Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-01 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó

nyári vihar szaporán hajlította a falu széli jegenyés fáit, amelyek felett az ég nehéz, fekete harangként himbálódzott. Házunk nem messze volt a jegenyéstül. Egy vékony gyepkaréj választotta el, amely messziről úgy tűnt, mint keskeny zöld út, amelyen fehér libák ülnek nyugodtan, piros csőrüket a szárnyuk alá dugva. Az ablak előtt álltam. Nem gondoltam semmire, csak vártam a zöld cseresznye nagyságň esőcseppeket, hogy keményen odaverődjenek a tiszta üveghez, hogy a gömbök puha bőre felrepedjen, és apró függönyrojtként eltakarják az ablakot. A jegenyés másik oldalán vezetett az országút, amelyen most egymás után loholtak a traktorok. A vihar elől siettek, vagy lehet, hogy amúgy is sietős volt a dolguk. Kék ködöt hagytak maguk után, amely nem szállt le, hanem először vastag csomóvá fodrozódott amit, mint könnyű labdát magasba hajított a vihar. Szerettem a nyári záporokat. Ogy éreztem, hogy megtisztítja a tájat, meg az emberek lelkét is. S azután elölről lehet misident kezdeni. Záporok előtt a csend olyan, mint az üvegvatta: csillogó-ragyogó szálakkal tapad az ember bőréhez. Egyszer csak hirtelen elkezdődött, amire vártam. Az ég egészen a jegenyék fölé hajolt. Jel volt ez, amit az ég és a fák értettek csak. A gyepen felálltak a libák, kinyújtották görbe nyakukat, mintha az ég nagy kék Hatójából inni akarnának. A gyepen az apró gödrök szaporán megteltek fekete, habzó vizzeil és nagy szürke buborékokkal. Gyönyörködtem a látványban. Ogy éreztem, hogy az ablaküveg nem is képez köztem és a világ között akadályt. Ujjam az üveg falára tettem, és próbáltam kísérni az esőcseppeket. Már minden ujjam egy-egy vézna folyócskát kísért, amikor hallottam, hogy a kaput valaki zörgeti. Kinéztem. A kapuban Anni állt. Hosszú, fekete hajáról csorgott a víz, fehér blúza pedig erőszakosan odatapadt bőréhez. Három éve nem láttam. Arra gondoltam, hogy a zápor kényszerítette, hogy valahol menedéket kérjen. Mikor utoljára az üzemi kiránduláson találkoztunk, már vőlegénye volt, akit Anni nagyon szeretett. Velem csak barátságból szórakozott. Minden érdekelte őt. A faluról kérdezett a legtöbbet. Arra gondoltam, hogy az egyetem elvégzése után falura akar jönni. Akkor nem vettem komolyan a szándékát, s igyekeztem objektív válaszokat adni kérdéseire. Még csak negyedéves orvostanhallgató volt, nyári gyakorlatát töltötte üzemünknél. Éreztem, hogy Anni jó lány. Mikor megkérdezte, hogy szabad időmben mit csinálok, azt feletem neki, hogy szeretném összegyűjteni a mesterségek neveit. Erre nagyon elkomolyodott. Lehet, hogy tréfának vette az egészet. Hosszan nézett rám, és hallgatott. Akkor este a Hét Hollóban vacsoráztunk. Jó volt a zene is. Amikor azonban táncra kértem, feddőn rám nézett, amelyből megértettem mindent. Másnap reggel táviratot kapott, hogy menjen haza. Mi még egy hétig maradtunk. Nem éreztem, hogy hiányzott volna nekem. Fehér arca azonban gyakran megjelent előttem. Azóta nem is gondoltam rá ... Futottam kaput nyitni. Egyedül tartózkodtam otthon, mint mindig. lekötöttek szabad időmben a könyvek. Anni az első pillanatban meg sem ismert. Ez jólesett. így legalább megbizonyosodtam arról, hogy minden rendben van vele, és csak a véletlen hozott össze bennünket újra. — Ne haragudjon, nagyon esik — mondta, miközben ajtót nyitottam. Aztán a meglepetéstől majdnem felsikoltott: — Elek, hát ilyen véletlen! — Gyere beljebb, egészen ©láztál. — Ha nem késett volna a vonat, még elértem volna zápor előtt a rendelőig. — Haját szaporán igazgatta, két ujjával a bőréhez tapadt blúzt igyekezett meglazítani. — Begyújtsak?.— kérdeztem. — Talán nem is kell, majd megszáradok. Meg sem vártam a válaszát, bekapcsoltam a villanymelegítőt. — A fürdőszobában lemosakodhatsz. — Köszönöm — felelte kissé rekedt hangon. Bement. Én bekapcsoltam a teafőzőt, hogy meleg teát készítsek. Értettem az effajta munkákhoz, mert akkor már több mint öt éve egyedül éltem. Apám csak hét közepén járt haza. Jó sora volt a munkásszálláson. Ha itthon volt, sokszor éjfélig is beszélgettünk. Mindenről szó esett, ami befolyásolja a világ dolgait. Anyámat nem szívesen emlegettük. Nem azért, mintha nem szerettük volna, hanem, mert végtelenül hiányzott. Mindketten tudtuk, hogy ha beszélünk róla, fájdalmas sebeket tépünk fel. — Kész a forró tea! — kiáltottam be a fürdőszobába. — Nem tudom elfogadhatom-e? — válaszolt rekedten. — Konyakot is önthetek mellé? Legalább nem kapsz náthát. — Az orvos nem lehet beteg. — És h,a mégis? — Akkor az nem is igazi orvos. Kilépett a fürdőszobából. Láttam, hogy fázik. Blúzát kicsavarta, harisnyáját levetette. — Öltözz át! Maradt anyám után valamilyen szoknya, majd felveszed. Legalább addig, míg meg nem szárad a blúzod. Majd odatesszük a melegre. Ojra bement a fürdőszobába, hogy átöltözzön. Én leültem az asztal mellé. Néztem a párolgó teát, amint a lenge gőz könnyedén száll felfelé. — Na, hogy nézek ki? — lépett ki a fürdőszobából Anni. — Kicsit gyűrött, de legalább nem fázol meg. Anyámra gondoltam, aki mindig vasalt ruhákban járt. Meg is bántam, hogy hozzányúltam ruháihoz. A temetés után apámmal megfogadtuk, hogy tisztelni fogjuk az emlékét, és soha semmijéhez nem nyúlunk. — Képzeld, Itt kapok állást! — újságolta. — Egy évig Z-ben voltam. élete. Éreztem, hogy félresikerült életével közelebb kerül hozzám. Pillanatnyilag úgy tűnt minden, mint az álom, amely elmúlik, ha felébredünk. Ismét ő szólalt meg: — Igazad volt, amikor — emlékszel? — a kiránduláson azt mondtad, hogy a falu kegyetlenül szereti az embereket. Mindenük megvan. Esznek, isznak, szeretkeznek, házat építenek, autót vesznek, gyermeket nevelnek, kirándulni járnak, de ösztöneiket még nem tudják mindig megtagadni az élet tisztasága érdekében. Bántott, hogy emlékszik a szavaimra, mert én nagyon szeretem a falut, hiszen a falu határozza meg az én életemet is. — Vasárnaponként, ha kimegyek az utcára, megállnak velem beszélgetni az emberek. Kitárják a szívüket. Mert az ember szeret beszélni, ha érzi, hogy igazán meg is hallgatják. — Kihűl a teád. — Májd megmelegítjük konyakkal. — Egészségedre! Ittunk. Anni fenékig ürítette a poharat. Töltöttem újra. Megéreztem, hogy itt az alkalom, amikor őszintén elmond mindent. A fájdalom jó kulcs az őszinteséghez. — A mesterségek neveit már összeállítottad? — kérdezte, hangot váltva. — Még nem. Dolgozom rajta. — Ilyen hosszú ideig? — Igen — feleltein röviden. — Nem változtál. Három évvel ezelőtt is ilyen hozzáférhetetlen voltál. SZITÁS! FERENC 1 Nem akartam elfogadni, mert nagy körzetem volt. Férjem is ott kapott állást, a szövetkezetben, mint állatorvos. Tudod, az egyetem után összeházasodtunk. — Gondoltam, hiszen szerettétek egymást. — Mondd inkább úgy, hogy szerettem őt. Meglepődtem. Szavai mögött fanyar fintort is éreztem, amely eszembe juttatta a három évvel ezelőtti beszélgetéseinket. Akkor azt gondoltam, hogy szerelmük komoly, és nemcsak az érzelmekre, hanem az értelemre is épül. — Egy évig boldogok voltunk — kezdte Anni —, aztán valami könyvelőnővel összeszűrte a levet. Veszekedtünk, háborogtunk önmagunk és a világ ellen, ö elkezdett inni, én meg a hivatásomnak éltem. Ojra már nem tudtuk rendbe szedni dolgainkat. Én próbáltam, de ő meg sem hallgatott. Állandóan csak azt hajtogatta, hogy úgysem öregszünk meg egymás mellett. Aztán kimaradozott, én meg átsírdogáltam az éjszakákat... Most már rájöttem, hogy nem érdemes. A múlt hónapban beadta a válópert, és elköltözött tőlem. Eleinte el sem tudtam képzelni az életemet nélküle. Gyereket is szerettem volna, de azt mondta, hogy majd jövőre, ha összeszedjük magunkat. És így végződött minden. Most itt vagyok egyedül, mint pusztában a magányos fa. Sajnáltam Annit, hogy kisiklott az Emlékszel, amikor a Hét Hollóban táncra kértél? — Barátságból tettem. Az eső ritkult, az ég a jegenyés fölé emelkedett. — Megszáradt a ruhám, megyek — állt fel Anni. — Megnézem a rendelőt, és az esti vonattal hazamegyek. A kinevezésem csak elsejétől szól. — Elkísérhetlek? — Ha nincs más dolgod! A rendelő a falu közepén volt. Valamikor módos falusi gazda lakott ott. A felszabadulás után az egyik szobát rendelővé alakították. Anninak tetszett a frissen meszelt, fehér fal, a rendelő tágas helyisége. Boldognak láttam, arcáról öröm és megelégedés sugárzott. Jólesett éreznem, hogy vasárnaponként majd kimegyünk a folyóhoz a kettős kanyarba, ahol a víz fölé zöld koszorút fon a partmenti jegenyék árnya. Magam elé képzeltem a víz alján úszó sűrű hínárt, amely vékony, gyepzöld ujjakhoz hasonlított. S ezek a hosszú ujjak állandóan paskolják a vizet. Szerettem ezt a helyet. A part mellett, a fák között pokróc nagyságú tisztások terültek el a végtelen csendben. Itt gondolataimba merülhettem, nem zavart még a szitakötők szárnyainak zizegése sem. A falubeliek nem jártak ide, mert Itt fulladt a folyóba Gereblyés Lénárt, aki nagyon jó úszó volt. Nem is hitte senki, hogy belefulladt, csak akkor ijedtek meg, amikor az egyik sűrű bokor tövében megtalálták a ruháit Csáklyákkal keresték őt a végtelen hínárerdőben. Amikor megtalálták, testét már fehérre szívta a víz. Anni a rendelő felszerelését nézte, aztán leült a fehér székre, az asztal mellé. — Mi a panasza, kedves? Látom, halvány az arca. Restelltem, hogy elkalandoztam. Zavaromat mosollyal próbáltam leplezni. — Mondja csak szépen sorjában! — kérlelt. Megéreztem hangjában a kedvességet, és megpróbáltam beleélni magam a beteg szerepébe. — A szívem, doktornő. Mintha kicserélték volna. — Üljön le, kérem! Az ágy műanyaggal volt bevonva. Anni mellém húzta a széket. Rám nézett. Szeme csillogó tóként ragyogott. Ogy éreztem, mintha egész testemmel belemerülnék ebbe a végtelen tisztaságba. Elfelejtettem magányosságom, nézése feloldotta bennem az elmúlt hónapok egyedüllétét. Most döbbentem csak rá igazán magányosságom okára. Lehet, hogy egész életemben csak Annira vártam, akit a váratlan nyári zivatar, mint fáról a leszakított levelet, idesöpört hozzám. Megfogtam a kezét. Csillogó, rövid körmein apró krétaszigetek fehérlettek. A férjére gondoltam, akinek ezek a kezek nem jelentettek semmit. Undort és megvetést éreztem iránta. Talán azért, mert szerettem Annit, aki azért lett orvos, mert ragaszkodik az emberekhez. S most egyedül van. De éreztem, hogy ragaszkodása most engem fon át erős szálakkal. — Tetszik a rendelő? — kérdeztem. — Megfelel. Majd átrendezem. A szekrényt odateszem az ablak melletti sarokba. Az asztalt meg a széket az ablak elé. Aztán jöhetnek a betegek... , — Majd segítek.^ — Köszönöm. Az ablak elé lépett. A levegőt lehűtötte a zápor. Az utcán fejkendős nénikék álltak. Egymásnak magyaráztak valamit. Az út másik felén, az árokba gyűlt esővízben két gömbölyű képű cigánygyerek gázolt. Anni az órájára pillantott. — Még elkésem a vonatot! A tükör elé állt, és megigazította a haját. Alig értünk a vasúti utca végéhez, már az állomáson állt a vonat. — Már nem érjük el! — próbáltam lebeszélni Annit az utazásról. — Eljössz hozzám. Megzavarta őt váratlan ajánlatom. — Mit gondolnának rólam? — Hogy a menyasszonyom vagy. — Remélem, nem gondolod komolyan — szól kissé sértődötten. — És ha igen? — Még el sem váltunk. S ha viszszajön hozzám a férjem? — Visszafogadnád? — Még nem tudom. De érzem, az ember nem élhet társ és szeretet nélkül. Tudod, sokszor belefáradunk a keresésbe, s nem vesszük észre, hogy létezünk. Mire rádöbbenünk a valóságra, már késő. Aztán kezdhetünk mindent elölről. Fájt neki férje hűtlensége. Vigasztalni próbáltam, de értelmetlennek tűnt. Visszafordultunk. Lépkedtünk, mintha céltalanul bolyonganánk valahol egy kietlen erdőben. Csillogó szeme elhomályosult. Zsebkendőjével két fénylő könnycseppet törölt ki szeme sarkából. — Ne haragudj, nem megyek hozzád éjszakára. Visszamegyek a rendelőbe. — Butaság lenne tőled, hiszen barátok vagyunk. — Remélem, megértesz — mondta halkan. Furcsállottam viselkedését, de tiszteltem is őt érte. Még mindig szereti a férjét, — villant át agyamon. Mire a rendelőhöz értünk, már bealkonyodott. Az első csillag is feltűnt a hamuszürke égen, éš nyoma sem volt már a délutáni zápornak. — Köszönöm a segítségedet, — mondta, és kezet nyújtott. Otthon kongó üresség fogadott. Mintha a bútordarabok is engem vádolnának az örökös csendért és mozdulatlanságért. Tudtam, hogy nem tudok változtatni ezen. Anni most egész lényével eltöltött. Nem gyújtottam villanyt. Odamentem az ablakhoz. Szerettem volna, ha újra kopogott volna rajta az eső. A jegenyés felé néztem, amerről Anni jött, hogy valahol menedéket találhasson az égi áldás elől. Éreztem az alkony puhaságát, amely alaktalan sűrűjébe olvaszt engem is. Szívemet sajgó fájdalom szórította. Szerettem volna elrohanni az ürességből a rendelő felé, hogy újra érezhessem Anni közelségét, de lábaim makacsak és nehezek voltak, mint az esőtől dagadó, fekete felhők.