Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-01 / 39. szám, Vasárnapi Új Szó

DÉNES GYÖRGY ÚJ VERSEI: Okulást, tanulságot nyújtó írás A prózaíró Egri Viktor Égö föld című regényét nemcsak a kritika fogadta osztatlan elismeréssel — a mű a könyvpiackutatók előtt is nagy becsben áll, legalábbis ezt bizonyítja a könyv immár harmadik, nagy példányszámú kiadása. E fordulatos. Izgalmas, de ezen túl örök emberi problémákat Is fölvető regény cselekménye az ötödik században játszódik. Hősei a „lengő hajú, bozontos szakállú, lobbanékony longobárdok", akik „Északról, Skandinávia zord jégvilágából jöttek", majd az Elba-part síkságaira sodródva, földfoglaló szomjuk „vitte őket tovább, a Morvamezőre és onnan Pannónia határai közé". A kor, amelyben élnek, kegyetlen és sötét, fénye — ha van is — inkább a vándorló, hazát kereső törzsek kardjainak véres villogásától, felperzselt tanyák, „égő földek" lángjától származik, semmint a humánum ragyogásától. Nemcsak a kor, hanem a cselekmény színhelye is drámai ütközetek, összecsapások színtere: Pannóniában, a mai Dunántúlon, Európa közepén vagyunk, amely — mint a regény bizonyítja — nemcsak a tatár— török—labanc dúlások korában volt afféle „átjáróház", hanem már az ötödik században ls: longobárdok és gepidák, frankok és szászok, birodalmukat vesztett, hazátlanná vált hunok, bizánciak, művelt görögök és nomád avarok vonulnak el a szemünk előtt. A népek és törzsek kavargásából is kiemelkedik azonban a regény központi alakja: Alboin longobárd király. Népét és alakját Egri hiteles történeti források, Paulus Diaconus História Longobardorum című krónikája alapján eleveníti föl, de a krónikás száraz adatait a művész megelevenítő készségével, írói fantáziával, hiteles lélekrajzzal egészíti ki. Műve éppen ezáltal válik teljessé: így tud — a múlt kapcsán — örök emberi problémákról is vallani. Alboin, a longobárd király érdekes, gazdagon árnyalt, önmaga jellemének ellentmondásaival is viaskodó figura. Heves vérű, önmagát emésztő, kegyetlen indulatoktól fűtött, néha már-már démoni, de ugyanakkor józan és megfontolt, kegyelmet osztó és igazságos is. Első feleségének, a gyermekszülés közben életét vesztett Klotvindának a halála után a gepida királyleányt, Rozamundát szemeli ki élettársául — s ekkor rohan a vesztébe. Kunimund, a gepida király megtagadja tőle leánya kezét, s a kikosarazáš szinte állati, mindent elsöprő dühöt vált kl Alboinból. Az avarok kagánjával, a furfangos, rókalelkű Bajannal szövetkezve, lerohanja és fölperzseli Gepidiát, megásva a sírját egy egész népnek. Rozamunda Alboiné lesz. Szerelmük azonban ellentmondásos, fénnyel és árnyékkal teli. Egri úgy tárja elénk ezt a történetet, hogy lefújja róla az idő porát, s így örök érvényű emberi problémává: férfi és nő egymáshoz való viszonyának kérdésévé avatja. Az írónak egyébként a regény más pontjain is Sikerült olyan kérdéseket fölvetnie, ameüyek mintegy „aktualizálják" a művet. Ilyen például a hatalom és a humánum egymáshoz való viszonya, a bűn és bűnhődés kérdéskomplexuma. Alboin — hatalmi gőgtől, hódítói vágyaktól sarkallva — nem éri be Pannóniával, s a legnagyobbra: Itália meghódítására vállalkozik. Másokat pusztító tüze azonban önmagát is felégeti, népét ls pusztulásba viszi. Semmiképpen sem hat belemagyarázásnak, ha a huszadik századi nagy világperzselés, az Egri műveiben oly gyakori fasizmus-probléttia kínálkozik párhuzamként. Annál inkább nem, mert az író a hatalmasok mellett meglátja — megláttatja a kiszolgáltatottak, a „kisemberek": a hadköteles pórnép, a rabszolgák seregét ls. Az önérzetes, hatalom ellen lázadó Medve rabszolga személyében róluk fest hiteles, emberien őszinte képet. Alboin halála tragikus, de — önmaga tetteiből következő, Felesége, Rozamunda és féltestvére, egyben leghűbb, legravaszabb embere, Helmekisz vetnek véget életének. Az előbbi bosszúból, az utóbbi azért, hogy megszerezze magának Rozamundát. A leszámolás mindenképpen megokolt, íróilag hiteles, hiszen a cselekményből és a hősök lelki alkatából egyaránt következik. A további fejezetekben olyan összeomlásnak vagyunk tanúi, amely egy Shakespeare-dráma, katasztrófajelentének is beillene: testvérháború, belviszály, majd Rozamunda és Helmekisz halála váltják egymást gyors egymásutánban. Alboin meggondolatlan, kegyetlen tette újabb véres tragédiákat von maga után, s a bűn a bűnhődést is magával hozza. A nyers, vad szenvedélyek fűtötte hősökkel szemben a józan ész, a humánum megtestesítője is felbukkan a regény lapjain. Macentiusz, a görög orvos ez, sebesült rabszolgák és emberszámba se vett vajúdó rabszolganők megsegítője, aki mindvégig eütéli az értelmetlen vérontást. Az eseménydús regény cselekvésének gyors pergését, dinamizmusát itt-ott kerekded epizódok fékezik, melyekből — az írói fantázia révén — elénk tárui a korabeli élet egy-egy mozzanata, a vadászatok, solymászatok és főúri mulatozások egy-egy Jelenete. A regény stílusa is a történelmi korhoz kötődik: az író finoman, mértékletesen archaizál, s így a nyelv síkján megmutatkozó régies szóhasználat is hozzájárul a hiteles történelmi atmoszféra megteremtéséhez. Végezetül hadd idézzem a kötet fülszövegéllek befejező mondatait: „Okulást, tanulságot nyújtó írás az Égő föld. Ám ezen túl — pontosabban: éppen ezért — izgalmas, az olvasó figyelmét mindvégig lekötő, lebilincselő olvasmány." ZALABAI ZSIGMOND Együtt veled Honnan, hová? Az életem az életedben megfogózna s lennél félelmem iker-fénye, mellemre hajló gyenge rózsa. Mennék hallgatag őszi éjben, mennék veled rengeteg erdőn, s te glóriás szelíd mosollyal fényt csiholnál a végtelenből. Teher Cipeled a világot, mintha batyu volna, földig görnyedsz, gyönge füvek sorsa veri lelked. Cipeled a világot némán, fuldokolva, nem az erőd, inkább hited tartja már a terhet. Bolond szolga, merre viszed kínjaid kovászát? Merre viszed hátadon a boldogtalanságot? Mint a csiga, végzetének gyűrűs csigaházát, vonszolod az oltalmazó díszes szarkofágot Menekülj, lélek Menekülj, lélek, hagyd el a nehéz falak homályát, virágzó nyár zizeg, kökénybokor borzolja ágát, kakukk szavára fülel a mező, felszáll a harmat, indulj hát te is, vadkapros parton keress nyugalmat, nézz föl az égre, pehelynyi felhők szállnak a fényben, pehelynyi élet, álmodozz te is anyád ölében. Ej, tavasz, magány A kávéház teraszán Húllod-e? Haflofl-e? Szélben az ág ropog. Reszketnek a pólyás rügyek. Hallod-e, szívem? Hízik oz éj. Zsenge gyepen lebzsel a vágy. Holdbeli fény harmatozik, csipkebokron csüng szelíden. Te is, te szív hogy fellebegsz. Te is, te szív. És árván hullsz alá megint, szegény bolond madár. És itt ülök e harsány létezésben, fölém billen egy hamvas barna ág, a kőviharban ittfelejtett Éden, a kőfolyóba hulló némaság, A porba rajzolsz képeket. Árnyék és por takar. Ki venne tenyerébe még? Ki venne még? Ki venne már? és szívemből az árnyak elosonnak, ó, lélegzetes, könnyű képzelet, a régi lombok vállamra hajolnak, s ölükbe kapnak anyás kék egek. DERESKI UTCARÉSZLET (Dúdof István rajza)

1