Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-08 / 40. szám, Vasárnapi Új Szó

ablakok alatt, húzódott annak az áthatolhatatlan birodalomnak határa, melyet nappal nem mert átlépni. Most egyedül volt, nt-ppal — egy a sok ezer kolduló között. — Gibt a stikele brojtl Egészen közelről, úgy tetszett, a szomszédos fal mögül hallatszott most ez a hang. Fojtott volt, rekedt, a föld, az éjszaka, az esőverte kövezet nyomasztó súlya visszhangzott benne, de volt benne valami megfoghatatlan is. Nem, nem jól mondtam, volt benne vaiami, amit nem akartam tudomásul venni — gyerekhang volt. Az erkélyajtóhoz támaszkodtam, s sokáig, nagvon sokáig vártam. Többször körülnéztem. Az asztalon ott hevert a kenyérdarab. Azután ismét az ablakhoz fordultam, arcomat az üveghez szorítottam, és azt suttogtam: menj el! Könyörögtem, menjen el, ugyanazon a hangon kértem, mellyel azokhoz szóltam, akik házainkban garázdálkodtak: „Felkészültem, jöhettek, felkészültem." * Sokáig hallgatott, azután újra megszólalt. Ogy éreztem, mintha közvetlenül az erkélyem alatt állna, s közben szüntelenül' engem nézne az üvegen át. Káprázat volt, hisz két emelet s az eső választott el bennünket, mely sűrű patakokban ömlött, mintha az utca mélyéből tört volna fel, hogy elszakítson a mélyben kiáltótól: — Gibt a stikele brojtl Elkeseredett, a nagy erőfeszítéstől s kudarctól el-elfúló gverekhang volt, mégsem panaszkodott. A kiáltó nem mozdult, s mikor elhallgatott, azt hittem, továbbment. De nem, hosszú várakozás után ismét felhangzott a kiáltás az erkélyem alatt. Igy szóltam a csendben: — Menj el, nagyon kérlek, menj el, csak ez az egy darabka kenyerem van, nincs több. Kérlek, menjl De ő újra megismételte esdeklő rimánkodását, mintha tudná, hogy hallom, s hogy az asztalomon agy darsbka kenyér hever. Ezt szólongatta, nem engem. Ezt hívogatta, meglátta, a falon s éjszakán, az esőn át, tudom, hogy így volt, mert nem mozdult. Hangjában sürgetés hangzott. Ez a négy sző égetett, bár elfulladva ért fel hozzám, mintha valami farakás mélyéről rángatnák ki lassan, kínlódva. Amikor nem kiáltott, akkor is hallottam: — Gibt a stikele brojtl Felvettem a kenyeret, a kezemben tartottam, ragadós volt, ujjaimhoz tapadt, akár a gyökerek, melyek örök időkre egybefonódnak a talajjal. Nem akartam odaadni, ragaszkodtam hozzá minden erőmmel s akaratommal. A szekrényt nézegettem, a polcra akartam tenni. „Már elmant" — gondoltam megkönnyebbüléssel, hazug és önámító megkönnyebbüléssel, hisz tudtam, ott áll, s akezemet nézi. Kiáltott: — Gibt a stikele brojtl Kinyitottam az erkélyajtót, tüstént bőrig áztam. Kihajoltam s lenéztem. Megpillantottam. A lámpás halvány fénye reszkető foltként csillogott a nedves kövezeten. Azt hittem, emelt fővel áll majd ott, s rám tekint, de odalent senki sam állt. A nedves kövezeten egy gyerek alakja sötétlett. Feküdt. Ogy tetszett, mintha a járdán elterülő test futni próbálna. A kéz tartása, a felhúzott láb, a kövek felé fordított arc, egyszóval a lámpás fényében fürdőző egész aíak különvált a járdától, de hiába vártam, hogy megmozduljon, s ekkor ismét felhangzott kiáltó szava: — Gibt a stikele brojtl Nem az ablakok felé kiáltott, nem látott engem, csak az utca kövezetét látta. A kövezet felé kiáftott. Azt akartam, hogy rám nézzen, látni akartam az arcát, da ő háttal a háznak, ablakoknak, embereknek egyre csak az utca kövezetéhez intézte szavait, s a kő nedves, éjjeli, magányos visszhanggal felelt. — Hallgass ide! — szóltam hangosan. Kihajoltam az erkélyen, és zakóm alá rejtettem a kenyeret, nehogy átnedvesedjék. Kiáltottam, de az ott lent elterülve feküdt, s nem fordult faléul. — Hallgass idei — kiáltottam újra. — Ki az? — mondta arccal az utca kövezetének. — Fordulj meg! Megmozdult. Valami furcsa, elcsukló mozdulatot tett. Láttam, hogy meg akart fordulni, megfogadni a szavam, de csak tehetetlenül vergődött. Mintha odaszegezték volna a járdához. Csak az egyik kinyújtott tenyerével tatt valami alig látható mozdulatot. — Nem tudok megfordulni. — Segíteni akarod rajtad — mondtam. — Nem tudok megfordulni — ismételte. Halkan szólt, az utca kövezete birtokába vette ezt a hangot, s ez a vékonyka, erőtlen, elhaló hangocska egészen az erkélyemig hatolt. — Hisz ide jöttél — mondtam. — Nem jöttem. — Hogyan? Nem értem. — Hason csúsztam. — Hason csúsztál? — Igen. — De hisz mindenütt áll a víz, esik az aső. — Nem tudok már járni. — Ledobok neked egy darab kenyeret. — Dobja lel — Dobom. Felemeltem a karom, kidugtam a korláton, s néhány pillanatig célozgattam. Még nem tudtam, hogy kudarcot vallok. Csak akkor láttam, mikor a kenyér átszelte a sötét űrt, s kissé távolabb esett a fiú kinyújtott karjától. — Már ledobtam — flgyelmeztettam. A fiú tenyere megremegett, majd lassan kiegyenesítette ujjait, melyekkel az imént, akár a vak, hiába tapogatózott a sötétben. — Hová? — kérdezte a félelemtől elcsukló hangon a kőtől anélkül, hogy megfordította volna a fejét. — Egész közel a kezedhez. — Már kinyújtottam. — Csak egy kicsit húzódj arrébbl Láttam kétségbeesett arőlködését, de hirtelen elhagyta az ereje, karja egészen lassan, tétova mozdulattal kört írt la, s azon a helyen a járdán egy pillanatra szürke, fénytelen, sekélyke csík támadt, de a víz nyomban ismét elöntötte a köveket. — Nincs — mondta az utcaköveknek. — Arrébb kell húzódnod. — Ezt mondtam neki, s tekintetemmel magamhoz láncoltam, végső erőfeszítésre ösztökéltem, kényszerítettem. Azzal áltattam, mégiscsak fel bír tápászkodni, s néhány centiméterrel oda tud húzódni. — Nincs — mondta újra. — Ott fekszik melletted. Csak egy kicsit, az isten szerelmére, csak egy egészen kicsit arrébb. Sokáig vártam. Kinyújtott karjára s a kenyérre meredtem, mely oly közel feküdt, hogy úgy tetszett, igazán nem nehéz elérni. Uramisten, mily közel voltl — Csak egy kicsit <— könyörögtem. — Csak egy agész picit. — Igen. — De hiszen te meg sem mozdulsz. Sírtam, mégis meg tudtam szólalni, sírtam s néztem ezt a kezet, mely erőtlenül, lassan, nehézkesen, járt körbe, mintha egy-egy gyorsabb mozdulatért életével kéne lakolnia. Pedig ott feküdt a kenyér! — Húzódj arrébb! — De hisz én akarok. — Tedd, amit mondokl — Akarok, akarok —. mondta elhaló, feneketlen mélységből feltörő hangon, mely sammível sem árulja el magát: szavában nem volt sem kétségbeesés, sem remény. — Muszáj! — kiáltottam rá. — De hisz én akarok — erősködött. — Légy bátor gyerek, csak egy kicsit légy bátorl — Ott térdepeltem a vizes erkélyen előrehajolva — szememmel, hangommal, könyörgésemmel gyámolítottam. Kinyújtottam saját kezemet, mintha ezzel meghosszabblthatnám az ő elarnyedt karját, kifelé fordítottam tenyeremet, s ujjammal a láthatatlan tárgy után nyúltam. — Légy bátor gyerek! — biztattam még egyszer. — Bátor' leszek. — Utolsó karéj kenyeremet dobtam le neked, légy bátor! - kiáltottam. — Bátor leszek. Már hatéves vagyok. Pirkad. Esik az eső. A fiú elterülve fekszik, mint az éjjel, amikor megpillantottam. Ott fekszik, arccal az utca nedves kövezetének, kinyújtott karral, tenyere a kétségbeesett erőfeszítés mozdulatába dermedve; egy karéj kenyér mellett pihen. Egészen közel, a kinyújtott ujjak Közvetlen közelében hever a kenyérdarabka, közömbösen, türelmesen. Azé lesz, aki először megpillantja. Talán lesz annyi erőm, hogy lemenjek, s felemeljem a Járdáról. GIMES ROMÄNA fordítása X. B. 1 Ismerte már szomszédja nagy viccmestert adottságait. — Attól függ, ki nevethet a végén. Ha én, úgy nem bánom — mosolyodott el, és nagyot harapott a paprikás szalonnába. — No, bökd ki már, mit titkolódzoll — biztatta a szóra a sietségtől még mindig pihegő szomszédját. — Tudod, pár nap múlva vendégünk érkezik. Nem sokat konyít a vadászathoz, mégis siketfajdra fáj a foga, hogy a zsákmánnyal eldicsekedhessen. Nagypénzű francia, kívánságának mindenképpen teljesülnie kell... f ó ötletem támadt. — A vadászat előestéjén én hozok neked egy lelőtt fajdkakast. Te ezzel korán, még derengés előtt, felmászol egy előre kijelölt, testesebb nyírfára. Egy alkalmas ágra helyezed a kakast, amikor a francia rálő a hajnali szürkületben, észrevétlenül vékony pálcával lelököd. A homályban aztán csendesen és. észrevétlenül eliszkolsz a tett színhelyéről. Ha az öreg nem is ért sokat a vadászfegyverhez, így biztos lesz a siker. — Te hülye vagy, hiszen engem is agyonlőhetI — Ugyan, ne rezelj be mindjártI Fegyverébe vaktöltényt teszünk, sörétes töltésű helyett — nyugtatta meg öt Fekete. — Hát jó, nem bánomI Már hajnali háromkor ott fogok gubbasztani a fa mögött, és várom a híres vadászküldöttséget — kacagta el magát falatozás közben jóízűen. De ülj le, és beszéljük meg a részleteket! A nevezett nap kora reggelén kis késéssel előkerült a francia ,j)adász", és kíséretével a nyirfás erdőrészre indult. A vendég szinte minden mozdulatával elárulta járatlanságát. Meg-megállt a fák között, és monokliján keresztül nézegette harmatos cipőjét, időnként letörülgette róla az erdő nyirkosságát. Végre botorkálás közben furcsa hangokra lettek figyelmesek. Az egyik távoli fától rendes időközökben hrrr... sííí... hrrr... sííí hangfoszlányokat sodort feléjük a hajnali fuvallat. Éppen annak a fának irányából jöttek a hangok, amelyet olyan körültekintően kijelöltek a vadászatra. A derengésben a fa egyik alacsony ágán sötét folt rajzolódott ki előttük. Feltehetően a csalétek. Hirtelen megállt az erdész ís — a hangok nagyon gyanúsak voltak neki haja égnek állt rémületében. Meghökkent, hogy a gondosan" előkészített vadászat még balul üthet ki. De a francia vendég mit sem sejtve figyelte a hangokat, bizonyára a siketfajd dürgésiének vélte őket. Fekete — összeszedve minden nyelvtudását — tompított hangon figyelmeztette a franciát, a folt felé mutatva: — Ecoutez-vous, Monsieur, 11... tl... balze. A vendég megigazította monokliját, s d~ jelzett Irányba nézett. Az erdész gyorsan a kezébe nyomta a vaktöltetű fegyvert, és biztatgatta vendégét: — Tes

: sék uram... izé... no, lőjön már! Az vállához emelte a kétlövetűt, és bizonytalanul célzott valamerre a sötét folt irányába. Bumm ... I Bumm! A dörrenések hangját hosszasan visszhangozták a közeli-távolt domboldalak. A lövések után a nyírfagállyon sötétlő fekete tömeg mintha kissé megbillent volna. Hirtelen a fa alá esett. — Ach! — kiáltott fel örömtől sugárzó arccal a menoklis, és törtetni kezdett a fa irányába. Egy gyökérben megbotlott, s ha az utána siető erdész el nem kapja, ruhástól megfürdik a harmatos aljnövényzetben. — Mesteri lövés volt, uram! örvendő erdész. gratulált neki az Elsőnek a francia ért a fa alá. Felkapta a zsákmányt, monokliját izgalmában alig tudta vizenyős szeméhez csíptetni. Megcsodálta a gyönyörű példányt, s hirtelen felkiáltott: — Excusez moi... bocsánat uraim, de mi ez? Valamennyien dermedten nézték kezében a fajdkakast. Az erdész ellátottá a száját, levegő után kapkodott. Valami bocsánatkérő szavakat akart dadogni, de egy árva hang sem hagyta el kiszikkadt torkát. Fekete ís csak nagyokat nyelt és lesütött szemmel állt mint a tetten ért diák. A fajdkakas lába spárgával volt összekötve. Ai történt ugyanis, hogy a szomszéd túl korán ment ki a fához. Még nem tartotta szükségesnek elhelyezni madarát a kijelölt helyre, csak egy gyenge, lelógó gallyra akasztotta. Maga pedig lekuporodott a fa tövébe kicsit iszogatni, kicsit szunyókálni. A lövések előtti furcsa nesz az ő horkolása volt. A dörrenések hatására keletkezett légmozgás juttatta a földre a megkötözött kakast. A hírtelen puffanásokra a szomszéd is felriadt mély álmából, de már nem volt ideje eltávolítani a kötelékeket. A jól kigondolt turpisság megbosszulta magát. Póruljárt nimródunk lassan megértette a történtek lényegét. Taglejtések segítségével megértette kísérőivel: a kínos eset maradjon közös titkuk. „Sikeres" vadászatuk után a francia kioldotta a madzagot, és zsákmánya hideg hullájával — lógó orrú kíséretével együtt — lassan elindult az erdésziák felé. JUHÁSZ ÁRPÁD _4> 0) »<u <D 3 >O CL 3 O) C a N ta O A Gyerkőcök sorozatból (Könözsi István felvétele)