Új Szó, 1972. november (25. évfolyam, 258-283. szám)

1972-11-12 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó

TÖRTÉNELMI KITEKINTÉS — Elméletileg igen. A valóságban azonban ez teljesen lehetetlen. A vietnami népet nem lehet legyőzni. A LELKIISMERET SZAVA Jean Kristóf Eberg, az egyeiüli nyugati Hplomata, akit hivatalosan akkreditáltak Hanoiba, mint hazájának meghatalmazott képviselőjét. Állandó székhelye a VDK fővárosa. Három évvel ezelőtt az Egyesült Államok nagy felháborodására a svédek elismerték a Vietnami Demokratikus Köztársaságot. Eberg jelentős szerepet játszott a hat rozat elfogadásában, s azóta Hanoiban tartózkodik. Franciaország is képviseltette magát Vietnamban. Kanadaiak is tartózkodtak Hanoiban. Anglia szintén akkreditálta követét. A közelmúltban Dánia és Norvégia is elismerte a VDK-t, diplomatái": azonban pekingi székhelyükről csak időről időre látogatják meg Hanoit. Jean Kristóf Eberg — érdekes egyéniség. Miért is tartózkodik tulajdonképpen Hanoiban? Ügy gondolom, bizonyítani akarja, hogy Nyugaton is élnek emberek akik emberi módon viszonyulnak az északvietnamiakhoz. Továbbá a kapcsolatok megváltozásának reményét táplálja, ha majd az öldöklés megszűnik. Nemrég egy vietnami orvos fogadta Eberget. Hirtelen felbúgott a bombatámadást jelző sziréna, s ők az óvóhelyre siettek. Az orvos sajnálattal beszélt a történtekről, főleg azért, mert szavai szerint a vietnami gyermekek ezt a háborút az amerikai civilizációval fogják azonosítani. Ebben a pillanatban a közvetlen közelben bomba robbant. Az orvos magáról megfeledkezve felkiáltott: „Barbárok!" Jean Kristóf Eberg elmondta nekem, hogy ha az ember Vietnamban akar élni, nagyon erősnek kell lennie, különben elemészti a folytonos önvád. Ha Van Lau tábornok volt a vietnami küldöttség vezetőjének helyettese a párizsi tárgyalásokon. Most az amerikaiak háborús bűneinek kivizsgálásával foglalkozó bizottság élén áll. Négy órát beszélgettem vele. A tábornok kemény mozgékony férfi, tárgyilagosan beszélt a háború borzalmairól. Először felsorolta a ledobott bombák számáról, a mérgező vegyianyagokkal elpusztított földekről, feldúlt falvakról szóló adatokat, majd az amerikai há. borús bűnök" címen megrendezett kiállításra kalauzolt. A falakon lebombázott kórházak, iskolák, templomok, napalmmal megégetett emberi testek fényképei függtek. Legszívesebben kirohantam volna. Aztán dokumentumfilmeket mutattak be. Haiphong a „B-52"-es bombázók légitámadása után ... gyermekek holttestei sorakoznak egymás mellett. Gyermeket váró nő holtteste. Iskola, amelyet éppen akkor bombáztak le, amikor a gyerekek vizsgáztak. Valóságos lázálom volt ez számomra, kezemmel önkéntelenül betakartam a szemem. A hamisítatlan tények elől azonban sehová sem menekülhettem. Világossá vált számomra, hogy hadseregünk embereket éget, iskolákat, kórházakat bombáz le. Létezik egyáltalán valamilyen mentség arra, hogy Vietnamban felhasználják a tömeggyilkolás legkorszerűbb eszközeit? Vajon tudja-e az amerikai nép, mi történik itt a nejében? Élményeimet tehát kiegészítette a bünkomplexus is, amelyről Eberg beszélt. Otban Hanoi felé, regényt olvastam. Története a háború utáni Németországban játszódik le de érinti még a náci uralom utolsó éveit is. E regény egyik hőse, aki átélte Dachau borzalmait, a következőket mondja: „Es mindez a XX. században történt meg, egy magas műveltségű néppel, a civilizált kontinens központjában!" MIT AJÄNLHAT FEL NYUGAT? Jean Kristóf Eberg vendégei egy alkalommal arról vitáztak, felajánlhat-e Nyugat valamit Vietnamnak és általában Ázsiának. Claude Julién, a párizsi Mond tudósítója a kérdésre igennel válaszolt. Eberg e gazdagnak éppen nem mondható ország sikereiről beszélt, amelyeket 1968 után ért el nemzetgaz laságában. Kikötők hidak, utak épültek. Most mindez romokban hever. Az amerikai repülőgépek lebombáztak mindent, ami felkeltette figyelmüket. „Előbb-utóbb vége lesz ennek a háborúnak — folytatja Eberg —, s akkor felmerül a probléma, vajon elfogadja-e Vietnam Nyugat, de főleg az Egyesüli Államok segítségét?" Az amerikai politika az „eszkaláció innerciójának" útjára lépett, számára már lényegtelen az a tény, hogy USA eléri-e célját vagy sem. A dolgok „logikája" szerint — vétette fel valaki — Amerika, még mielőtt távozna Vietnamból, el akarja pusztítani Hanoit. önkéntelenül is Vien doktor szavai jutnak eszembe, válasza arra a megjegyzésemre, hogy Amerikának módjában áll elpusztítani Vietnamot: „Elméletileg — igen. A valóságban azonban ez lehetetlen". Négyezer évvel ezelőtt kezdődött a Vörös folyó deltájában — magyarázta Vien doktor. A vietnamiak gátakat építettek, és kiszárították a nagy mocsarakat. A közös munka egyesítette őket. Majd törvényszerűen bekövetkezett a hatalom centralizációja, és megindult a harc a feudális szeparatizmus ellen. A vietnamiak egyesítve erejüket, szembefordultak a kapzsi kínai uralkodókkal. Ezer éven keresztül harcoltak a kínai megszállók ellen míg végül siker koronázta küzdelmüket. 938-ban kivívták függetlenségüket. Vien doktor említést tett továbbá a kínai Minh-dinasztia uralmának megdöntésére irányuló partizánmozgalomról (XV. század). A kínaiak abban az időAz amerikai légierő válogatás nélkül bombáz célpontokat a VDK ban. Nem képeznek kivételt az ország gátrendszerei sem. ľ ČSTK—

VNA) A VIETNAMI DEMOKRATIKUS KÔZTÄRSASÄG népének hősiessége, szilárd elhatározása megvédni szocialista hazáját, meghiúsítani az USA imperialista köreinek agresszív terveit megbecsülést és együttérzést vált ki világszerte. Több nyugati újságíró a saját szemével győződhetett meg Vietnam népének a haza védelmében és a szocialista országépítésben elért sikereiről. A látottak alapján egyre inkább az a meggyőződésünk, hogy lehetetlen legyőzni a vietnami népet. ANTONY LOUIS amerikai újságíró, a NEW YORK TIMES-ben közölt riportjában végeredményben tárgyilagos képet fest a jelenlegi vietnami helyzetről, a háború borzalmairól, ugyanakkor elítéli az USA vietnami politikáját, az igazságtalan háborút, az értelmetlen pusztítást. V

ietnam a hősök földje. Még a gyermekek sorában is találkozhatunk hősökkel. Az egyiket Hanoiban ismertem meg. Ho Van Kiknek hívják, mindössze 14 éves, de már háromszor nyerte el a „Rettenthetetlen harcos" dél-vietnami partizánkitüntetést. Nyolcvanegy amerikai katonát tett harcképtelenné. SOHASEM FELEJTIK EL A másik kis hőssel Fuklok falucskában találkoztam. Fuklok Haiphongtól mintegy 8 kilométernyi távolságban búvik meg a rizsföldek között. Fuklokban egy kőbe vésve ez olvasható: „1972. április 16-án éjszaka 2.20-kor az amerikai repülőgépek 142 bombát dobtak a falura... Nemzedékről nemzedékre gyűlölni fogjuk a gyilkosokat". Április 16-ig Fuklok lakosainak száma 611 volt. Elbeszélésük szerint ezen az emlékezetes éjszakán a „B-52"-es amerikai bombázók 142 bombát dobtak a falura: 63 ember életét vesztette. 61 megsebesült, a lakóházak nagy része rombadőlt A kisfiú neve Csan Van Hoan. Szülei, nagyszülei, nővére és három kisöccse a bombázás áldozata. A fiúcska úgy maradt életben, hogy az említett éjszakán a bátyjánál tartózkodott, Haiphongban. A személyes beszélgetések során kiderül, hogy a vietnamiak nem viszonyulnak egyformán minden amerikaihoz. Nguen Li Ki, a kísérőm szerint távolról sem ismerem népét, ha azt gondolom, hogy a vietnamiak minden egyes amerikait és nyugatit gyűlölnek. ^szak-vietnami tartózkodásom első napján a VDK külügyminisztériumának egyik alkalmazottjával beszélgettem. — Az amerikai bombázások fokozódnak, a vietnami nép ennek ellenére folytatja a harcot? — tettem fel a kérdést. Mosolygott, majd pillanatnyi gondolkodás után válaszolt: — Külföldön azt gondolják, hogy valamilyen lázálomban élünk. Valóban nagyon nehéz a helyzetünk, ám ez a háború már jó néhány éve tart. Nézetem szerint azonban sokan nem értik Vietnamot. Ha minél több amerikai megértene bennünket, nem volna háború. Dr. Nguen Hak Vien szerkesztő és történész. Törékeny és finom ember; ez teszi egyébként oly vonzóvá a vietnami értelmiségieket, ujjai vékonyak és hoszszúak, arcvonásai szabályosak. Franciául beszél. Hangja nyugodt, kellemesen lágy, csak akkor válik izgatottá, amikor a politikára terelődik a szó. A doktor 59 éves. Betegesnek látszik. Később bevallja, hogy fél tüdővel él. Vien doktor hanoi és párizsi egyetemeken tanult, orvos lett, de az orvosi gyakorlatot nem folytatja. Megmagyarázta miért: ,{Többéves kórházi gyakorlat után rádöbbentem, hogy a legveszélyesebb betegség — a gyarmati uralom. Hónapokig kezeltem egy parasztot. Meg is gyógyult, de visszacsöppenve szegénységébe, újra megbetegedett. Ezután elhatároztam, hogy politikával fogok foglalkozni. Mellesleg földbirtokos családból származom, meggyőződtem azonban arról, hogy az értelmiség békés mozgalma nem tudja kivívni a franciák távozását országunkból. Diákkoromban, 1935-ben a hanoi egyetemen — egész Indokínából — csupán 500 diák tanult. Polgárság Vietnamban gyakorlatilag nem létezett, a burzsoá párt tehát nem harcolhatta ki hazánk függetlenségét, mint Indiában. Ho Si Minh a marx—lenini elméletben találta meg a választ, égető kérdéseinkre. A harctól sem riadt vissza. Harcba hívta hát a parasztságot, pártot alapított". A franciák 1954-ben távoztak Vietnamból. Távozásuk előtt 10 éven keresztül dolgozott Vien doktor a párizsi vietnami illegális szervezetben. Megkértem őt. mondja el, miért harcolnak honfitársai olyan szívósan, önmagukat nem kímélve, a gyarmatosítók ellen. A beszélgetés fél napig tartott. Vien doktor több problémát érintett — az archeológiától kezdve a történelmen keresztül eljutott a politikáig. Csupán röviden mondom el, miről beszélt Vien doktor. ben húsz évig tartották megszállva Vietnamot. A mozgalom élén egy tudós állt, aki egyben költő is volt: stratégiájának titka Vien doktor szerint abban rejlett, hogy elsősorban az emberek szívét igyekezett „bevenni", nem a várakat. Ügyesen érvényesítette a háborúban a diplomáciát. A beszélgetés lassan eljut a jelenhez. — Eszak-Vietnam valóban bármi áron folytatja a harcot? — tettem fel ismét a kérdést. — Tudjuk, hogy az Egyesült Államok lehetőségei szinte kimeríthetetlenek — válaszolta Vien doktor. — De tudjuk azt is, hogy a mainál nehezebb helyzetben is voltunk már. A továbbiakban utal a második világháború végére, amikor Ho Si Minh vezetésével a forradalmi erők győzelmet arattak a japán megszállók fölött, de röviddel azután a visszatérő francia csapatok kiszorították őket a városokból vissza kellett tehát vonulniuk a partizánbázisokra. 1945—46-ban az országban kitört az éhség. Mintegy kétmillió ember pusztult el. Hanoit Csang Kaj-sek 200 ezer katonája szállta meg. Elvesztettük a kapcsolatot a világgal. A hadsereg — és államszervezést tekintve mozgalmunk nem rendelkezett kellő tapasztalatokkal. Mindössze tíz mérnők működött együtt velünk. Fegyverünk a bambuszbot volt, mi azonban türelmesen fegyverkeztünk, gyűjtöttük az erőt. Elárulhatom, hogy a Dien Bien Phu-i csatában a franciák ellen 1954-ben csupán 24 komoly lőfegyver állt rendelkezésünkre. Ma még a faliéi asszonyok is jobban fel vannak fegyverezve, mint akkor mi Dien Bien Phu alatt. Mikor 1965-ben amerikai katonák léptek Vietnam földjére és megkezdődött a légiháború, sokan feltették a kérdést: felvehetjük-e a harcot ilyen túlerővel szemben, vagy ismét vissza kell vonulnunk, mint 1946-ban? Végül is döntöttünk, hogy nem vonulunk vissza, hiszen a forradalom utáni húsz év alatt erőnk megsokszorozódott. — Mi a véleménye, Vien doktor, az észak-vietnami kikötő elaknásításáról? Nem változtatja meg ez a helyzetet? — Mindenesetre folytatjuk a harcot. Útvonalaink 100 százalékos blokádja lehetetlen. Parasztjaink most havonta 33 font rizst kapnak, a francia megszállás idején járadékuk még húsz font sem volt. Az országot 'körzetekre osztottuk, amelyek önmaguk biztosítják élelmiszerszükségletüket; fenn tudják tartani magukat abban az esetben is, ha a közlekedési utakat elvágják. — Es mi lesz Hanoival — kérdezősködöm tovább —, mi lenne, ha a szórványos bombázások helyett egyesült erővel Hanoit támadnák meg? Vien doktor erre a következőket válaszolta: — Alkalmazottaink, tekintet nélkül magas beosztásukra, vidéki viszonyok között is képesek dolgozni. Személyes dolgaik számára elég egy kis bőrönd, amely könnyűszerrel elfér akár egy kerékpáron. Megszokták már a falusi paraszt életmódját. Nincsenek villáink, autóink, ingatlanaink. Ho Si Minh 1946-tól 1954-ig barlangban lakott. Ha kell, szenvedni is készek vagyunk. — Az Egyesült Államok azonban képes letörölni országukat a föld színéről is — vetettem fel. Vien doktor elmosolyodott: