, fülledve, aszalódva érnek az óriási datolyafürtök. Szakértő mozdulatokkai kibontja a szalmaköpenyt, megállapítva, van-e már érett gyümölcs. Ha igen, beleszedi a gyékénykosárba, amelyet időközben felhúzott magához. Háromnégy-öt-tíz szalmagombolyagot vizitál végig néhány perc alatt — míg megtelik" a kosár. Közben az egyik munkás mangőt hoz, a másik bászitot, mayot, buba jet, a harmadik banánt, .zetont, hariff-ot, átt-ot, rommant és ananászt. A kosarak tartalmát aztán kiöntik egy hatalmas gyékényszőnyegre: a rögtönzött teríték olyan, mint egy szerényebb árumintavásár. — Ez a mi választékunk, ezt termeljük — mutat a gyümölcsök tarka együttesére a gazdaság igazgatója. Mert az Áldozatok Kertje, állami gazdaság, a 73 munkás fix fizetést kap. A gyümölcsöt a városokba szállítják, természetesen elsősorban a kormányzósági székhelyre, Lahizba és a köztársaság fővárosába, Ádenbe. Amíg tart a kóstoló, az igazgató közgazdasági beszámolót tart. — Régebben évi átlagban 20 ezer dinár volt a vállalat tiszta jövedelme. Tavaly ez elérte a 21 ezret, 1972-re 25 ezer dinárra számítunk. Emögött az összeg mögött évi 30—40 ezer dináros forgalom van. A gyümölcstermesztés különben hallatlanul munkaigényes, főleg ha az ültetvényen olyan egzotikus csemegét is termesztenek, mint a Dél-Jemenben egyébként nem ritka őrias-mangó, amit az Idegen könnyen sárga dinnyének nézne. Csak, ha felvágja az ember, akkor kezd gyanakodni valami másra, méghozzá nem is elsősorban a gyümölcs izéről, hanem kaviárra hasonlító magjáról. Körülüljük a gyékényt, — az igazgatótól közgazdasági, a munkásoktól pedig kertészeti, kertművelő technikai előadást kell végighallgatnom. Hogy a munka nehéz, fáradságos, de gyönyörű. Igaz, némelyik gyümölcsfa hat évet is várat az első termésre, de nincs annál nagyöbű öröm, mint amikor az átültetései után, a nemesítés után, a komposztozás után — termőre lehet fogni. És hogy menynyire kell vigyázni az öntözésre: nem lehet túláztatni a fák alját, mert azt észre lehet venni a gyümölcs ízén is. Egyáltalán, — a „játék ízre megy", s a mennyiség mellett elsősorban az ízektől függ az Sr és a jövedelem. A fák alatt, az utak mellett ládák sorakoznak — ezekbe csomagolják a fáról leszedett árut. Carulonra való láda áll rakásban az útelágazásnál: látszik, hogy itt nagykereskedelmi forgalomhoz szoktak, nem „kilózzák" a gyümölcsöt. És ebben a tekintetben nagy a szigorúság: a vendéget szívesen megkínálják, de senki ne számítson arra, hogy valamihez olcsóbban, „termelői áron" hozzájut. Nyoma sincs az llyenszerű korrupciónak, könnyelműsködésnek, de ha valaki mégis kérdezősködik, udvariasan megmondják, hogy hol van a legközelebbi piac, ahol minden a rendelkezésére áll. A* Áldozatok Kertjében Mennyit keresnek itt az emberek? Az igazgató először sajátmagáról beszél, ötven esztendős, itt volt fizikai munkás ls, az emir Idejében afféle vincellér! posztot töltött be. Most ő a direktor. Élete felét itt töltötte le; kisujjában van a szakma minden fortélya, fogása. Ismeri a termesztéstechnika, a kereskedelem, a bérügy minden csínját-bínját, tudja, mi kell egy ipari szinten tevékenykedő mezőgazdasági üzemben a megfelelő munkaerkölcs kialakításához. Tud tekintélyt tartani. „Mindezek a tulajdonságok együttesun havi harminc dinárt érnek" mondja, s hozzáteszi: Az Áldozatok Kertjében a munkások átlagkeresete havi tizenöt dinár. Ügy érzem, a felelősséget megfizetik, az állam a lehetőségekhez mérten honorálja a nagyobb szakismeretet, a vezetői készséget, a rátermettséget, a szakmai gyakorlatot. A szakmai gyakorlat, a szakképzettség, a rátermettség gyakori téma ebben az országban, ahol úgyszólván mindjárt szóba hozzŕk a káderhiányt. Kevés az európai mércével Is megfelelőnek, kiválónak mor.dható szakember a mezőgazdaságban. S aki mégis van, nagyrészt az sem a gazdaságokban tevékenykedik: erejét, szakképzettségét meg kell osztani a mezőgazdasági szakigazgatás, az ellenőrzés, a tanácsadás, és más ezernyi tevékenységféle között. Esteledett már, amikor az Áldoza tok Kertjéből visszafelé indultunk a kormányzósági székhely, Lahiz felé. A kocsiban a reform Igazgatója ismét munkájáról a reformról beszélt. És a szocialista orszúgok agrárviszonyairóll KRAJCZÁR IMRE Mit hoz a víz? T

erepjáró gépkocsinkon északra megyünk. Már rég elhagytuk Lahizt, a Jemani Népi Demokratikus Köztársaság második kormányzóságának székhelyét. Utunkban mind sűrűbbek a vízmosások, az egyik éppen a szakadozott aszfaltszalagon vág kérészül, hogy megrövidítse medrének csíkját. A levegő is mintha hűvösödnék. Közel már az észak-jemen' határ, a magas hegyek, az élesebb levegő birodalma. A gépkocsivezető sem tartja a városokban kötelező sebességkorlátozást, felszabadulfr hajt, a kanyargós úton jóval gyorsabb a tempo, mint a sokkal jobb utakkal ellátott városokban. Útitársam, kísérőm, a második kormányzóság agrárreform-hivatalának igazgatója az életrajzát meséli. Földrajz-történelem szakos tanár volt, mielőtt a minisztériumi rangú hivatal élére került. Az idősebb vezetők közül való, már túl a harmincon, ami a fiatal állam fiatal vezetői között éltesebb kornak számít. így vall munkájáról, céljairól: ismerem, szeretem ezt az országot, népemet. Ami a földreformtörvény kihirdetése óta történik vidéken, azt nyugodtan nevezhetjük újabb forradalomnak. Ezt segíteni, ezt megvalósítani, talán még az Iskolai tanításnál is fontosabb. Mi évezredeken át nem voltunk elkényeztetve sorsdöntő változások dolgában. Egyhangú és nyomorúságos volt az élet. Most nincs éhhalál. Most nincs emberpusztító nyomor — bár, amiben élünk, az még nem nevezhető jólétnek. A parasztság most olyan fordulatot csinál végig és él át, amire nem volt példa történelmünkben. Lehet fontosabb, mint azért dolgozni, hogy ezúttal ne féleredmények, félmegoldások, formális változások következzenek be, hanem igazi fordulat? Ezért szervezzük az állami gazdaságokat, a szövetkezeteket, ezért vettük el» a szultánoktól, emirektől, főtisztviselőktől a földeket. Elvettük? Támogattuk azokat a földfoglalókat, földnacionalizáló mozgalmakat, amelyek végül is — egy nagyszabású népi akció keretében — megváltoztatták a tulajdonviszonyokat. Most következik a második lépés: az életviszonyok megváltoztatása. És egy órán l>elül olyan területeken leszünk, ahol már érezhető ez a fejlődés, ahol már tapasztalható ls a változás. saimból ismertem, így inkább a tengeri hal mellett maradtam. — Es ezt a kenyeret — biztatgatnak jobbrólbalról, ennek nincs párja. Az étel ízletes volt, a vendégek kétszer is vettek. Amikor a falubeliek megtudták, hogy szocialista országból érkeztem, elém rakták a legjobb falatokat, újabb látogatásra invitálva. Könyveket, cikkeket olvastam DélJemenről, ahol a turisták, az írók elmorúságos gyermekkor, a gyarmati korszak mindennapos éhinsége kitörölhetetlenül a testükre íródott. Ebéd a gyékényen A falu szövetkezetének a vezetője büszkélkedni akar valamivé! — pedig érzi, hogy amit eddig láttam az országban szintén nem okozott csalódást. Termőre fogják a földet. Az első művelet, a talaj elegyengetése.