Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)
1972-11-19 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó
A denből hivatalos Igazolással indultunk el a második tartomány mezőgazdasági vidékei felé. — Meglátja, a második kormányzóság egészen más, mint a főváros, az már vidék — mondták a minisztériumban, ahol meglepődtem. hogy az országban csak száma van a közigazgatási egységeknek, neve nincs. — Volt, de az elnevezés általában kötődött a régi törzsi szervezethez — világosítottak fel. A brit gyarmatosítás megtartotta a klasszikus 23 szultanátust, emirátust, ezeknek határai a törzsi területek határaival estek egybe.. A dél-jemeni forradalom mindenképpen túl kívánt lépni ezen a fokon, ezért választották az algériai példát. Ott is sorszámot kaptak a „vilajet"-ek, megszűntek azok az elnevezlek amelyek a törzsi szervezet maradványaihoz, s ezzel együtt a régi, retrográd tradícióhoz kapcsolódtak. Ultle Adne, Kormakshar. Madlla, Kráter, Tawahy, Seik Otthmann — ezek a mostani Áden legfontosabb negyedei, ezek. teszik ki a fővárost, s ezzel együtt az egész első kormányzóságot. Itt összpontosul az ipar, ide koncentrál idik a kereskedelem. zömmel az oktatás is, itt van a politikai, közigazgatási, kulturális és kereskedelmi élet centruma. Az ország szíve. Ami ezen kívül van, az a test. A „test" azonban a valóságban nem különül el olyan mereven a „szívtől". A város perifériája — mint minden városé, helyezkedjék el bárhol a világon — külsejében már hasonlít a „vidékhez". Megjelenik a piac, tevékkel, kecskékkel, árusokkal, szervízműhelyekkel. Az igazi határt a gépkocsivezető konstatálja teljes egyértelműséggel. A gázpedálra lép, s abban a pillanatban megszűnik a húszkilométeres sebességgel történő kocogás, ami Adenben még kötelező, a rendőrség ennyiben maximálta a közlekedés sebességét a lakott helyeken. — Túl sok volt a baleset — mondták —, s ezen csak egyféleképpen lehetett segíteni: radikálisan kellett csökkenteni a sebességet. Ez megtörtént. A büntetések szigorúak, a radaros ellenőrzés nagyon következetes. A Volvo sebességmutatója jobban érzi magát a 40-es, 60-as, 80-as szám körül, mint a 20-as alatt. Ellniultunk Lahiz, a második kormányzóság székhelye irányába. De most az utas akarja fékezni a sebességet: furcsa módon örömét leli az egyhangúságban. Meg akarja nézni jobban azt a tevét, amely egykedvűen tűri, hogy púpját, púpja véres sebhelyét „szisztematikusan" mélyítse a félarasznyi csőrű hollókeselyű, amely a leggyakoribb madár az egész országban. pC-i m * u v*. * . Tftf I Importált traktorok készítik elő a földet a művelésre — A hollókeselyű nem a város határát, hanem a lakóhelyek közelségét jelzi — mondja kísérőm. A természet nagy rezonja: az a madár eltünteti a bomló hulladékot, a házkörüli szemét nagy részét, remek szaglőszervével messziről megérzi, hogy valahol zsákmány került a szabad ég alá. így megérzi a teve sebének szagát is: ha a sivatagi háziállat hátát feltöri a hám, kisebesedik, akkor száll rá a hollókeselyű. Tőrszerű csőrével vájja, tépi, marja, vési az eleven húst, gyakran „beér a csontokig, a bordákig. A gépkocsivezető gázt ad, megyünk tovább Lahiz felé. Az út jobb oldalán monoton sivatag, egy-egy enyhe széllökés beteríti homokkal az aszfaltcsíkot. A másik oldalon, kissé távolabb ligetes, pagonyos vidék. — Ott voltak a szultánok gyümölcsösei. A földeket most kiosztották, vaoy szövetkezeteket, állami gazdaságokat szerveztek rajtuk. Ott aztán minden gyümölcs megterem — mondja a gépkocsivezető. Közben rágja a „kat"-ot, ezt a furcsa kábítószert, amelyet rágni kell a rostos fű szárából. A kat-tól aztán egész nap csillog a szeme, a férfi eleven, jókedvű. A második tartomány falvai takarosak. A vályogházak előtt kertek, a faluk mellett termőföl lek. Víz alatt állnak, most árasztották el a miniatűr táblákat. Kell a zöldségnek a víz. Kell a gyümölcsnek a Keli a kapának a víz — a kőkeményre égett földbe úgyse menne bele a szerszám. A kertekben datolyanálmák ágaskodnak, s a falu végén lassan poroszkál egy tevekaraván; az állatok a pálma lombját viszik hátukon. A pálmalevél nagy kincs: lakóház, kunyhó építőanyaga, falat, tetőt, dobozt ládát csinálnak !:eIőle az ügyesebb parasztok vagy kézművesek. Elhagyjuk a falut, ismét sivatagos táj következik: az út mellett paliorus-bokrok hullámzanak. itt etrelnek hívják őket. Megmozdul a pikkelynagyságú levelekből álló lombozat — én ijedtemben mindjárt kígyóra gondolok, de Ali a volán mögül megnyugtat: legfeljebb a hollókeselyű talált valamit a földön. Beérünk Lahizba, a tartományi székhelyre. Piaci nap van: gyümölcs, javított autógumi, textíliák, zöldA MÚLT ÉS A JÖVŐ KÖZÖTT ség, birkahús, hal, karóra, puszkaszíj és még százféle árucikk van a piacon s a környező boltokban. A kocsi ismét csökkenti a sebességet, még a húsz kilométert sem tudja tartani, olyan sűrű a gyalogos forgalom. A tartományi közigazgatási központ elé kanyarodunk. A hitaval lépcsőjén fegyveres őrség áll, de a puskaszíj nyitott zubbonyon feszül, s gazIája lábán nincs se cipő, se szandál. A tartományban Szaleh Hasszan felel az agrárreformért. ö kísér bennünket. Az adeni Igazolás megteszi a magáét, a kocsi ott marad, utunkat egy terepjáróval folytatjuk tovább. Az autó váza magas, a kerekek is magasabbak, mint a közönséges gépkocsiké. Lekanyarodunk a portalanított útról, szürke csíkja pillanatok alatt eltűnik. Néha zökken az erős rugózatú jármű, ahogy átevickélünk egy-egy kisebb árkon. Üt már nincs, ha csak azt a kanyargó csíkot nem nevezzük annak, amit az élőt tünk erre járt autók kerekei karcoltak a kőkemény talajba. A föld, mint a gránit, kiszikkasztotta, szinte tégla-szilárddá aszalta a tűző nap. Ritka az árnyék, változatosságot csak a vöröses dombok, kopár szakadékok enyhén hullámzó körvonalai jelentenek. Elhagytuk a környéket, ahol most is folyik a mezőgazdasági termelés, arrafelé tartunk, ahol ezután szándékoznak művelés alá fogni a porlepte mezőket. Ez tehát — a senki földje. A múlt és a jövő között terül eL Váratlanul egy vízmosáshoz érünk. Hídnak nyoma sincs. Két galibijás arab jön velünk szembe — ők megkeresik a magassabbra kiálló köveket —, lábuk is alig vizesedik be, úgy érnek ét. A kocsi nekifordul a gázlónak. A víz tengelyig ér, a sodró vízmosás apró kis örvényeket ver az autó körül, egy-egy permet beljebb is kerül. A túlpart meredek, de a landrover felkapaszkodik, s megyünk tovább. Az út egyre rosszabb lesz, a gépkocsivezető viszont annál lelkesebb, most mér átlagban tartja a hatvan kilométeres sebességet. Odaérünk a wadlhoz, a nagy vízmosáshoz. A meder Vág-szélességü, partja mint egy hosszú, óriási szakadék. Völgyzáró gát épül itt, szovjet tervek alapján, szovjet műszaki segítséggel. Az építkezésről a jemeni arab művezető tájékoztat. — A munka gyorsan halad, pedig a néhány nagyteljesítményű erőgéphez csak az emberi kezek segítsége járul. 1972. május 17-én kezdtük az építkezést. Legalább újabb 150 feddánt akarunk termőre fogni a megzabolázott vízzel. — Vízzel? — kérdezek vissza, mert ez a világ legkülönösebb gátépítkezése, amit valaha is láttam. A hosszú völgyben, ameddig a szem ellát, egy cseppnyi víz sincs. A gát fala csontszáraz agyagon áll. A „mederben" olyan természetességgel járnak az építők, mint egy város főterén. — Igen, csak tavasszal jön a víz. És végigzúdul a völgyön — beleszalad a tengerbe, vagy szétterül, és elpárolog a tenger közelében. Gazdálkodni akarunk a vízzel. A gát megakasztja majd a lezúduló áradatot, adagolja az öntöző gazdaságoknak. — Mit termelnek az öntözött földeken? — Ebben a kormányzóságban lehetőleg gyapotot. A hosszú szárú gyapot ára állandóan emelkedik a világpiacon, a textilipar meg már nálunk is Kezd'kialakulni — szükségünk van rá. Ez a kormányzóság lesz az Ipari növények bázisa. Az ötödik pedig a köztársaság éléstára — ott az élelmiszereket termelik meg. Persze, ne gondolja, hogy a jemeni forradalomban mindent olyan mereven veszünk. Itt, ezen a tájon is megmaradnak a hagyományos kulturák, hiszen a városok körüli vidéken természetszerűleg termeinek élelmiszert, gyümölcsöt, zöldséget. A művezető térképet tesz elém, azon magyarázza, hogyan alakul át a táj. A speciális szerkezetű gát csak a völgy ellátására lesz alkalmas — így a termelés majd a wadí medrében folyik. Ahhoz persze előbb kell egyengetni a talajt s szükség lesz trágyázásra is. Felmegyünk az építkezés mellett emelkedő szelíd dombra, onnan nézzük a tájat. — Délre, amerre a víz iránya mutat — nagy zöldes foltok lesznek már jövőre — a wadimban jut hely a zöldségnek is. Északra szintén zöld lesz az uralkodó szín. Legalább 150 feddőnt nyerünk ígv. Gondolja, hogy ez kevés? Amikor mi kétszer, s néha háromszor is aratunk egy évben? Ezért megéri a gátépítés. A gátak árára, értékére nehéz következtetni. De ezt a fogalmat: „megéri", itt egészen másként kezelik, mint Európában. A mezőgazdaság korszerűsítésére, völgyzárógát építésére milliókat fordítanak a hároméves terv időszakában — s még így is alig néhány százalékkal tudják növelni a mezőgazdasági müvelés alá vett területeket. És a gátak rendszerint a völgyek művelését, a folyóvölgyek megmunkálását teszik csupán lehetővé. És mi lesz azokkal a területekkel, amelyek az éles kontúrú wadim között meghúzódnak? Az építkezéstől egy szivattyúállomás felé inlulunk. A terep miatt már mindenki fogódzkodót keres az autóban. Újabb vízmosáson hajtunk át. de előbb meg kell várnunk, hogy egy kisebb birkanyáj is átérjen. Az állatok olyan port kavarnak fel, hogy nem lehet látni —, felkapaszkodunk a túlsó parton — sivatagos pusztaság fogad bennünket. Nincs egy keréknyom, egy csapás, a tükörsima felületen csak a gépkocsivezető igazodik el. Néha megáll, beleszagol a levegőbe, az a gyanúm támad, ho^y a széljárásból következtet a helyes irányra. Megkérdezem tőle. Megmosolyog. — Van fogalma arról, hogy én már hányszor megtettem ezt az utat? — kérdezi vissza. Odaérünk a szivattyúházhoz. Fegyveres őr áll előtte. Ismerősként üdvözli a sofőrt, a kormányzósági reformfelelőst, akinek rangja egy tartományi miniszteri posztnak felel meg. Bemegyünk a szivattyúházba. Korán jöttek — mondja a gépész. — A hőség miatt a szivattyúgép délután négykor kezdi a munkát, és a hajnali négyig folytatja. A szivattyú Harkovban készült, nagyteljesítményű, az egész környék öntözését biztosítja. De körös-körül nyoma se lá fszik az öntözésnek, sehol egy sötétebb folt a homokon, ami vízre vallana. És egyáltalán, honnan veszik a vizet? Mit nyomnak a csövekbe, mit árasztanak a földre? — Már dél ls elmúlt — magyaráz a gépkezelő —, a földről elpárolgott a víz. Hiszen hajnalban abbahagytuk az öntözést. Kilépünk a szivattyúházból, megállunk egy betonépítmény mellett. Ez a víztartály, a kút — ez a víz forrása. Körös-körül elegyengették már a földet, alig pár négyszögölnyi medencéket képeztek ki a talajból, s ezeket árasztják el, amikor megkezdik az öntözést. Olyan az egész, mint egy kopár bolgárkertészet. — Növény még nem látszik, a mag a földjen van — magyarázza a reform felelőse, látva csodálkozásomat, hogy egyáltalán mit ís kell Itt öntözni, és mi lehet az öntözés eredménye. — Szép egyenletes talaj ez, minden megterem itt. Most zöldsépsel kezdjük. Kipróbáljuk, miből mennyit ad a föld. ha mi is megadjuk neki, amit megkövetel, elsősorban a vizet. Dél-Jemenben a föld, a termőföld nagy úr. Aki birtokolja, aki műveli, személyes jóviszonyban van ve,e. Oj birtokosai nem azzal az objektivitással beszélnek róla, mint a munka színhelyéről szokás, hanem azzal a hévvel, azzal a jogos büszkeséggel és patriotizmussal, ami olyan dolgoknak, eredményeknek jár ki, amelyek a legfrissebb vívmányok k3zé tartózik \ nagvbirtokrendszer felszámolása, a kollektív gazdaságok és állami birtokok megszervezése, az öntözőmfívek építése, a termelés organikus és technikai forradalma kétségkívül ezek közé tartozik. KRAJCZÄR IMRE 1972. Xf. 19. A város és a sivatag határán ——,, — ———
