Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-29 / 43. szám, Vasárnapi Új Szó

9. bizonyos csapot. Bejutottam mélyen az erdőbe, mindig magasabbra, minduntalan kerülgetnem kellett a vizet, a vízeséseket, míg csak el nem értem egy tisztásra, ott kerestem csapot, de bizony sehol se találtam. A víz pedig csak bugyogott, csörgedezett elő-itt egy lyukból, ott egy lyukból, amott a harmadikból — és egyszeriben készen volt a patak. Megálltam, és jól szemügyre vettem az egész terepet. Nem láttam semmit, csak a tisztást, meg körös-körül a sötét erdőt. Erre.keresni kezdtem a napot, de azt sem találtam sehol. Hol van? Kerestem a földön, aztán az égen. Az ég felhős volt. Messze a hegyek fölött dörögni kezdett. Mindig úgy van az kartársaim, nem lehet másképp. Mihelyt elbolyongunk a hegyek közt, egészen biztosan beborul az ég, messze dörögni kezd. fejünk fűlött recseg-ropog, s pillanatok alatt olyan zápor szakad a nyakunkba, mint a vízözönkor. „Az is szép eset volt, az a bizonyos vízözön!" — mesélte nekem egyszer Cingár. „Földünk akkor még fejlődő bolygó volt, és az emberiség nem értett egyet isten terveivel, kételkedett a helyességükben, az isten hát az egészet elpusztította vízzel, mint az egereket és patkányokat. Mindössze egyet hagyott meg — Noénak hívták, de hogy minek hívták a feleségét, azt, Füli, bocsáss meg, nem tudom. Roppant primitív eljárás volt... Majd ha mi elmegyünk a mi fejlődő bolygónkra, viszünk magunkkal tökéletesített rovarokat, apu tökéletesíti őket a maga inszekticidjeivel, s Noénak nem kell majd bajlódnia a bárkával..." Ezt csak azért említem, kartársaim, hogy tudjátok, mi is a vízözön. Nos hát mialatt kerestem az óriási csapot, szintén jött a vízözön, és azon tűnődtem, ki marad meg a világon. Dodó és Márta? Az atom és a kémia? A főnök és a főnökné? Vagy a főnöknő és Rapovec doktor úr? Cingár és Daša? Durko és Paula? Lencsési Dagobert és Tachovicei Anita Laura? Egész biztosan csakis Durko és Paula — a többi élőlény mind elpusztul, gondoltam, mert rettentően esett Ahogy aztán később Irtáson valakitől hallottam, a hegyek közt állítólag kétszer ázik meg — nemcsak az ember, hanem a magunkfajta négylábú is. De elnézést, újra elébe vagdosok az eseményeknek, és zűrzavart okozok! Egy kicsit elkalandoztam .,. Bocsássatok megl Esett, zuhogott, nemcsak a patakban hömpölygött a víz, hanem mellette is, ömlött a fákról, lombukról, törzsükről, vizes volt minden, vizesek voltak a fák, csuromvíz volt a föld — gőzölgött a bundám, mint a mint... No hogyan? Mi gőzölög? Az már mindegy... Elég az hozzá, hogy gőzölgött a bundám, és magam is büdösnek éreztem magamat, undorítón bűzlöttem. Eszembe jutott, hogy a nyomomat követve a patak mentén visZszamegyek, aztán rátérek az útra, amelyen a terepjáró állt, s onnan már eltalálok Paulához, de az már csak mint gúny visszhangzott bennem, és nevetni tud. tam volna magamon, hogy milyen ostaba vagyok. Hol van már az én nyomom? Elmosta az eső. Én pedig akkor még nem tudtam, hogy a patak csakis lefelé folyik, és a medre rendszerint az emberek felé tart. Nem tudtam. Elindultam csak úgy, isten nevében, ahogy mondani szokás, úttalan utakon haladva egyszer errefelé tekeregtem, másszor arrafelé, dühömben összeharapdáltam már tudj' isten hány csigát, és messzire elhajigáltam magamtól, s mikor már olyan sötét volt, mint a zsákban, sokáig, nagyon sokáig kerestem egy tenyérnyi száraz helyet, végre találtam is, mégpedig egy óriási girbegörbe gyökér alatt. Oda nem folyt be a víz. Behúzódtam a gyökér alá, és pihentem. A zivatar elvonult valahová másfelé. Az erdőben feltámadt a szél, fújdogált, hamarosan megszárította a lehullott lombot, és elkezdte sustorgatni. Hallgattam a neszt és féltem. A levelek sustorogtak, meg-megzörrent egy-egy ág is, nem tudom, mi alatt, időnként, ha kissé erőre kapott a szél, millió esőcsepp pergett le a fákról, itt-ott nyikorogtak, roppantak a fák is. Féltem, de jó idő múlva rájöttem, hogy nem érdemes félni. Talán nincs is mitől félni, gondoltam magamban, csuromvizesen összetekeredtem, és szomorú sorsomon tűnődve vártam az álmot. Ez hát a ketrecen, a ketreceken kívüli élet — ez az a bizonyos szabadság? Hiszen eddig még semmi, úgyszólván semmi élményben nem volt részem. Láttam egy apró eleven jószágot, amint felszaladt a fára, üldöztem egy máslkat, láttam egy mosolygós képű embert, amint a vízsávot hozzá akarta varrni a földhöz, no és átéltem egy zivatart. Ez minden ... De mi lesz, ha majd fehér fogukat villogtatva jönnek a magamfajta négylábúak, jönnek az emberek bottal, korbáccsal a kezükben, jönnek a puskás erdészek, vadászok, és mellemnek szegezik a kérdést: mit csinálok itt, mit akarok itt? De történjék már bármi, legyen, ami lesz! — gondoltam, elhagytam magamat, megfeledkeztem mindenről, és elaludtam. Egy kimerült magunkfajta ritkán álmodik, én se álmodtam semmit, végképp semmit, kartársaim. Eltelt több nap, több éjszaka, aztán újra néhány nap, amikor egész karaván zivatar tett sétát az erdő. ben. Ott maradtam, ahol voltam, s noha napról napra jobban gyötört az éhség, nem ettem semmit, mert nem volt mit. Mindössze a patakhoz jártam vizet inni, meg vissza a száraz helyre, a gyökér alá. Időnként megfigyeltem, hogyan vonulnak a patakhoz egészen más lények, mint az a kettő volt, amelyeket már említettem, nagyobbak voltak, hosszú lábúak — mind megállt a parton, nekihajolt a víznek és ivott, egyeseknek szarvuk, agancsuk volt, nem hasonlítottak az emberekhez. Igen} Özek és szarvasok voltak? Féltem tőlük, eszem ágában sem volt, hogy űzőbe vegyem őket, talán nem is hagyták volna magukat. Igen, szarvasok voltak. Hasonlítottak arra a bőgő szarvasra, mely a párnát díszíti a bódémban ... De nagyobbak voltak ... Kopogott a szemem az éhségtől, de legalább az vigasztalt, hogy fedél van a fejem fölött, és a hasara alatt száraz a föld. Énbelőlem itt már csak remete lesz, gondoltam magamban. Itt maradok, és itt pusztulok el, lehet, hogy álmomban ér a végzet, úgyhogy nem is fogom tudni, fáj-e a halál, ligy aztán egy este (természetesen, csak gondolatban) elbúcsúztam a falkától meg az egész világtól, s abban a meggyőződésben, hogy ez már az utolsó éjszakám, a Hosszú sor harminchárom szám alatti lakás, illetve közelebbről: a két cseréptál víziójával elaludtam. Hublk István fordítása •Kjyaraláskor történt. Ösz1\ szecsukható széken üldögéltem a halászházikó előtt, amelyben laktam. Közelemben játszogatott a szomszédék kislánya. Mindössze annyit tudtam róla, hogy Ljosziknak hívják, többet semmit. Telis-tele volt szeplővel, és igen komolyan viselkedett; mindig magában játszott. Edesany. ja odajött hozzám, és azt mondta: — Elmegyek a szomszéd faluba, a postára. Nincs kire hagynom Ljoszikot, amíg távol leszek. Megkérhetném, hogy ügyeljen a kislányra? így feleltem: — Szívesen. Szeretem a kislánykákat. Sőt, még mesélni is tudok nekik. — No, akkor jó — mondta Ljoszik mamája, és odahívta a kicsit. A kislány odajött, és így szólt: — f ó reggelt! — Ljoszik — hajolt le hozzá az édesanyja —, amíg oda leszek, itt játszol szépen, nem mész sehova, és meséket fogsz hallgatni... — Es ki fog mesélni? — kérdezte élénken Ljoszik. — Nem látok senkit. — Én fogok mesélni neked — szóltam közbe. A kislány figyelmesen megszemlélt, és nem szólt semmit. Édesanyja útnak indult, s mi sokáig néztük, mint bandukol a mezőn, aztán felhág a domba bátorságod. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy iszonyú hétfejű sárkány, és ez a sárkány mind felfalta a kislányokat, különösen azokat, akiknek a mamája elment a postára, és ők egyedül maradtak... Ljoszik csodálkozva nézett rám, és így szólt: — Ismerem ezt a mesét, nagyon unalmas, és különben sem úgy van az egész. Te nem tudsz mesélni. Ez egyik se olyan mese, amit magad találtál ki. Akarod, hogy én mondjak neked? — Ö, tessék, mondjál csak. Ogysem tudom, mivel szórakoztassalak. Ljoszik megsimogatta a cica fülét, gondolkozott egy sort, aztán hadarva nekifogott: — Hát akkor jól figyelj, de ne szólj közbe. Ha közbeszólsz, magam is összezavarom, és nem lesz semmi értelme. — Nem fogok közbeszólni — ígértem meg —, tessék, mesélj. — Mi kaptunk a mamával egy olyan cédulát, és a mama megmutatta egy bácsinak. A bácsi autóba ültetett bennünket, és elvitt egy nagy-nagy zöld rétre. Bár nem egészen zöld volt, inkább sárga. Szóval, sárgászöld volt. Es hófehér felhők úsztak felette, akárcsak most. Es akkor odajött egy másik bácsi, mama átadta neki a cédulát, és a bácsi azt kérdezte tőlem: „Mit nézel ott fenn? Tetszenek a felhők? Es én azt mondtam: „flagyon!" A mamám nevetett: „Tüstént városban leszel". Csakugyan, honnan tud mindent a mama? Egyszer csak városban vagyunk. Sok ház, nagyobbacska folyó, aztán zöld — nem: sárgászöld rét, és mi megyünk a réten. Meleg volt, mint nyáron. Szomjas voltam, sárga fagylaltot kaptam. Nem is tudtam mind elszopogatni, és el akartam tenni emlékbe. Igen ám, de a fagylalt elolvadt a pohárkában, és nem maradt belőle semmi. Fagylaltot nem lehet eltenni emlékbe. Nem szereti, ha elteszik... Es akkor nagyon-nagyon elfáradtam és elaludtam. Amikor felébredek, látom ám, hogy otthon vagyok. És minden olyan, mint azelőtt. Es a mamám is ott van. Es a papa már hazajött a munkából. Es olyan mulatságos, mindketten teáznak... Szép mesét tudok? Tetszik neked? — Tetszik — feleltem. — Es neked? — Nekem is nagyon tetszik! — Csak egyvalamit nem értek. Azt nem értem, miféle cédulát mutatott anyukád a bácsinak? — Mindjárt megmutatom neked — mondta Ljoszik, de aztán gondolkozott egy kicsit és hozzátette: — Sajnos, nem tudom megmutatni. Nem tudom, hol tartja a mamám. Eldugta ... Várj egy kicsit. Nemsokára viszszajőn a mama a postáról. A mama csakugyan megérkezett nemsokára. A kislány odaNYIKOLAJ TYIHONOV: ra, s végül eltűnik a szemünk elől. Ekkor motorzúgást hallottunk a levegőben: repülőgép suhant el alacsonyan felettünk a tenger felé. Mikor a gép már nem látszott, Ljoszik megszólalt: — Te tudsz repülni? — Nem, nem tudok repülni — feleltem. — Es miért nem tudsz? — faggatott a kislány. — Gyáva vagy? — Nem vagyok gyáva, de nem tudok — mondtam nevetve. — Hát te tudsz? — Persze, hogy tudok — válaszolta, és játszani kezdett a kismacskával. Akkor azt mondtam: — Ne beszélj butaságokat. Ülj le ide, a lépcsőre, és én mesét mondok neked. Ölébe vette a cicát, és leült az erkély lépcsőjére. — Figyelek — mondta. — És a cirmos is figyel. Belefogtam: — Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Butácska Ivánkának hívták... Félbeszakított: — Nem szeretem, ha butákról szól. Es a cirmos se szereti. — Rendben van — egyeztem bele —, akkor másik mesét mondok. Jól figyelj. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember. Nagyeszű Ivánnak hívták... Ismét csak közbeszólt: — Azt se szeretem, ha nagyeszűekről szól... — Ejnye, de szeszélyes vagy — mondtam. — Nem vagyok szeszélyes — felelte Ljoszik —, csak éppen nem tetszenek az effajta mesék. — No, akkor olyan mesét mondok, hogy inadba száll tőle Es akkor beültünk egy karosszékbe, és egyszer csak látom, hogy ott úsznak mellettünk a felhők, csak éppen nem lehet megfogni őket. Es a felhők, akár a fehér báránykák, körben sétálnak, az ég pedig gyönyörű kék, mint tavasszal. Hát látom ám, egyszerre igazi barikák lettek, és a földön sétálnak, soksok bárány, és pásztor terelgeti őket, mama megmutatta nekem a pásztort. Es aztán mindnyájan eltűntek, és akkor tél lett körülöttünk. Körös-körül nagy hegyek, hó borít mindent; amerre nézek, csupa hó, akár a fenyőfán. Kicsit megijedtem, de a mama azt mondta: „Ugyan már, ne félj. Nem fázol?" — Azt feleltem: „Nem, nem fázom" — pedig szörnyen féltem és fáztam is. Egyszer csak megláttam a tengert. Óriási víz volt. Csak tenger, semmi más. Akkor nevettem, és nagyon örültem. Azt mondtam a mamának. „Most olyanok vagyunk, mint a halak. Mindenfelé tenger, senki-semmi más. Csak mi ketten." És a tenger egyszer csak lábbal felfelé fordult, és aztán már nem láttam a tengert. Helyette apró hegyeket láttam, s rajtuk aranyszínű, piros, sárga meg zöld erdőt, olyant, mint ősszel a nyaralóhelyen. Sok-sok erdő — és egy fia nyuszi sincsen benne. Megkérdeztem: „Mama, de hát hol vannak a nyuszik?" Mama azt felelte: „Elmentek vendégségbe." Csakhogy ez nem igaz, nem mehettek mindnyájan vendégségbe. „Nem akarnak beszélgetni veled — mondta a mama —, mert butaságokat kérdezel." — JVo, ha ők nem akarnak beszélgetni — mondtam én erre —, én se törődöm velük. Unatkozom, városba akarok menni". szaladt hozzá, és azt kiabálta: — Mama, mama, hol van az a cédula? Édesanyja mondott neki valamit, mire Ljoszik beszaladt a házba, mamája pedig odajött hozzám: — Nem zavarta nagyon a kislány? — Egyáltalán nem zavart, sőt mesét is mondott... — Pedig nem szereti a mesét. Mit mesélt? — A varázscéduláról szólt. — Á! — mondta Ljoszik mamája. — Mindjárt kihozza önnek azt a cédulát. — Nagyon érdekes dolgokat tálált ki a gyerek — jegyeztem meg. — Bizonyára író lesz belőle, ha felnő. — Ez nem kitalálás — mondta Ljoszik mamája. — Hogyhogy? Hát a tenger, a felhők, hegyek, városok? ... — Ez bizony nem kitalálás — ismételte nevetve. — Tavaly Tbilisziből Moszkvába utaztunk vele repülőgépen. Hét óra alatt odaértünk, gyorsan mentünk, nemde? Tenger és hegyek felett repültünk, és nagyon tetszett neki az út. Azóta csak erről mesél. Ljoszik kifulladva jött vissza, és átadta nekem a cédulát. A cédulára kékszínű repülőgépet rajzolták, és ez állt rajta: „Utasjegy a tbiliszi repülőtértől a moszkvai repülőtérig. Polgári Légiforgalmi Hivatal". Hát ilyen volt ez a kislány, és én mindössze annyit tudtam róla, hogy Ljosziknak hívják, többet semmit. Akkortól fogva mély tisztelettel tekintettem Ljoszikra, és többé nem meséltem neki olyan meséket, amilyeneket nem szeret. RADVÄNYI EMIL fordítása ' Részlet a szerző a Madách Könyvkiadónál közeljövőben magyarul megjelenő regényéből. •