Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)

1972-11-19 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó

mintha ezer bolha csípne. Hiába, valami belefészkelt a szívembe, ami nem és nem hagyott nyugton. Egyszóval: becsavarodtam. Na, mondom magamban, jól nézünk ki, más sem hiányzott a boldogsághozl .. . Szóval, az áldomás utáni nagy bódulatomból arra ébredek, hogy a konyhai dikón fekszem. A lány ott ül mellettem egy sámlin, olajmaszatos kezem a két tenyere közt nyugszik. Mint megfáradt, szelíd madár. Gyorsan lehunytam a szemem: tartson még egy kicsit ez a szép álom, mert ha most elillan ez a néhány percnyi boldogság, talán soha az életben vissza nem tér ... Nem részletezem. Ősszel, pontosabban szüret után, amikor már kiforrtak a borok, összeházasodtunk. Hozzájuk költöztem, vagyis vőnek mentem. Sok mindent suttogtak akkoriban a faluban. Hogy hát jól tudja az Űri Sz. mit csinál, nemhiába fogadta be házába azt az ágrólszakadtat, jó szakember, szorgalmas, ezreket keres majd a traktorral... meg hasonlókat. Igaz, kerestem is, sokat. Egész évben szántottam, vetettem, csépeltem, dűlt a pénz meg a gabona. Egyébként igen emberségesek voltam hozzám Sz.-ék, mindenem megvolt, pénzem, ruhám, minden, aztán egyszer csak ... Lettek a boldogságnak Idézőjeles boldogságra gondolok. Az történt ugyártis, hogy az állam kisajátította a cséplőgépet éš a traktört, ami nagy vihart kavart az apóséknál. Valóságos pokollá változott a ház. Pedig addig semmi baja nem volt Sz. Sándornak az állammal és a rendszerrel, sőt nagyon ib elégedett volt a fennálló viszonyokkal — ahol csak tehette, dicsérte. Most utólag már tudom, hogy azt is számításból tette, mint sok más egyebet. Aztán rájöttem arra is, hogy a lányát is számításból adta hozzám feleségül. Hogy a lánya, vagyis a feleségem számításból sžeretett-e vagy sem, nem tudom, de kötve hiszem: Mi ketten megértettük és szerettük egymást, s a magunk módján boldogok voltunk egymással. Amint már említettem, pokollá változott a helyzet a háznál. Az após magatartása gyökeresen megváltozott. Szidta az államot, a rendszert, de főleg a kommunistákat. Velem is egészen más hangnemben „szórakozott", mint addigi Az após nem hagyott nyugton, állandóan mart és támadott: — Ez a köszönet a jóságomért, kirázhattalak a koszbóll Ha nem veszlek a házamhoz, még most is ott nyomorognál a faluvégi kunyhóban... — és csak sorolta, sorolta a magáét, mintha én tehettem volna az egészről. Egy ideig tűrtem, hallgattam. A békesség kedvéért. Leginkább talán mégis a feleségem áldott állapota fékezett meg abban, hogy szembeforduljak az apósommal. Végül annyira kiéleződött a kettőnk közti viszony, hogy kenyértörésre került sor. Egyik este csúnyán összezördültünk. Szót szó követett. Az após ordított — a szövetkezetesítés kezdetével a húsz hold földje is veszélyben forgott —, szóval ordítQtt, fenyegetőzött. Én sem adtam alább: ha te ordítasz, én is tudokl Mondtam én neki mindent, ami éppen a számra jött. Még a karosszéket is felemeltem, hogy hozzávágom. Erre aztán kimondta azt, ami néhány nap vagy hét óta a nyelve hegyén parázslott: — Mars ki a házambóll — s az ajtóra mutatott. — Elmehetek — mondtam csendesen, pedig legszívesebben a torkának ugrottam volna. Nem akartam bemocskolni a kezem, uralkodtam magamon. A kunyhóitól is kiszállhat a boldogság madara Az ajtó felé léptem, hogy elmenjek, de a feleségem elém ugrott, s az ajtónak feszült. — Sehovál Itt a helyedl — mondta tőle szokatlan keménységgel. — Ha pedig elmész, én is veled megyekl — A derekad töröm kétfelél — hör dűlt fel Sz. Sándor, de hiábavalónak bizonyult minden erőlködése: a feleségem velem jött Szerencsére, volt hová mennünk. Nem adtam el a kis viskómat, pedig időközben sokan kérték, mondván, hogy úgy sincs már nekem arra szükségem. Szép gyümölcsfák díszlettek a kertben — szegény édesapám telepítette meg oltogatta valamikor. Azokat sajnáltam, azok miatt nem váltam meg tőle. Szép, holdvilágos este volt. Mentünk az utcán, egymásba karolva — két kivert kutya. Fájt is, meg örült is a szívem. Fájt az, amit az após velem tett, nem azt érdemeltem tőle, viszont annak meg végtelenül örültem, hogy nem hagyott cserben a feleségem. Nehéz napok következtek, de kibírtuk. Lassan berendezkedtünk, kenyér ls került az asztalunkra. Főleg annak a ténynek a tudata éltetett és sarkallt, hogy a magam gazdája lehetek. Dolgoztam is éjjel-nappal, nem tudtam elfáradni. Akkoriban létesültek a gépállomások — éppen jókor —, nyomban álláshoz jutottam. Előbb traktoristaként dolgoztam, majd bekerültem a műhelybe. Később műhelyvezető lettem, néhány év múlva pedig megbíztak a gépállomás vezetésével. Esti iskolán leérettségiztem, aztán levelező tagozaton gépészmérnöki diplomát szereztem ... így, néhány mondatba sűrítve egyszerűnek és könnyűnek tűnik, pedig . . . Dehát, minek erről beszélni, nem nagy dicsőség. Akkoriban a hasonló sorsúak tízezrei tették meg ugyanazt az utat. Egy dolgot azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni: soha annyi akarat és lelkesedés nem fűtötte még az embereket, mint akkoriban. Nehéz volt, de nem éreztük, hogy nehéz, azt viszont igen, hogy jó úton haladunk. Mindegy, így volt, az egész kérdésben az a lényeges, hogy teljesült régi vágyam: gépészmérnök lettem. Nem győzöm hangsúlyozni, bocsátassék meg, egy kicsit büszke vagyok rá. Egy kis közjáték Az úgynevezett kunyhóban született meg a kisfiúnk. A fiam. Közhely, mégis kimondom: végtelenül büszke és boldog voltam. Azt hittem, hogy az én fiam a legszehb, a legfejlettebb, a Ieg... de melyik apa nem hiszi azt, és melyik apával ne lehetne madarat fogatni örömében? Az anyós többször meglátogatott. Ezt-azt hozott a lányának, szívesen adta, rám sem haragudott. Elbeszélgetett, dajkálgatta az unokáját, kicsit sírt, kicsit örüff, aztán elment. Majdnem minden alkalommal így történt. Az após azonban nem jött. Ki tudja milyen érzések hasogathatták a bensőjét, ki tudja? Tény, hogy nem jött, pedig nem dobtam volna ki, mirit ő engem annak idején. Közben beköltöztünk a járási székhelyre. Állami lakást kaptunk. Fürdőszobásat. Milyen nagy volt a boldogságunk! Ma már megmosolyogni való, bezzeg akkor — megkönnyeztük ... Az anyós oda is eljött látogatóba. Az após viszont oda sem, de ha akart voln'a sem tehette: elítélték, bezárták. Az előbb már utaltam rá, hogy miért, de nevén is nevezhetjük a gyereket: nagyszájú, izgága, rendszert mocskoló ember volt, és hát mindennek van határa. Az anyós megsiratta, az én feleségem is megkönnyezte, én meg valami elégtételféle érzéssel vettem tudomásul. Az igazság kedvéért azt is meg kell említenem, hogy engem is maceráltak néhányszor a „kulákszármazású" feleségem miatt, de minden komolyabb következmény nélkül, hiszen a napnál is világosabb volt a mi hovatartozásunk kérdése, számtalan bizonyító tény tanúskodott mellettünk. Közben múltak az évek, nőtt a gyerek, szépen fejlődött, iskolába kerülve, jól tanult — apja fia, mondogatták —, később sportolt is, egyszóval igen tehetségesnek ígérkezett, aminek én szívből örültem. Kilenc évvel ezelőtt kerültünk fel ide, a fővárosba. Jő állást kaptam, szépen kerestem, a feleségemnek nem kellett állásba mennie. Vezette a háztartást, és hát az ő gondja volt a gyerek nevelése. Pedig elhelyezkedhetett volna, hiszen kereskedelmi érettségije volt. Nem, foglalkozzon ő csak a gyerekkel, megkeresem én a családnak valót. Meg aztán nem is nagyon jutott időm a gyerekre. Néha ugyan ellenőriztem a házi dolgozatait, számonkértem a tananyagot, és ez volt mindén, semmi több. Ráadásul hatvanötben és hatvanhétben több hónapot töltöttem külföldön. Előbb hat, utóbb nyolc hónapot. Két újonnan épült gyárban irányítottam a gépi berendezés szerelési munkálatait. Anyagilag jól összeszedtük magunkat, túlságosan is jól. A lakásba új bútort vettünk, a gyereknek — éppen érettségi előtt állt — lemezjátszót, magnót, fényképezőgépet, a feleségemnek értékes bundát, és hát vettünk egy kis, 850-es Fiatot. Ma is megvan. Az én korosztályombeliek bizony gyakran hasonlítgatják össze a múltat a jelennel. Mi tagadás, ez a mi értékmérőnk. Meg aztán a visszapillantás sosem árt. Vagy elszörnyűlködik az ember, hogy is tudott olyan körülmények között élni, és hát megerősíti hitében s megnyugtatja a megtett út sikereinek és eredményeinek a ténye, amit nemcsak lát maga körül, hanem a saját bőrén is tapasztalja. Egyik este, vacsora után, hasonló gondolatokat fejtegettem odahaza, családi körben, mire a fiam, akinek az égkerek világon mindene megvan, a szó szoros értelmében letorkolt. Megdöbbentem. Azt mondja: — Ugyan, apu! Mást sem tudtok csinálni, csak összehasonlítgatni, állandóan csak a múlttal érveltek. Tudod, mit mondok én neked? Egy nagy frászt, humbuk az egész: akkor sem haltak éhen az emberek, meg most sem. És mi következik ebből? Az, hogy egy nagy zéró az egész! Tudod, mi a ti agyonszajkózott szocializmusotok? Szemfényvesztés, egy eget verő frázishalmaz. És a humanizmusotokról szintén csak annyit tudok mondani, hogy link duma, mert ahol gúzsba kötik és megnyomorítják az emberi szabadságot, az nem humanizmus! Legnagyobb megdöbbenésemre a feleségem szorgalmasan bizonyított neki. Azt hittem, menten megüt a guta. Úristenl Mi történt itt, mi történik itt a hátam mögött? Nem akartam hinni a fülemnek, azt hittem, rossz, goromba vicc az egész. De a következő napok vitái az ellenkezőjét bizonyították. — Hol nevelkedtél fel, édesfiam, hol élsz te? — Sajnos, itt, a földgolyónak ezen a részén — mondta undorral. Kétségbe estem, szörnyű gondolatok kínoztak, lelkiismeret-furdalást éreztem. Semmi kétség: végzetes hibát követtem el valahol. De hol, és mikor? Világéletemben becsületesen dolgoztam, a családommal szembeni kötelességemet is teljesítettem, minden tőlem telhetőt előteremtettem, a fiamnak érettségije van, felvették az egyetemre, az atomfizikusi pályát választotta, mert kitűnő matematikus és fizikus... úristen, hol követtem el a hibát, milyen elkövetett hibám üt most vissza, és áll rajtam bosszút?... A családon belüli viszály pedig tovább éleződött, és így jött... Ezerkilencszázhatvannyolc Erről egy külön, nagy fejezetet lehetne elmondani, de én csak a lényegre szorítkozom. Sok veszélyt rejtő, ellentmondásos Időszakot éltünk át. Hideg és erős sodrása volt azoknak a napoknak, heteknek, hónapoknak, akár csak a hirtelen jött jeges árnak. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindent tisztán láttam. Egyáltalán nem láttam tisztán. Féltem. Féltettem magam és mindent ebben az országban, amivel együtt nőttem és fejlődtem. Nem hittem el, hogy létezhetnek ebben az országban olyan erők, melyek képesek és elég erősek arra, hogy kiforgassanak bennünket a helyünkről, és hogy leromboljanak mindent, amit mi sokszer eléggé mostoha körülmények között felépítettünk és létrehoztunk ... Mégiscsak akkor lélegeztem fel és nyugodtam meg igazán, amikor bejöttek a szövetséges csapatok. Akkor már tudtam, hogy különösebb baj nem történhet. Közben a fiam meg szinte röpködött, és szemtelenül a szemembe röhögött: — Most már a saját szemeddel láthatod nagyszerű műveteket. Recsegropog, és előbb-utóbb összeomlik. Még most sem ismered el, hogy nekem van igazam? — Nem, édesfiam, most még úgyse! — Pedig érdemes lenne jobban és alaposan elgondolkodni a dolgokon — szólt közbe a feleségem gúnyosan. Szó nélkül faképnél hagytam őket. Egy teljes hétig bennmaradtam az üzemben. Mikor hazamentem, így fogadott a fiam: — Itt az ideje, papa, hogy disszidáljunk. — Hogyan gondolod ezt, fiam? — Mindent pénzzé teszünk, amit tudunk, beülünk a kocsiba, és megyünk. — Aztán? — Aztán? Miénk az életi Egy éven belül felvet a pénz. — Ne mondd! És kinek a jóvoltából? — Ugyan, -papa, száz kézzel kapnak egy olyan kiváló szakember után, mint amilyen te vagy! — Veled mi lesz? Te mit fogsz csinálni? — Tanulni. — Hiszen itt is ott akarod hagyni az egyetemet Idefigyelj, édes egyfiaml Ha még egyszer felveted ezt a kérdést, megfojtlakl Es végezteml — Ojra elmentem hazulról, s néhány nap múlva megtudtam, hogy mi történt a távollétem alatt. Feleségem és a fiam összecsomagoltak, beültek a kocsiba, és elindultak. Alig értek át a Duna hídján, karamboloztak. A fiamat lábtöréssel és belső vérzéssel szállították kórházba — a kormánykerék nyomta meg a mellét. Feleségem a csodával határos módon úszta meg a kalandot, mindössze egy szem futott fel a harisnyáján. Hát, ilyen is előfordul. Mondanom sem kell, hogy egyre jobban elromlott a családi életünk. Gyorsan követték egymást az események. A fiam otthagyta az egyetemet, lumpolt, ivott, nők után futkározott. Egyszer fiatal, hadd élje világát, az ő életérzésük merőben más, mint a miénk, — mondta a feleségem. Köszönöm, nem kérek belőle, s a fiam többszöri figyelmeztetésem ellenére sem hagyott fel „új" életmódjával, sőt összeismerkedett egy harmincöt éves, elvált asszonnyal, odahozta a nyakamra, és azt mondta, hogy megtalálta az élete párját, s egy ideig vele akar élni. Erre a feleségem is csak a vállát vonogatta, ha neki jó, tegye, éljen, habzsolja az életet, ki tudja, mit hoz a holnap ... Ezt már nem bírtam elviselni, az én keresetemen nem fogja habzsolni az életet. Azt a csomót már nem bírtam lenyelni: nagy is, keserű is volt... összecsomagoltam a könyveimet, ruháimat, beraktam a kocsiba, és otthagytam őket. Másnap beadtam a válópert. Egyévi huzavona után végre kimondták a válást... Üjra egyedül maradtam, mint annak idején, édesanyám halála után. Azóta kissé megöregedtem, de meg is erősödtem. Nehéz elviselni a magányt, különösen így, hogy magamban kell hordanom a feleségem és a fiam emlékét, mert ők kitéphetetlenül bennem élnek továbbra ls. Az egészben az a szomorú és a fájó, hogy másképpen is alakulhatott volna a sorsunk: szebben, jobban, mint ahogy minden ember elképzeli és megálmodja magának... A „NEMZEDÉKEK" CIKLUSBÓL (Szél Ferenc felv.)