Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-01 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó

Zahariász Papandoníu: S zinte hihetetlen, Nikítasz Nikódimosz mai sétáján nem fordult vissza annál a bizonyos kiszáradt platánnál! Ez az eset felkavarta a kisváros nyugalmát. Nem' tudták mire vélni a dolgot. Kerek tizenöt esz­tendeje, hogy Nikódimosz úr mindig ugyanabban az órában, mindig ugyanazt az utat tette meg, pontosan a kiszáradt platánfa törzséig. Ez jelentette az egész­ségügyi séta határát. Ma pedig — mit láttak? — túl­haladt azon a ponton, legalább háromnegyed órányi­val tovább, és még ott sem állt volna meg, ha a vám­őrség kutyája, mely mindeddig sohasem látta őt, mérges csaholásával nem kényszerítette volna vissza­fordulásra. Ezt a példátlan jelenséget egyéb furcsa tünetek is kísérték, mint például a dühöfen felemelt sétabot. Ogy tartotta, mint a kardot, és döfködte ve­le a levegőt, miközben vágtatott, mint a vihar. Nem állt meg egyetlen ismerősével sem, csak futólag meg­biccentette fejét, és rohant tovább. Ki erre gyanakodott, ki arra. A polgármester úgy vé'lte, hogy őellene irányul Nikódimosz úr haragja, mivel még most sem állíttatta fel azt a lámpást, ame­lyik bevilágított volna a keskeny sikátorba, hol a háza állt. A Takarékpénztár főnöke a két nap előtti alsós­játszmánál történt összezördülésük következményét látta szokatlan viselkedésében. Az orvos emésztési zavarokkal magyarázta. A Takarékpénztár főnöke meg a felesége csüggedten bámultak Nikódimosz távo­lodó alakja után, mert éppen Ilyenkor, sétaidejük alatt, annyira unták már egymást, annyira kellett volna egy mentő harmadik, Nikódimosz úr, mintha csak kitalálta volna gondolatukat, gavalléros köszön­téssel, nagy ívben kikerülte őket, magában mormolva: „Keressetek ma másvalakit, aki megszabadít titeket egymástóll" Nikódimosz erre-arra köszöngetett, megbillentette kalapját nagy barátságosan. „Mi az, Nikódimosz uram, mi történt?" Ű azonban süketnek tettette ma­gát. Az lett a vége, hogy a vámőrség kutyája hatal­masan megugatta, mire ő sarkon fordult, és nagy léptekkel, megvadult botjával a levegőben vagdal­kozva, indult visszafelé. Már az éjszaka is leszállt, de a városka kávéházában még most sem tudtak rá­jönni a dolog nyitjára: mi késztette ezt az évek óta az élet hajótöröttjei közé számító embert, hogy ilyen kihívó magatartást tanúsítson a társadalommal szem­ben. Hirtelen szerencsét csinált volna? De mi mó­don? Lehetetlenség! Egyenként felsorolták egymásnak balsikereit, ál­lásvesztéseit: jogot tanult, mert csodálta a jogtudo­mányt. Három év múlva otthagyta az ügyvédi pályát, senki sem tudta, miért. Helybeli lapot szerkesztett A kos címmel. Ám a harmadik szám után, még mielőtt hangot adhatott volna benne nézeteinek vagy kifogá­sainak a közügyeket illetőleg — a lap megszűnt. Fe­leségétől elvált, mivel már csak terhére voltak egy­másnak. Másodszor is nősülni akart, de szándéka füst­be ment, mert elmulasztott egy fontos időpontot. Egy jónevű orvos erősítőszereket írt fel neki, de hatásuk megszűnt abban a pillanatban, amikor egy odavetődött katonaorvos lefitymálta őket előtte. Az a zsugori tőke­pénzes, akinek pénzét Nikódimosz úr alsósjáték köz­ben rendszeresen és maradéktalanul elnyerte, hirte­len távozott az élők sorából. Barátját, az archimand­riát, az egyetlent, kivel titokban csattanós nőhistó­riákat mesélgettek egymásnak — micsoda balsze­rencse! — megtették püspöknek. Vasziliádisz összes műveit és Látasz Szíon nevű munkáját vagy három év előtt odakölcsönözte egy barátjának, de soha nem látta viszont. Így következtek a bajok, egyik a másik után, szinte kiszámított sorrendben, és Nikódimosz úr lassanként úgy érezte, hogy immár őt is utolérte az a folyamatos halál, mely hatalmába keríti a vidéki em­bert, ámbár beszél, mozog tovább. Egy ilyen „megbol­dogult" lett Nikódimosz úr is. Naponta ugyanazt a sétát tette, ugyanazokkal a dombokkal találta magát szemben, ugyanazokat a fákat számlálgatta, legfőkép­pen pedig — mindig újra megbámulta az autóbuszt, mely az új alkalmazottakat szállította oda a központ­ból, és a városka életének kiemelkedő eseményét je­lentette. Tizenöt esztendőn át élt Ilyen „megboldo­gult" állapotban. Ha legalább teljes nemlétbe zuhant volna! De nem! Volt egy zavaró körülmény, mely nem hagyta nyugodni: az emlékezés. Bármerre járt, foly­tonosan régi dolgok ötlöttek fel agyában. Leginkább apró, jelentéktelen részletek. Bosszantó história! Vi­déki emberek emlékezőtehetsége szokott így működ­ni. Nikódimosz olyan volt már, mint az űzött vad, és Igen sokat mérgelődött miatta: „Hát ez a kecske — dörmögte — sohasem fogja abbahagyni a kérődzést?" Mintha csak valami ördög akarta volna feltárni előtte léte üres voltát, csapatosan jelent meg benne mindenféle régi, átélt, csip-csup esemény képe, elhal­ványult epizódok, pillantások, hangok, látási, tapin­tási, ízlési érzetek: egy ház udvara Athénben, benne egy eukaliptusz; egy fiatal lány alakja, ki a lépcsőn halad felfelé; pénz csörrenése a diákok látogatta kis kávéház fémtálcáján; Vrettosz naplójának aranyos bekötési táblája apósa házában, a nagy fogadóterem­ben, amikor ő először lépett be oda; egy nyárfa Ke­rátzasz kávéháza előtt; egy hordó, amint szeptember havában tisztogatják; zuhogó zápor kopogása ... sok különböző színhely és igen kevés esemény. Ilyen volt az ő egész élete. Amikor azután ma rendes napi sétájára készült, váratlan dolog érte: idézést kapott. Tanúnak hívták be egy nagy port felvert becsületsértési perben. Az egyik magas rangú hivatalnok visszaélt egy köztiszte­letben álló, előkelő család bizalmával. Városszerte er­ről a botrányról folyt a szó. Hogyan történhetett, hogy éppen őt választották tanúnak? Mikor Nikódimosz kézhez vette az idézést, megállt az utca közepén, és úgy falta a szemével, mintha sze­relmes levél volna. Kétszer, háromszor is végigbön­gészte, még a nyomtatott részeket is. Így hát mégis­csak életben van ő mégl Ogy érezte, ez az idézés ép­pen erről tudósítja. Most, mikor már nem ís várt vol­na ilyesmit! A következő percben fellángolt benne a cselekvés vágya. Jól van hát! Micsoda tanúvallomást fog ő elmennydörögni a tárgyaláson! Ez lesz a bosszú élete minden balsikeréérti Végre cselekedni fog! PORTRÉ (Dúdor István rajza) Mindazt, amit annak idején nem írt meg A kos-ban, mindent, amit valaha is elmulasztott — most itt az alkalom, hojgy elmondja a világ előtt Hogy határo­zottan leszögezze, axiómákba összesűrítve! Mind megannyi pörölycsapás az államra, a társadalomral Még a papságra is, kéremalásan! Az emberekre, akik a durva anyag béklyóit hordozzák! A görögökre, akik cserbenhagyják a Nagy Eszmét! Erről a tanúvallomás­ról az egész ország beszélni fog! Ez a fellángolás teljességgel hatalmába kerítette: egész megfeneklett élete azon a kis darab kék papi­roson csüggött. E percben még a társadalommal is megbékélt, mely hol méltánytalanságot juttat tag­jainak, hol pedig megtiszteltetést. Látta maga előtt, ahogy lábujjhegyen ágaskodva, bámulattal hallgatják beszédét a tárgyaláson. Halláni vélte, amint az elnök megrázza csengőjét: „Csendet kérek, hadd hallják az esküdt urak a tanúvallomást!... Meg fogom ten­ni intézkedéseimet!... Teremőr!" Ezer ördög, micsoda szép tavaszi nap is volt! Hegy­oldalak smaragzöld lankáin falvak fehérlettek. Ván­dormadarak megszakították egy percre útjukat, a fák­ra telepedtek, vidáman csiviteltek, majd repültek to­vább. Micsoda lágy szellő fújdogáltl Milyen szép is az élet! Ahogy a természet kedvét leli benne, hogy a ro­mokat kék éggel és aranysárga virágokkal körítse, úgy Nikódimosz urat is körülcirógatta kéjes sóhajával, mire az a vén csont, ez az élet hajótöröttje kihúzta magát, és úgy nekiiramodott a világnak, mint az a vidéken jól ismert, ijesztő gyorsasággal száguldó szélvész! Útközben meg nem állt egy percig sem, egyre csak vallomását csiszolgatta, mely ámulatba fogja ejteni a világot. Este, vacsora után, nekiindult, hogy felkeresse a bírákat. Egy félreeső kávéház átlyuggatott biliárdasz­tala köré gyűltek össze, hogy semmi kapcsolat ne legyen köztük és a nagyvilág között. így kívánta ezt tőlük az Állam. Nikódimosz itt találta az ügyészt és az alsó fokú bíróság két bíráját. Ezek az emberek úgy aszalódtak a kisváros csöndjében, mint valami középkori máglyán, de csupa dacból csak azért is megőrizték szellemi frisseségüket. Ezen az estén me­gint alkalmuk nyílt, hogy megbosszulják magukat életükért ebben az isten háta mögötti városkában, amennyiben félhangon asszonyhistóriákat meséltek egymásnak. Ki gyanította volna, hogy e sivár kávéházi sarokban néhány percig Árkádia dús ligetei zöldell­tek... Ám egy perc alatt eltűnt a képzelet szülte zöldel­lés, és a mezítelen nimfák és szatírok ijedten reb­bentek széjjel, mert megjelent a színen Nikódimosz úr. Mit sem sejtve a pánikról, melyet keltett, benyitott az ajtón, és köszöntötte a jelenlevőket. — Idézést küldtek nekem — szólt az ügyészhez fordulva. — Idézést? Hogyne, igen. Abban a bizonyos ügy­ben ... A vádlott kérte, hogy hívjuk be tanúnak — válaszolta az egyik bíró, szemüvegén át pislogva rá —, ez a rossz illatú ügy majd fel fogja rázni egy kicsit a várost! — Valóban? — Egész biztos! Nagy botrányl Mikor Nikódimosz úr a tárgyalás napján a tör­vényszék elé ért, nagy tolongást látott a kapuban, és ekkor eleven erővel ötlött fel benne a kép, melyet tör­ténelmi sétája óta annyiszor elképzelt magában. íme, a társadalomi Ogy, ahogy ő képzeletében min­dig látta. Ez a hallgatóság itt, ez a társadalom! To­longva, lábujjhegyre állva igyekszik befelé, hogy he­lyeseljen vagy elmarasztaljon, vádoljon vagy felment­sen, hogy halljon és bámuljon. Ö, ez ő! Érette harco­lunk valamennyien! Azért élünk és halunk, hogy fi­gyelmét magunkra vonjuk! Mindazon cikkei, melyeket nem írt meg akkoriban A kos-ba, a szónoklatok, melyekkel nem tündökölt jogászévei alatt, mind beleépültek tanúvallomásába — csattanósan, ragyogóan, gyilokká edzve a szenvedély tüzében. Nikódimosz úr lehetetlen szalonkabátjában állt a tömegben, ezt viselte a városka minden fénye­sebb temetésén és ünnepségén. Magas állógallérja köré nyugtalan pettyekkel telehintett nyakkendőt kötött. Fejét büszkén szegte fel, mint valami római. Vasárnapi botja volt kezében. így kiöltözve idegesen járkált fel és alá a törvény­szék előtt, lesve a teremőr harsogó hívását: „Nikítasz Nikódimosz!" Várt déli két óráig, amikor szünetet hirdettek. Délután ő jelent meg elsőnek a színen. Ojra rákezdte a szüntelen járkálást, miközben foly­tatódott bent a per, ő pedig egész idő alatt tanúval­lomását csiszolgatta, formálta, hogy tökéletesen ará­nyos és amellett lendületes Is legyen! Kihallatszott hozzá a lépten-nyomon megszólaló csengő, valamint az elnök hangja: „Maradjanak a tárgynál, ismét­lem! ... Nem, ez nem ide tartozik! Mi éppúgy ismer­jük a törvényt, mint önökl Kiüríttetem a termet! Rendőri" Gyönyörűség fogta el a per láttán, milyen óriási érdeklődést kelt a per, mely az ő vallomása nyomán tetőfokára hág majd. Kihúzta óráját, hogy megnézze, mennyit mutat — majdnem hat óra volt már! —, mikor hirtelen megpillantotta egy ügyvéd barátját, aki az ajtón jött kifelé, utat törve magának a befelé igyekvő tömegben. — Hahó, ma nem lesz séta, Nikítasz uram? — Tanú vagyok — felelte. — Tanú? Hát nem hallottad? öt perccel ezelőtt bejelentette a védelem, hogy lemond a hátralevő ta­núk kihallgatásáról! — Mi-i-i? Hogyan mondtad? —• kérdezte a boldog­talan, és úgy ugrott az ajtó felé, mintha megszúrták volna. Kis idő múlva leszállt az éjszaka, az alvó kisváros fölött ott magaslott a hegy sötét, domború púpja. Azután új nappalok jöttek és új éjszakák, s ment min­den a maga útján, mint eddig. Nem is tudnám meg­mondani, hogyan fejeződött be Nikítasz Nikódimosz története. MORAVCSIK GYULANE fordítása

Next

/
Thumbnails
Contents