Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)
1972-11-26 / 47. szám, Vasárnapi Új Szó
A z első vilőghóború előtt 1,2 milliárd ember, vagyis a Föld népességének csaknem 70 százaléka gyarmatokon és félgyarmatokon élt. Nyugat-Európa államai, amelyekben először fejlődött ki a tőkés termelési mód, az ily módon szerzett átmeneti előnyt arra használták fel, hogy leigázzák Afrika, Ázsia és Latin-Amerika népeinek többségét. A gyarmati elnyomás reakciója képpen Ázsiában és Afrikában kibontakozott és egyre erősödött a nemzeti mozgalom. Ezeknek a nemzeti mozgalmaknak a sorsa kezdettől fogva összefonódott a fejlett tőkésországok munkásosztályának és szövetségeseinek a sorsával. A nemzeti mozgalomnak és a munkásmozgalomnak közös ellensége volt a nemzeti tőke, s ezt közös harcban kellett legyőzni Marx és Engels nyomatékosan felhívta a figyelmet erre az összefüggésre. Á tőkés kizsákmányolás elleni harcban látták a nemzeti felszabadulás kulcsát is. „A proletariátusnak a burzsoázia fölötti győzelme egyszersmind jeladás valamennyi elnyomott nemzet felszabadítására." (Marx-Engels Művei. 4. köt. Budapest 1959. 395. old.). Marxnak és Engelsnek igaza volt. Az oroszországi Nagy Októberi Szocialista Forradalom új perspektívákat nyitott az elnyomott népek előtt, erős ösztönzést adott felszabadító harcuknak. A második világháború után ezek a népek csaknem mind kivívták állami önállóságukat. Az imperialista gyarmati rendszer széthullott. Ez gyengítette az imperializmust és a szocialista és antiimperialista erők javára változtatta meg a nemzetközi erőviszonyokat. A GYARMATI ELNYOMÁS ELLENI HARC ESZMÉNYKÉPE i A gyarmatosítással sok gyarmaton és félgyarmaton megindult a tőkés viszonyok fejlődése. Ám ennek a fejlődésnek a továbbiakban éppen a gyarmati rendszer, valamint a feudalizmus, illetve más prekopitalista viszonyok állták útját. Polgári és kispolgári erők - többnyN re értelmiségiek - a nacionalizmusban keresték a konfliktus megoldását. Mindenekelőtt az idegen uralom lerázását és - bizonyos fokig ennek következményeképrosszban összetartozik, amelyért tehát nem szabad viszszariadni semmiféle áldozattól, még az élet feláldozásától sem. A saját nemzet iránti lojalitás magában foglalja az érdektelenséget, ha ugyan nem ellenséges érzületet más nemzetekkel szemben, amelyek ebben a felfogásban szintén nem osztályok szerint differenciált, hanem homogén képződményekként szerepelnek. A kizárólagosságra támasztott igény különbözteti meg a nacionalizmust a nemzettel kapcsolatos egyéb polgári állásfoglalásoktól. Johann Gottfried Herder például azt szeretné, ha a saját nemzete iránti szeretete senkit sem gátolna obbon, hogy „mindenütt felismerje a jót, amelyet csakis az idők és a népek nagy menetében lehet progresszív irányban előmozdítani." Mindennemű nemzeti szűklátókörűséggel teljesen összeegyeztethetetlen a szocialista nemzeti tudat, amely magóban foglalja o proletár internacionalizmust, a munkásoknak és valamennyi kizsákmányoltnok és elnyomottnak a nemzetközi szolidaritását a tőke elleni harcban. A nacionalizmusnak ezzel szemben éppen az a sajátossága, hogy abszolutizálja és misztifikálja a történelmi fejlődés relatív mozzanatait - mind az ellentétes társadalmi erők együttműködését egyetlen nemzeten belül, mind az egyik nemzetnek másokkal szemben mutatkozó sajátosságait. A nemzetet - amely történelmileg alakult ki és fejlődött, s amely egy szép napon, mihelyt ehhez megérnek a feltételek, bízvást átengedi helyét az emberi együttélés egy új formájának - ez a felfogás a történelmen kívül létező abszolút és örök valaminek tekinti. VÁLTOZÁSOK A NACIONALIZMUS FUNKCIÓJÁBAN Az a polgári nacionalizmus, amelyet ma Európában ismerünk, kizárólag nem demokratikus jellegű. Funkciója abban öli, hogy a dolgozókat alárendelje a monopoltőke érdekeinek és megossza a forradalmi erőket. Más a helyzet azzal a nacionalizmussal, amely a gyarmati elnyomás elleni harcban keletkezett és érvényesült. Olyan demokratikus mozgalmaknak az ideológiája volt ez, amelyek a nemzeti függetlenségért harcoltok. Lenin nyomatékosan felhívta a figyelmet az elnyomott nemzet európaiaktól, s hogy az afrikai történelmet kritikátlanul szépítgeti, szakadást visz valamennyi kontinens forradalmárai közé és szembefordul a tudományos szocializmussal, azzal érvelve, hogy a szocializmus Afrikától idegen és éppen ezért ott nem alkalmazható. NACIONALIZMUS VAGY ANTIKOMMUNIZMUS? A nacionalizmus Ázsiában ős Afrikában is mindjobban összeolvad oz antikommunizmussal. Az imperialista erők, mint L. I. Brezsnyev a kommunista és munkáspártok 1969-es nemzetközi tanácskozásán megállapította, azért ösztönzik a nacionalizmust és a szeparatizmust, hogy a fejlődő országokat belülről gyengítsék, egymás ellen uszítsák és megnehezítsék a szocialista világgal való kapcsolataikat. Az antikommunisták a nacionalizmust főképpen a tudományos szocializmus általános érvénye ellen játsszák ki. Habib Burgiba éppenséggel „a kommunizmus ellenmérgének" nevezi a nacionalizmust. Ezzel kapcsolatban megváltozik a „nemzeti* szocializmus koncepciójának a funkciója is. Ebben a koncepcióban, amelyben utópista, illetve reformista és nacionalista gondolkodás vegyül össze, talán a fejletlen társadalmi viszonyoknak megfelelő módon a dolgozóknak a szociális igazság utáni vőgya jut kifejezésre. A forradalmi demokratáknak minden okuk megvolt arra, hogy a kapitalista fejlődéssel szemben valamilyen alternatívát keressenek. Mindamellett az említett koncepció, a célul kitűzött fejlődés egyedül üdvözítő voltát hangsúlyozva, mindig is a tudományos szocializmus ellen irányult. Ma ezt a koncepciót mind erősebben elhatárolják a tudományos szocializmustól, s Igy egyre erősödik antikommunista tendenciája, különösen az olyan országokban, amelyekben a nem kapitalista fejlődés keretében tért hódítanak a tudományos szocializmus gondolatai. Különösen veszélyesek ebből a szempontból azok a kínai tézisek, amelyek nagyhatalmi politika kifejezéseként a nacionalizmusra épülnek. E tézisek szerint a népeknek kizárólag saját erejükre szabad hagyatkozniuk, Á NACIONALIZMUS HELYE AZ ANTIIMPERIALIZMUS ÉS AZ ANTIKOMMUNIZMUS KÖZÖTT 1972 XI. 26. >0 N I G/3 I I I 1 3 pen - a gazdasági, szociális és szellemi elmaradottság leküzdését követelték. A nacionalizmus, amely tulajdonképpen a gyarmati elnyomás elleni harc eszményképévé vált, ellentmondásos tendenciákat egyesített magában. Minthogy objektíve a tőkés viszonyok fejlődése determinálta, olyan eszméket vett át, amelyek fejlettebb tőkés társadalmakban keletkeztek. Csakhogy az európai hatalmak gyarmattartó hatalmak voltak; társadalmi előnyüket más népek leigázására használták fel. A gyarmatokon és félgyarmatokon megindult nemzeti mozgalom élharcosainak éppen ezért védekezniük kellett az ellen a gúzsba kötő külföldi szellemi befolyás ellen, amely a gyarmattartó hatalmak részéről fenyegette őket és e hatalmak gyarmatpolitikájának részét alkotta. Saját múltjukban keresték hát önálló létük alapját. A többnyire ideálizált múlt így aktuális jelentőségre tett szert Mennyire különbözött ez a múlt megaláztatásokkal .teli jelentől. Hogyne látták volna hát benne egy szebb jövő biztosítékát?! S a nacionalisták rendíthetetlenül hittek is az újabb felvirágzásban. Az egyiptomiák például visszasírták a fáraók és az arab világbirodalom korát, s olyon nemzeti államot kívántak, amely folytatná és felújítaná történelmüknek ezeket a csúcspontjait. Az afrikaiak az egyenjogúságra valő jogukat a pánafrikanizmusban, a Szaharától délre eső Afrikára vonatkoztatott nacionalizmusban fogalmazták meg. A negritudeben, a fehér rasszizmussal való konfrontációból keletkezett művészeti-irodalmi mozgalomban felfedezték sajátosságaikat és büszkélkedtek velük. A NEMZETI JELLEG ABSZOLUTIZÁLÁSA A nacionalizmus a maga követeléseivel eleget tesz egy társadalmi szükségletnek, bár kezdetben a spontaneitás jellemzi. A nacionalizmusbon az ember a nemzeti jelleget nem tényleges történelmi összefüggésben ragadja meg, vagyis nem történelmi törvényszerűségeknek a cselekvésében valő érvényesüléseként fogja fel, hanem tértől és időtől függetlenül létező abszolutumként, ami a társadalmi fejlődéssel kapcsolatos spontán állásfoglalásának eredménye is, eleme is. A nemzet szenvedélyes lelkesedés és önfeláldozás irracionális tárgyává válik. Sokszor elmosódnak a határok óhaj és valóság között. Sokszor a szót valamiféle olyan mítosz lengi körül, amely a célt megfogalmazásával már szinte realizáltnak láttatja. Ezzel fjügg össze a nacionalizmusnak egy másik alapvető vonása is. A nemzet a kapitalizmusban az emberek olyan közösségeként keletkezik és fejlődik ki, amely a terület, a nyelv, a gazdasági élet, stb. közösségén alapszik. Ez történt Európában a feudális hatalmakkal vívott harc közepette, s hasonlóképpen ez megy végbe ma Ázsiában és Afrikában a feudális és más prekopitalista viszonyok intézményei és képviselői elleni harcok közepette. Az e folyamat eredményeképpen végbement közös vonások objektív természetűek. E közös vonások révén keletkezik az emberi társadalom fejlődésének egy bizonyos feltételekkel lehetséges és szükséges formája, nevezetesen a nemzet. A termelési eszközök magántulajdonán alapuló társadalom fejlődését viszont az osztályok harca határozza meg. Az osztályharc olyasmi, ami o nemzeti közösségekkel szemben dominál és azokra átterjed, mégpedig két tekintetben is. Egyrészt, az osztályharcban dől el egy-egy nemzetnek a sorsa, hiszen az uralkodó osztály határozza meg többé-kevésbé a saját érdekei alapján az egész nemzet fejlődését. MásVészt, nemzetközi frontok alakulnak ki, ahol az emberek osztályhovatartozásuk alapján állnak szemben egymással. Az osztályharc, amely az antagonisztikus osztálytársadalomban a fejlődés fő mozgatóereje, ily módon lényegében nemzetközi. A nacionalizmusban viszont a nemzeti jelleg közössége elsőbbséget kap mind belső szociális ellentétekkel szemben, mind a nemzetek fölötti közösségekkel- és kötelezettségekkel szemben. A nemzet ebben a felfogásban egy nagy család, amelyben vannak ugyan viszályok, de ezek ellenére mindenki jóbaapolgári nacionalizmusónak demokratikus tartalmára és e tartalom támogatasát követelte a kommunistáktól. (Lásd Lenin Összes Művei. 25. köt. Budapest 1970. 274. old.). Nem kétséges, hogy a nacionalizmus - éppen ebben jut kifejezésre polgári, illetve kispolgári osztályjellege - a nemzeti felszabadító mozgalmat kezdettől fogva le is szűkítette: antikolonializmusra korlátozódott, vagyis elsősorban a „saját" gyarmattartó hatalma ellen irányult, nem pedig az imperializmus mint rendszer ellen. Amikor ennek a nacionalizmusnak a képviselői imperializmusról beszéltek, általában csak egy meghatározott gyarmatpolitikára gondoltak, a nacionalista körök és politikusok sokszor abban az illúzióban ringatták magukat, hogy „saját" gyarmattartó uraik elleni harcukban önzetlen szövetségesekre lelnek majd más imperialista hatalmakban. A nacionalisták ennek során általában csak a saját érdekeikre voltak tekintettel. Dzsavaharlal Nehru éppen ezért a nacionalizmust ebben az értelemben „a látókört beszűkítő hitnek" nevezte. „Egy nemzet, amely szabadságáért harcolt, akár a beteg ember, képtelen másra gondolni, mint saját harcára és saját bajóra" - írta. Lenin éppen ezért azt tanácsolta a kommunistáknak, hogy a nacionalizmusnak csupán az antiimperialista aspektusát támogassák, de ne támogassák polgári szűklátókörűségét. Az imperializmus által elnyomott népeknek inkább meg kell mondani, hogy a nemzetközi proletariátus az egyetlen szövetségesük. (Lásd Lenin Összes Művei. 24. köt. Budapest 1970. 130- 131 old.; Lenin Válogatott Művei, III. köt. Budapest 1967. 137. old.) Azóta Ázsia és Afrika csaknem valamennyi népe kivívta állami függetlenségét. Vajon ezzel megszűnik a nacionalizmus progresszív hatása? Dassam Tibi, egy szíriai intellektuel, aki a nemzeti felszabadító mozgalom mai problémáival foglalkozik, úgy véli, hogy a nacionalizmusnak a „posztkoloniális" fázisban kizárólag a fejlődést gátló hatása van. Márpedig ez elhamarkodott következtetés. A nemzeti felszabadulás az állami önállóság kivívásával még nem ért véget. Ázsia és Afrika népei többnyire továbbra is a tőkés gazdasági világrendszerhez tartoznak és gazdaságilag különböző mértékben függnek az imperializmustól. Következésképpen folytatniuk kell az antiimperialista harcot, hogy kivívott pozícióikat megszilárdíthassák és kiépíthessék. Polgári és kispolgári erők részt vesznek ebben a harcban, s amennyiben ezt a nacionalizmus támogatja, ma is progresszív hatást fejt ki. Az arab térségben például hozzájárul ahhoz - s erre a mai körülmények között egyetlen más ideológia sem volna képes - , hogy meglehetősen eltérő társadalmi erők és államok összefogjanak az izraeli agresszorok és imperialista szövetségeseik elleni harcban. Ugyanokkor azonban változnak azok a körülmények is, amelyek között Ázsia és Afrika népei nemzeti és társadalmi szabadságukért harcolnak. Az osztályharc megköveteli a forradalmi erők mind szorosabb együttműködését. És sok országban a nemzeti felszabadulásért vívott harc a feudális és a kapitalista kizsákmányolás elleni harcba csapott át. Ez is, amaz is hozzájárul ahhoz, hogy a nacionalizmus veszít progresszív lehetőségeiből és mindinkább reakcióssá válik, a szakadás elemét viszi bele az antiimperialista harcba. Ezzel gátolja a dolgozókat abban, hogy az országuk perspektívájáért vívott harcban megértsék és hatékonyan védelmezzék érdekeiket. A nacionalizmus progresszív, antiimperialista és reakciós oldala köiötti határ történelmileg elmosódik. Mindamellett a nacionalista gondolatvilágból származó eszmék, amelyek eredetileg progresszív szerepet játszottak és hellyel-közzel ilyen szerepet játszanak ma is, reakciós jelleget öltenek. A negritude például, amikor hajdan az afrikaiak sajátosságait hangsúlyozta és ezzel öntudatukat erősítette, ezáltal az antiimperialista harcot mozdította elő. Ám mihelyt ez egy állam uralkodó erőinek oz ideológiájává válik, megváltozik a helyzet. Azáltal, hogy az afrikaiaknak valamilyen titokzatos szellemi életet tulajdonít, amely állltólog megkülönbözteti őket az s ezzel lényegében elvetik a nemzetközi szolidaritást. A kínai tézisek a termelőerők fejlettségi foka szerint a termelési viszonyok figyelmen kívüli hagyásával „szegényekre,, és „gazdagokra" osztják az országokat. Ennek eredménye egy olyan állásfoglalás, amely a tényleges osztályellentétek mellőzése folytán megfelel a nacionalizmus lényegének. A „világfalunak" tekintett ázsiai, afrikai és latin-amerikai népeknek e felfogás szerint fel kell kelniük az iparilag fejlett országok, a „világváros* ellen. A világesemények osztályharcos megközelítésének a látszata itt ideológiai köd egy olyan politikának a takargatására, amely szélsőséges szovjetellenességében még az Egyesült Államok támogatását is keresi. Ugyanakkor olyan veszélyes demagógiát űznek, amely kizárólag az imperializmusnak használ. A „szegény* és a „gazdag" országokról szóló tézis eltereli az emberek figyelmét helyzetük tényleges okairól, elmossa a határt és ellenség között, s ezzel megnehezíti a felszabadító harcot. A nacionalizmus ily módon egyre inkább ellentmondásba kerül azokkal az objektív követelményekkel, amelyeknek az afrikai és az ázsiai népek nemzeti és társadalmi felszabadító harcának meg kell felelnie. Igaz, hogy ez a nacionalizmus oz afrikai és ázsiai országokban egyelőre még eléggé elterjedt. Még ma is dominálnak azok a polgári és kispolgári elemek, amelyek ezt létrehozták, illetve támogatják; s nem merült még feledésbe az a tekintély sem, amelyet a nacionalizmus a gyarmati elnyomás elleni harcban szerzett. Mindamellett a nacionalizmus leküzdésének objektív lehetőségei egyre növekednek. S annak arányában, ahogy a nemzeti felszabadulásért vívott harc a kizsákmányolás elleni harcba csap át, mind elkerülhetetlenebbé válik az, hogy a dolgozók és a vezető erők leküzdjék a spontaneitást és a tudományos szocializmus felé közeledjenek. Objektíve nézve a munkásosztály a leginkább érdekelt a nacionalizmus leküzdésében, mivel a munkásosztály érdekei lényegében nemzetköziek. Éppen ezért a kommunista és munkáspártok képviselik a leghatározottabban az internacionalista álláspontot. Mindamellett már forradalmi demokraták is jelentős lépéseket tettek azért, hogy megszabaduljanak a nacionalizmustól. Gamal Abdel Nasszer például az 1952-es egyiptomi forradalom utáni első években ragaszkodott az osztályharmónia nacionalista téziséhez. Az 1961 júliusában hozott államosítási törvények és a végrehajtásukkal kapcsolatban felmerült nehézségek késztették arra, hogy éppen ebben a kérdésben felülvizsgálja és korrigálja álláspontját. 1961-ben kijelentette: „Egy veszedelmes illúziónak estünk áldozatul... Mindig visszautasítottuk azt, hogy társadalmi békét kössünk az imperializmussal, de elkövettük azt a hibát, hogy társadalmi békét kötöttünk a belső reakcióval. Felfogásunk ez volt: bármilyen nagyok is a nézeteltérések köztünk és o reakciós elemek között, mégiscsak egy hazának a fiai vagyunk, és ugyanabban a sorsban osztozunk. A gyakorlati tapasztalat mutatta meg nekünk, mennyire téves ez a felfogás ... Míg mi bíztunk abban a lehetőségben, hogy egy össznemzeti egység keretében békés úton ki lehet küszöbölni az osztályellentéteket, a reakció az ellenkező irányban haladt." A korábbinál világosabban látják a forradalmi demokraták annak szükségességét is, hogy szorosan együttműködjenek más forradalmi erőkkel, különösen a világszociolizmussal és ennek vezető erejével, a Szovjetunióval. Az Arab Szocialista Unió vezetői újra meg újra elítélték az antikommunistáknak azokat a próbálkozásait, amelyek az arab népek és a szocialista országok közötti együttműködés elgóncsolására irányultak. Ezek a legjelentősebb eredmények, amelyeket Ázsióban és Afrikában a nacionalizmus visszaszorítása és végleges leküzdése útján elértek. Mindamellett sok tennivaló maradt még. Márpedig jelentős mértékben éppen ezeknek a feladatoknak a megoldásától függnek a felszabadító mozgalom sikerei az imperializmus ellen, a társadalmi haladósért vívandó küzdelemben. DR. MARTIN ROBBE
