Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-01 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó

Zahariász Papandoníu: S

zinte hihetetlen, Nikítasz Nikódimosz mai sétáján nem fordult vissza annál a bizonyos kiszáradt platánnál! Ez az eset felkavarta a kisváros nyugalmát. Nem' tudták mire vélni a dolgot. Kerek tizenöt esztendeje, hogy Nikódimosz úr mindig ugyanabban az órában, mindig ugyanazt az utat tette meg, pontosan a kiszáradt platánfa törzséig. Ez jelentette az egészségügyi séta határát. Ma pedig — mit láttak? — túlhaladt azon a ponton, legalább háromnegyed órányival tovább, és még ott sem állt volna meg, ha a vámőrség kutyája, mely mindeddig sohasem látta őt, mérges csaholásával nem kényszerítette volna visszafordulásra. Ezt a példátlan jelenséget egyéb furcsa tünetek is kísérték, mint például a dühöfen felemelt sétabot. Ogy tartotta, mint a kardot, és döfködte vele a levegőt, miközben vágtatott, mint a vihar. Nem állt meg egyetlen ismerősével sem, csak futólag megbiccentette fejét, és rohant tovább. Ki erre gyanakodott, ki arra. A polgármester úgy vé'lte, hogy őellene irányul Nikódimosz úr haragja, mivel még most sem állíttatta fel azt a lámpást, amelyik bevilágított volna a keskeny sikátorba, hol a háza állt. A Takarékpénztár főnöke a két nap előtti alsósjátszmánál történt összezördülésük következményét látta szokatlan viselkedésében. Az orvos emésztési zavarokkal magyarázta. A Takarékpénztár főnöke meg a felesége csüggedten bámultak Nikódimosz távolodó alakja után, mert éppen Ilyenkor, sétaidejük alatt, annyira unták már egymást, annyira kellett volna egy mentő harmadik, Nikódimosz úr, mintha csak kitalálta volna gondolatukat, gavalléros köszöntéssel, nagy ívben kikerülte őket, magában mormolva: „Keressetek ma másvalakit, aki megszabadít titeket egymástóll" Nikódimosz erre-arra köszöngetett, megbillentette kalapját nagy barátságosan. „Mi az, Nikódimosz uram, mi történt?" Ű azonban süketnek tettette magát. Az lett a vége, hogy a vámőrség kutyája hatalmasan megugatta, mire ő sarkon fordult, és nagy léptekkel, megvadult botjával a levegőben vagdalkozva, indult visszafelé. Már az éjszaka is leszállt, de a városka kávéházában még most sem tudtak rájönni a dolog nyitjára: mi késztette ezt az évek óta az élet hajótöröttjei közé számító embert, hogy ilyen kihívó magatartást tanúsítson a társadalommal szemben. Hirtelen szerencsét csinált volna? De mi módon? Lehetetlenség! Egyenként felsorolták egymásnak balsikereit, állásvesztéseit: jogot tanult, mert csodálta a jogtudományt. Három év múlva otthagyta az ügyvédi pályát, senki sem tudta, miért. Helybeli lapot szerkesztett A kos címmel. Ám a harmadik szám után, még mielőtt hangot adhatott volna benne nézeteinek vagy kifogásainak a közügyeket illetőleg — a lap megszűnt. Feleségétől elvált, mivel már csak terhére voltak egymásnak. Másodszor is nősülni akart, de szándéka füstbe ment, mert elmulasztott egy fontos időpontot. Egy jónevű orvos erősítőszereket írt fel neki, de hatásuk megszűnt abban a pillanatban, amikor egy odavetődött katonaorvos lefitymálta őket előtte. Az a zsugori tőkepénzes, akinek pénzét Nikódimosz úr alsósjáték közben rendszeresen és maradéktalanul elnyerte, hirtelen távozott az élők sorából. Barátját, az archimandriát, az egyetlent, kivel titokban csattanós nőhistóriákat mesélgettek egymásnak — micsoda balszerencse! — megtették püspöknek. Vasziliádisz összes műveit és Látasz Szíon nevű munkáját vagy három év előtt odakölcsönözte egy barátjának, de soha nem látta viszont. Így következtek a bajok, egyik a másik után, szinte kiszámított sorrendben, és Nikódimosz úr lassanként úgy érezte, hogy immár őt is utolérte az a folyamatos halál, mely hatalmába keríti a vidéki embert, ámbár beszél, mozog tovább. Egy ilyen „megboldogult" lett Nikódimosz úr is. Naponta ugyanazt a sétát tette, ugyanazokkal a dombokkal találta magát szemben, ugyanazokat a fákat számlálgatta, legfőképpen pedig — mindig újra megbámulta az autóbuszt, mely az új alkalmazottakat szállította oda a központból, és a városka életének kiemelkedő eseményét jelentette. Tizenöt esztendőn át élt Ilyen „megboldogult" állapotban. Ha legalább teljes nemlétbe zuhant volna! De nem! Volt egy zavaró körülmény, mely nem hagyta nyugodni: az emlékezés. Bármerre járt, folytonosan régi dolgok ötlöttek fel agyában. Leginkább apró, jelentéktelen részletek. Bosszantó história! Vidéki emberek emlékezőtehetsége szokott így működni. Nikódimosz olyan volt már, mint az űzött vad, és Igen sokat mérgelődött miatta: „Hát ez a kecske — dörmögte — sohasem fogja abbahagyni a kérődzést?" Mintha csak valami ördög akarta volna feltárni előtte léte üres voltát, csapatosan jelent meg benne mindenféle régi, átélt, csip-csup esemény képe, elhalványult epizódok, pillantások, hangok, látási, tapintási, ízlési érzetek: egy ház udvara Athénben, benne egy eukaliptusz; egy fiatal lány alakja, ki a lépcsőn halad felfelé; pénz csörrenése a diákok látogatta kis kávéház fémtálcáján; Vrettosz naplójának aranyos bekötési táblája apósa házában, a nagy fogadóteremben, amikor ő először lépett be oda; egy nyárfa Kerátzasz kávéháza előtt; egy hordó, amint szeptember havában tisztogatják; zuhogó zápor kopogása ... sok különböző színhely és igen kevés esemény. Ilyen volt az ő egész élete. Amikor azután ma rendes napi sétájára készült, váratlan dolog érte: idézést kapott. Tanúnak hívták be egy nagy port felvert becsületsértési perben. Az egyik magas rangú hivatalnok visszaélt egy köztiszteletben álló, előkelő család bizalmával. Városszerte erről a botrányról folyt a szó. Hogyan történhetett, hogy éppen őt választották tanúnak? Mikor Nikódimosz kézhez vette az idézést, megállt az utca közepén, és úgy falta a szemével, mintha szerelmes levél volna. Kétszer, háromszor is végigböngészte, még a nyomtatott részeket is. Így hát mégiscsak életben van ő mégl Ogy érezte, ez az idézés éppen erről tudósítja. Most, mikor már nem ís várt volna ilyesmit! A következő percben fellángolt benne a cselekvés vágya. Jól van hát! Micsoda tanúvallomást fog ő elmennydörögni a tárgyaláson! Ez lesz a bosszú élete minden balsikeréérti Végre cselekedni fog! PORTRÉ (Dúdor István rajza) Mindazt, amit annak idején nem írt meg A kos-ban, mindent, amit valaha is elmulasztott — most itt az alkalom, hojgy elmondja a világ előtt Hogy határozottan leszögezze, axiómákba összesűrítve! Mind megannyi pörölycsapás az államra, a társadalomral Még a papságra is, kéremalásan! Az emberekre, akik a durva anyag béklyóit hordozzák! A görögökre, akik cserbenhagyják a Nagy Eszmét! Erről a tanúvallomásról az egész ország beszélni fog! Ez a fellángolás teljességgel hatalmába kerítette: egész megfeneklett élete azon a kis darab kék papiroson csüggött. E percben még a társadalommal is megbékélt, mely hol méltánytalanságot juttat tagjainak, hol pedig megtiszteltetést. Látta maga előtt, ahogy lábujjhegyen ágaskodva, bámulattal hallgatják beszédét a tárgyaláson. Halláni vélte, amint az elnök megrázza csengőjét: „Csendet kérek, hadd hallják az esküdt urak a tanúvallomást!... Meg fogom tenni intézkedéseimet!... Teremőr!" Ezer ördög, micsoda szép tavaszi nap is volt! Hegyoldalak smaragzöld lankáin falvak fehérlettek. Vándormadarak megszakították egy percre útjukat, a fákra telepedtek, vidáman csiviteltek, majd repültek tovább. Micsoda lágy szellő fújdogáltl Milyen szép is az élet! Ahogy a természet kedvét leli benne, hogy a romokat kék éggel és aranysárga virágokkal körítse, úgy Nikódimosz urat is körülcirógatta kéjes sóhajával, mire az a vén csont, ez az élet hajótöröttje kihúzta magát, és úgy nekiiramodott a világnak, mint az a vidéken jól ismert, ijesztő gyorsasággal száguldó szélvész! Útközben meg nem állt egy percig sem, egyre csak vallomását csiszolgatta, mely ámulatba fogja ejteni a világot. Este, vacsora után, nekiindult, hogy felkeresse a bírákat. Egy félreeső kávéház átlyuggatott biliárdasztala köré gyűltek össze, hogy semmi kapcsolat ne legyen köztük és a nagyvilág között. így kívánta ezt tőlük az Állam. Nikódimosz itt találta az ügyészt és az alsó fokú bíróság két bíráját. Ezek az emberek úgy aszalódtak a kisváros csöndjében, mint valami középkori máglyán, de csupa dacból csak azért is megőrizték szellemi frisseségüket. Ezen az estén megint alkalmuk nyílt, hogy megbosszulják magukat életükért ebben az isten háta mögötti városkában, amennyiben félhangon asszonyhistóriákat meséltek egymásnak. Ki gyanította volna, hogy e sivár kávéházi sarokban néhány percig Árkádia dús ligetei zöldelltek... Ám egy perc alatt eltűnt a képzelet szülte zöldellés, és a mezítelen nimfák és szatírok ijedten rebbentek széjjel, mert megjelent a színen Nikódimosz úr. Mit sem sejtve a pánikról, melyet keltett, benyitott az ajtón, és köszöntötte a jelenlevőket. — Idézést küldtek nekem — szólt az ügyészhez fordulva. — Idézést? Hogyne, igen. Abban a bizonyos ügyben ... A vádlott kérte, hogy hívjuk be tanúnak — válaszolta az egyik bíró, szemüvegén át pislogva rá —, ez a rossz illatú ügy majd fel fogja rázni egy kicsit a várost! — Valóban? — Egész biztos! Nagy botrányl Mikor Nikódimosz úr a tárgyalás napján a törvényszék elé ért, nagy tolongást látott a kapuban, és ekkor eleven erővel ötlött fel benne a kép, melyet történelmi sétája óta annyiszor elképzelt magában. íme, a társadalomi Ogy, ahogy ő képzeletében mindig látta. Ez a hallgatóság itt, ez a társadalom! Tolongva, lábujjhegyre állva igyekszik befelé, hogy helyeseljen vagy elmarasztaljon, vádoljon vagy felmentsen, hogy halljon és bámuljon. Ö, ez ő! Érette harcolunk valamennyien! Azért élünk és halunk, hogy figyelmét magunkra vonjuk! Mindazon cikkei, melyeket nem írt meg akkoriban A kos-ba, a szónoklatok, melyekkel nem tündökölt jogászévei alatt, mind beleépültek tanúvallomásába — csattanósan, ragyogóan, gyilokká edzve a szenvedély tüzében. Nikódimosz úr lehetetlen szalonkabátjában állt a tömegben, ezt viselte a városka minden fényesebb temetésén és ünnepségén. Magas állógallérja köré nyugtalan pettyekkel telehintett nyakkendőt kötött. Fejét büszkén szegte fel, mint valami római. Vasárnapi botja volt kezében. így kiöltözve idegesen járkált fel és alá a törvényszék előtt, lesve a teremőr harsogó hívását: „Nikítasz Nikódimosz!" Várt déli két óráig, amikor szünetet hirdettek. Délután ő jelent meg elsőnek a színen. Ojra rákezdte a szüntelen járkálást, miközben folytatódott bent a per, ő pedig egész idő alatt tanúvallomását csiszolgatta, formálta, hogy tökéletesen arányos és amellett lendületes Is legyen! Kihallatszott hozzá a lépten-nyomon megszólaló csengő, valamint az elnök hangja: „Maradjanak a tárgynál, ismétlem! ... Nem, ez nem ide tartozik! Mi éppúgy ismerjük a törvényt, mint önökl Kiüríttetem a termet! Rendőri" Gyönyörűség fogta el a per láttán, milyen óriási érdeklődést kelt a per, mely az ő vallomása nyomán tetőfokára hág majd. Kihúzta óráját, hogy megnézze, mennyit mutat — majdnem hat óra volt már! —, mikor hirtelen megpillantotta egy ügyvéd barátját, aki az ajtón jött kifelé, utat törve magának a befelé igyekvő tömegben. — Hahó, ma nem lesz séta, Nikítasz uram? — Tanú vagyok — felelte. — Tanú? Hát nem hallottad? öt perccel ezelőtt bejelentette a védelem, hogy lemond a hátralevő tanúk kihallgatásáról! — Mi-i-i? Hogyan mondtad? —• kérdezte a boldogtalan, és úgy ugrott az ajtó felé, mintha megszúrták volna. Kis idő múlva leszállt az éjszaka, az alvó kisváros fölött ott magaslott a hegy sötét, domború púpja. Azután új nappalok jöttek és új éjszakák, s ment minden a maga útján, mint eddig. Nem is tudnám megmondani, hogyan fejeződött be Nikítasz Nikódimosz története. MORAVCSIK GYULANE fordítása