Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-08 / 40. szám, Vasárnapi Új Szó

E

gyetlenegy karé] kenyerem volt, parányi, fekete, ragacsos darabka. Titkon s mohón nézegettem, és valahányszor előszedtem, diadalérzettel állapítottam mag, hogy ismét erőt vettem az evés vágyán. Holnapra és holnaputánra tartogattam. Nem tudtam, mikor jutok magint egy darabka ilyen fekete, rendszerint savanykás masszához, amit mi akkoriban kenyérnek neveztünk. Eltelt a nap, hideg volt, latyakos és borús, egyike a véget nem érő napoknak. Mintha az életben sose lett volna, s nem is lehetne más. Nem láttam a kialvó nappalt, reggel hunyt ki, méjg útközben, amint az éjszakából azon óra felé igyekezett, melyet a pirkadat órájának, napkeltének, hajnalnak hívnak. A kifeszített sötétlő levegőréteg, akár valami szélringatta, esőverte burok, erősen ingadozott, a szél minden rohamára megdagadt, majd ismét alábukott. Miközben elmerülve figyeltem ezt az egyhangú, lassú mozgást, csak erre a darabka kenyérre gondoltam, erre az egyetlen falatra, mellyel be kellett érnem. Nem volt nyugtom tőle, de ugyanakkor mégis visszaadta nyugalmamat, nem tudtam elviselni látását, de tudatosan az asztal ama sarka felé pislantottam, ahol ott hevert ez a beleimet facsaró, szememet ingerlő négyszögletes kenyérdarab. Künn sötét volt, koromsötét, az utcák egészen elnéptelenedtek. Ebben a késői órában már régen érvényben volt a kijárási tilalom, senki sem mutatkozhatott az utcán. Minak is? Mi várt ott rám? De nemcsak rám. Háromszázezer ember tapadt a homályhoz, az éjszakához, ehhez a látszólagos csendhez, mely egyszerre tört ránk elölről s hátulról, tapogatózva kereste szívünket, s a félelem jeges markával a zsigereinkig hatolt. Ök vonultak át ekkor az utcákon. Mentek, csak mentek, teli gyomorral mentek s nevettek, csizmájuk a közös menetelés s egyöntetű kiáltás ütemét verte ki az .úttesten. Egyenruhában voltak. Mi padig, Uramisten, micsoda ruhákban jártunk! Háromszázezerféle gönc és rongy. A kenyér az asztalon hevert. Távolodó lépteik visszhangját lestem, pontosan tudtam, merre tartanak — puszta területen haladtak át, noha köröskörül csupa egymásra zsúfolt ház állt. A rengeteg ember, gyerek, öreg szinte szétfeszítette a falakat. Csak mentek, cigarettáztak, msntek és nevettek, mentek s hangosan kiabáltak, káromkodtak és énekeltek, s láttam, hogy az utca kövezetén ott maradt vasalt csizmájuk nyoma. Itt-ott egy-egy utcai lámpa halvány fénye világította meg őket Láthattam volna őket, de az én szobámon nem volt ablak, csak erkély. Ahhoz, hogy lássam őket, ki kellett volna mennem, ki kellett volna hajolnom, de akkor megláthattak volna. Nem akartam. így hát hallgattam menetelésüket. A járőr volt, talán fürkészett valakit vagy valamit az utcán. Ida jött, miután átlépte a kaput, mely onnan a gettóba vezetett. Bejárta a teljesen kihalt, homályba merült, nedves takaróba burkolt utcát. Hallottam lépteit, a patakokban zuhogó eső kopogását, amint elárasztotta az utca kövezetét. Azután távolodtak a hangok, elnémultak a lépések, s magamra maradtam. A régi karosszékben gubbasztottam az asztal előtt, melyen a kenyérdarabka hevert. A ház csendes volt, de tudtam, hogy közvetlenül a fal mögött valaki suttogva szól a másikhoz, hog hirtelen előSTANiSLAW WYGODZKI: bukkan a szál, mely összefűz bennünket, engem ezzel az egész területtel azokkal, akik már születésükkor halálra ítéltettek. Nem, nem születésüktől fogva, csupán két vagy három asztendeje, magam sem tudom már, mióta. Hisz az elmúlt évek már nem számítottak, bár köztük kedvemre s büntetlenül kóborolhattam Már semmi sem számított, a szemben levő ház ablakai sötétek voltak, mesékre, képzelőerőre szomjaztak. Ezzel tán lelket önthetnék beléjük, ha akarnék. Ha akarnék, sok mindent mesélhetnék azoknak az embereknek magamról, nem, nem magamról, önmagukról. Talán nem tudtak mindent önmagukról, vagy legalábbis nem annyit, amennyit én tudtam önmagamról. Éhes vcltam, a kenyérdarab ott havert az asztalon, elég, ha kinyújtom a kezem. Ültem a régi karosszékben, s a fekete ablaküveget bámultam. Emlékezetemből kihullott a múlt, de ismét visszaparancsoltam. Mindenestül ehhez a szobához tartozott, ahol valamikor húsz-, harminc-, ötven- és hatvannégy éves voltam. Sok időbe telt, amfg ezt kiszámítottam. Az emiékeze. nekem dolgozott, de ellenem fordultak — a képek, egyszer élesek, világosak, máskor elmosódók, felismerhetetlenek, de mind a régi helyükre tódultak, e négy fal közé, oda, ahol olvastam, írtam, ahonnan elutaztam, és ahová mindig visszatértem. Az üres fal, ahonnan már eltűntek a könyvaspolcok, most egészen más színű volt. Csak akkor vettem észre, mikor sorban eladogattam a könyveket, felaprítottam és eltüzeltem a polcokat, nyugodtan, meg sem rendülve végeztem ezt a munkát. Csalódtam a könyvekben, de nem csalódtam a régi, kiszikkadt fában, mely halkan, suttogva beszélgetett el velem, miközben pattogva égett, s meleget árasztott. Leheletében melengettem a kezem, én, a gettó legszerencsésebb embereinek egyike, mert sohasem volt feleségem, gyermekem, közeli hozzátartozóm. Még emlékeztem apámra, amint anyámmal beszélgetett, de mindketten már régen, nagyon régen elköltöztek az élők sorából. Milyen boldogoki Felkészültem. Az akciók és kitelepítések idején azt mondtam magamban: ,,Felkész iltem. jöhettek, felkészültem." Elvitték a szomszédokat, mások, idegen, ismeretlen emberak költöztek a lakásokba. Azokat is elvitték a szemközti házból, most idegen emberek mutatkoztak ablakukban. Állandóan cserélődtek. Egyeseket elhurcoltak, helyükre mások jöttek, s mindnyájan együtt tovább várakoztunk. Talán kevés volt a vonat. A járőr visszafordult, szétszaggatta a csendet, fellebbentette, és továbbhaladt a sötétben, melyet még a ház kö?elében álló lámpás fénye is alighogy falhorzsolt. A nőmetek lassan mentek, hallottam csizmájuk kopogását, nem álltak meg sem az én házam, sem a többi előtt, azután bezárult mögöttük a csend, akár a bokor hátrahajlított ága, mely suhogva csapódik vissza: egy kicsit még remeg, s azután már nem mozdul. Akkor csapódott fülembe az a kiáltás. Alig hallatszott, először azt hittem, megragadt egy helyen, meg is feledkeztem volna róla, de csakhamar újra jelentkezett. Hosszú csend után hangzott fel ismét. Még nem értettem a szavakat, de ebben a kiáltásban biztosan voltak szavak, tudom, hogy voltak, 'Íjra meg újra ismétlődtek, bár még nem fogtam fel értelmüket. Hosszú szünet után tértek vissza, egyre hosszabb szünet után, mintha a kiáltó kissé megállna, s valami jelre, saját hangjának visszhangjára várna. Mert kit szólongatott, kinek a szavára várt az, ki éjnek idajén járta a gettót és kiáltott? Semmitől sem félt, már semmivel sem törődött, hisz ebben a késői órában halál várt rá. a cirkáló járőr előbb-utóbb biztosan beléje ütközik. Hallgatóztam. Ismét elhalkult, s ismét felhangzott kiáltása, melyet elnyomott az eső. Felálltam s az erkélyajtóhoz léptem. Az ablakokra sötétség borult, de tudom, ott a sötét ablakok mögött is emberek álltak, s egymásra néztek. Lehajtották fejüket, mint én, homlokukat az ablaküveghez szorították, csakúgy mint én, s mindnyájuk elé ugyanaz a kép tárult: éjszaka, eső, csend Tudom, jól tudom, a csendet nem lehet látni, mégis hozzátartozott a képhez. Az, aki kiáltott, nagyon lassan haladhatott előre, mert hihetetlenül sokáig tartott, amíg az erőtlen hanggal tusakodó eső közepette megértettem, mit kiált. Felhangzó szava annvira összeegyeztethetetlen volt e késői órával, mely mindnyájunkat tömlöcbe zárt: ez az erőtlen, el-elakadó hang kenyérért rimánkodott. Most! Késő éjjel, mikor senki sem teheti ki a lábát a házból, senki sem nyithatja ki az ablakot, hogy kihajoljon. Micsoda szívet tépő kiáltásl Pedig azek a könyörgések már hónapok óta senkinek sem hatolnak a szívéig, nem törtek át semmiféle falat, nem indítottak meg senkit, s a hallgatás ennél nagyobb dolgokat művelt. A kiáltó ábrándot kergetett, beleszédült, csak belőle élt. Oly nagy volt ennek az ábrándnak a hatalma, hogy az utcára kergette. Ebben az órában! — Gibt a stikele brojt! Azután ismét csend támadt, de éreztem, hogy amaz ott, az utcán, benne rejlik ebben az éjszakával egybefonódó esőben. Csak agyszer kellett tudomásul venni jelenlétét, hogy elhiggye az ember, többé sosem távozik. Itt, az szervektől? — érdeklődik Fekete, és az asztalhoz lép. — Ez annál is rosszabb, kedves barátom — sóhajtott, aztán idegesen a közeli támlás székbe vetette magát. — Mondja meg már végre, mi történt, hogy anynyira nekikeseredettI — kezdte öt faggatni Fekete, no meg a kíváncsiság is egyre nagyobb erőt vett rajta. — Mi történt? Még semmi, de most az egyszer történni fog. Nézze csak meg jól ezt a levelet! Értesítenek, hogy három-négy nap múlva magas rangú külföldi vendégem érkezik. Valami idősebb francia úr. Siketfajdkakast szeretne lőni, de amint írják, nem vadászember. Ügy látszik, nagy híre van vadjainknak még Franciaországban is, persze a valuta is nagyon fontos. A levél alapján mindent meg kell tennem a sikeres vadászat érdekében ... Léhát hogyan, amikor én nem lőhetek helyette? Még erre is figyelmeztetnek — bökött ujjával az asztalon heverő írás felé. — Remélem, valami tolmácsfélét csak küldenek vele. — Talán erre nem lesz szükség, fi n beszélek egy kissé franciául. Siket fajdvadászaihoz annyi elég — sietett megnyugtatni búslakodó felettesét Fekete. — ... Sőt, eszembe jutott valami, amivel talán biztosíthatjuk a sikert — folytatta mosolyogva, s már vázolni is kezdte elképzelését, ami pár pillanat alatt született zöldkalapos kobakjában. Az erdész a javaslat hallatára először csak hüledezett, lemondóan legyintett füstölgő pipájával, de jobb híján végül beletörődött. . , Fekete rövidesen elköszönt az erdésztől. Az úton hazajelé tervén elmélkedett. Néha-néha hangosan x 8 felnevetett, de rögtön körül is nézett, és elnémult, nehogy valaki bolondnak nézze. Ľe a didergő fákat meg-megborzongató szellőn kívül most más nem járt • az erdőben. Szinte kopogás nélkül rontott be szomszédjához. Az csak pár hónapja lakik a faluban, ez alatt az idő alatt azonban jó barátok lettek. A hosszúra nyúló késő őszi estéken gyakran együtt szórakozott a család. Szomszédját otthon találta. Éppen az asztalnál szalonnázott. Csodálkozó tekintetet vetett a sietős Feketére, még a kezében szorongatott kés is megállt a levegőben. — Hát téged meg ki kerget, hogy majd lerántod a ajtót a sarkáról? — kérdezte meglepődve. — Egy turpisságban szerelnélek jó szerephez juttatni, ha vállalod — lökte ki egy szusszantásra Fekete. P

ár napja szomorú hírt hozott a postás. Csecsetka bácsi, víg kedélyű erdész ismerősöm, már többé nem vidít fel mulatságos vagy szomorú vadásztörténeteivel. Itt hagyta szeretett fáit, az erdők féltve őrzött vadját, és elköltözött az örök némaság hónába. Szegény öreg barátom! Most, hogy ismét hír érkezett rólad — a legszomorúbb ami csak jöhetett —, eszembe jutnak azok a történetek, amelyekkel barátaid körében, bodor füstű pipaszó mellett engem is gyakorta megnevettettél... — Jó reggelt, erdész elvtárs! A megszólított eltűnődve méri lépteit a szobán keresztül, nem is válaszol a köszönésre. — Jó reggelt, erdész uram! — ismétli meg az érkező kissé hangosabban és ünnepélyesebben. Az erdész megáll. Zavartan előhalássza kurta pipáját, elgondolkozva megtömi, rágyújt. Még mindig nem szól semmit, mintha észre sem venné vendégét. — Látom, nincs valami jókedvében — jegyzi meg bátortalanul az ajtóban topogó. — Az ördögnek lenne ilyenkor jó kedve! — tör ki végre a sző a pipázó Csecsetkából. — Nézze csak ezt a levelet az asztalon! — Csak nem valami kellemetlen irat az erdészeti