Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-29 / 43. szám, Vasárnapi Új Szó

* H ägy hány nap és hány éjszaka telt el, azt nem tudom, de amit a telefonból megtudott a főnök, azt már tudták mindnyájan, mégpedig, ahogy mondani szokás, közvetlen forrásból. Sőt nekem úgy tetszett, hogy többet is tudnak. A nagyanyón kívül az - egész falka furcsán mosolygott a főnökre, mutogattak rá, a háta mögött kinevették, és megjegyzéseket tettek a számlájára. Nem tudtam, miről van szó... ugyanaz a hang folyton telefonált, nagyjából ugyanazt közölte, mint első ízben a főnökkel, és elmondta már.a főnöknének, Mártának és Paulának is. A nagyanyónak nem. mert az nem vette fel a kagylót, fel nem vette volna, bármeddig csengetett. Márpedig a telefon sokáig szokott csengetni. Senki sem vette fel már a kagylót, pedig szinte biztos, hogy nem mindig a bandabeli fiú, Márta vagy Cingár ismerőseinek egyike telefonált. Hogy a főnök vagy a főnökné járt-e a rendőrségen, illetve jártak-e ott egyáltalán azóta, hogy Márta bevitte a falkába a maga problémáját, azt közvetlen tapasztalatból nem tudom, mert én a rendőrségen senkivel sem voltam. Állítólag nekem nem szabad a rendőrségre mennem. Daša mondta ezt egy alkalommal. Lehet, hogy jártak, lehet, hogy nem — nem tudom. Komoly esetekben csak abban hiszek, amit látok és megszimatolok, főleg amit megszimatolpk, minden más kétséges, dubiózus, ahogy valószínűleg Cingár kifejezné magát. Csak egy biztos — a falka félelemszagot árasztott, rettegésben tartotta a telefon, és egy ideig ez határozott mindenről. — Gyere, Fülil — mondta egyszer a főnök. — Fülikém, gyere! — tette hozzá nyomban Paula. Beszálltunk a kocsiba (mindhárman), s valamivel több mint két óráig mentünk, — ahogy a főnök mond. ta — háztűznézőbe mentünk Irtásra. Helyes, gondoltam magamban, nekünk is jogunk van rá, hogy mindent megnézzünk, lássuk, milyen is az a Klementfészek, és miféle madár Öurko. Nem tudom, ismeritek-e Irtást, kartársaim, de ha netán nem, akkor csak annyit kell mondanom, hogy adva van egy falu, azon túl pedig egy nagy erdőgazdaság és fafeldolgozó üzem. Az egész mindenség a frissen kivágott és felfűrészelt fa szagától illatozik. Reggel még madarak csivitelnek a fán, estére már pamlag lesz belőle — olyan serény munka folyik ott, amint hallottam. Ezt csak magyarázatképpen, mert kételkedtetek benne, hogy egyáltalán jártam-e valaha olyan helyen, ahol a fa illatát érezni. Valamelyikteknsk kételyei támad, tak, már nem tudom, melyikteknek. Kérem, ne kételkedjék hát az illető! összes kérdésetekre és kételyetekre, főképp az apróbbakra, nem tudok azonnal válaszolni, mert nem érnék a végére Ítéletnapig sem. A komolyabb kérdéseitekre hajlandó vagyok sorjában válaszolni. Remélem, kartársaim, e tekintetben mindannyiatokat kielégítem. Nos . .. Megérkeztünk Irtásra .. . Illatozott a fa, erősen tűzött a nap, és roppant mód illatozott minden. Látogatásunkat rövidre tervez, tük, a főnöké és Pauláé rövid is volt, az egyém nem. De nem vágok elébe az eseményeknek, kedves kartársaim, nehogy megzavarjalak benneteket. Megérkez tünk hát Irtásra . .. Klement doktor úr is, a felesége is igen kedves em berek, régimódi házban laknak, három fiuk mindegyike már új házban, illetve villában lakik, de nem ezekről van szó., hanem a legifjabb fiukról, Juraj Klement mérnökről. Egyszer Juraj, másszor Juro, jurko, Ďuro, Ďurko. Igen, úgy van, ott járt a kiállításon, megismerkedett Paulával, s Paula ővele. Juraj Klement mérnök... Hm, milyen ember is? Hogy jellemezzem? Nyúlánk, mint a nádszál, arcát elegáns fekete szakáll keretezi és... Ne haragudjatok, kartár. saim, hogy meg-megakadok! Régóta élek már a falkában, s nem csoda, hogy elsajátítottam a falka világ- és emberszemléletét. Azt mondanám hát, hogv Juraj Klement mérnök nyúlánk, mint a nádszál, arcát elegáns fényes fekete szakáll keretezi, s a beszéde csupa ütődött nyájasság volt. A főnök ott maradt a házban Klement doktor úr ral meg a feleségével. Mi hárman (Paula, Ďurko meg én) terepjárón kimentünk az erdőre, csak úgy a szélére, nem messzi re, csak egy kicsit körülnézni, és teleszívni a tüdőnket friss levegővel. — Igen, Paulácska kisasszony — mondta Durko ütődött nyájassággal —, csak a szélére, hogy legalább egy darabkát lásson a mi világunkból, és legalább egy jót szippantson a friss levegőből, csak egyet, ha már annyira sietnek haza, vissza a nyomasztó bűzbe, a városba, amely ... amely megfeledkezett a természetről, és már csak vonaglik, mint a méh az inszekticidben. Vonaglik, kalimpál a lábaival, verdes a szár nyával , .. Azok a bizonyos rovarirtó, meg gyomirtó szerek, meg mit tudom én. .. az ember már azt se tudja, mi mindennek hívják... Szörnyű csapás az egész. Pusztul tőle a madár, a vad, az ember... s végeredményben egyre inkább erőre kap a sok kártékony rovar. Kedves apjaurát meg kell majd győznünk ... de hagyjuk ezt máskorra! — Kíváncsi vagyok . . . — Nem, nem Paulácska kisasszony, bosszantana, nagyon bosszantana, ha ... Alfonz Bednár: — Ne féljen, mérnök úr — mondta Paula —, szeretem az édesapámat, akkor is szeretném, ha az egész világot elpusztítaná a rovarjaival. Jómaga szokta mon. dani, hogy nem tetszenek neki a rovarok és ez nagyon bántja.. Talán ezért szeretem. — Épp az édesapjához való jó viszonyát nem akarom megzavarni, nem szívesen tenném. Az út köves, hepehupás sávba ment át. A terepjáró ugrálni kezdett, megállt. — Paulácska kisasszony, engedje szabadon Fülit, hadd futkározzon. — Menj, futkározz, Fülil — kapcsolta le a szíjamat Paula, s rácsapott a tomporomra. — Mérnök úr — mondta —, kár, hogy ezután nem írhatunk egymásnak . .. — Miért, Paulácska kisasszony? — Mert, sajnos, már kitudódott... Itt maguknál. Én odahaza úgy-ahogy eltitkoltam. Nagyszerű volt! — De hiszen írhatunk egymásnak továbbra is, nem? — Az már nem lesz az igazi ... Aggódom, hogy nem lesz az igazi.. — De Paulácska kisasszony . Juraj Klement mérnök úrnak ez a makacsul kedves, ütődötten nyájas tiltakozása — ez az a komplett, utolsó komplett emberi valami, ami abból a kirándulásból a fülemben megmaradt. Elszaladtam, nem bírtam hallgatni Ďurkót. Ha Paula egy kicsit meg nem edzi, nem csinál vele valamit, hogy más legyen, egy kissé eldurvuljon, teljességgel kibírhatatlanná válik, gondol, tam magamban és már ott sem voltam. A fülemben ugyan itt vannak az egyre gyengülő kiáltások: „Füliiii!" és „Fülikeeel" de ez minden, minden emberi, amit Paula és Durko akkori kirándulásából őrzök, semmi egvebet nem hallottam már tőlük. Valószínűleg ismertek már jól. kartársaim, látjátok, miiven vagyok. Ami pedig bennam van, arról röviden tájékoztatnálak benneteket. Igaz, amit rólam mondanak, tudok őrködni tudok bizaimatlankodni, össze is tudok barátkozni az első pillanatban, szeretem a gyerekeket, hű vagyok a falkához, szünet nélkül jókedvű vagvok (leszámítva azt, hogy időnként elfog a búskomorság I. jószándékú vagyok, tudok verekedni, marakodni, ha kell. ez mind igaz Hogy milyen a természetem, arról nem tehetek, ha az embyrek nem tehetnek róla. hogy milyen a természetük, miért tehessek én róla? Ebben talán tökéletesebbnek kellene lennem az embernél? Amiben tökéletesebb vagyok, abban tökéletesebb vagyok, ez ellen semmit sem lehet tenni, de hogy milyen a természetem, arról én se tehetek. No és ha egyszer emberi ketrecben éltem a Hosszú sor harminchárom szám alatt (a nagyanyóval. a főnökkel. Mártával. Cingárral és Paulával), mi a különös abban, hogy az Irtáson túli erdő akkor homályos, hűvös, pompás rengeteg volt? Egészen más, mint az, amelyben megtaláltuk Molnár kisfejszéjét és Molnárné fejkendőjét. Az emberek szavaiban nem és nem lehet megbízni, gondoltam akkor nem messze a terepjárótól. A főnök és Paula csak úgy mondták, hogy épp erre járunk, gondoltuk megállunk egy pillanatra, legyenek elnézéssel (Klementék), bocsássanak meg és a többi, és a többi, hogy csak így betoppantunk, bocsássanak meg, legyenek elnézéssel, nagyon restelljük (mármint a főnök és Paula), nagyon restell jük a dolgot... Ez nem igaz, gondoltam ott az erdőben, ezek csak afféle üres szavak, csak azért hangzanak el. nehogy szó érje a ház elejét, ilyesmit csak illendőségből monda, nak, nemigen kell komolyan venni. Ha a főnök nem is, Paula már biztosan irtáson marad .. tgv gondoltam. És ezek voltak, kedves kartársaim, az utolsó emberi dolgok, amelyek ott az erdő szélén megfordultak a fejemben. Szépen el is csitultak aztán, mint éjjel a Hosszú soron, én pedig nekivágtam az erdőnek, a rengetegnek, a hegyeknek. Végre a falka nélkül! Hiszen a falka nem is olyan, amilyennek lennie kellene! Szünet nélkül hézagos, csorba, széthullóban van, a főnökné az elpusztításán szorgoskodik, meg akarja szerezni a marék aprópénzt, azért öli a nagvanyót, hogy a nagyanyót elpusztíthassa, öli Mártát; Cingárt és szeretné ölni Paulát is ... Falka ez? Milyen falka? Nem olyan, amilyennek lennie kellene... A legrosszabb esetben iránypontnak itt van az Irtás — visszatérek Paulához, és kész! Gyerünk ki már végre a ketrecből, a ketrecekből! Erdő, erdő ... A fák koronája egymásba kapcsolódott, olyan volt az egész, mint valami Igen-igen magas boltozat, a hatalmas törzsek tartották, s mindenünnen csicsergés, csivitelés, madárfütty hallatszott, az egész erdő dalolt. Azt sem tudtam, merre fordítsam a fejein, merre forduljak, forogtam hát jobbra-balra, egyszer felkaptam a fejem a fák koronája felé, másszor lenéztem a földre, az avarra — mit mondjak, olyan jól éreztem magam, hogy bárki táncba hívhatott volna, vidám keringőre. Madarat egyet se láttam, mind odafönn volt, magasan fönn. Ni csak. hát ez mee mi? Sose láttam ilyesmit. Valami eleven jószág, a lába különös, a farka hoszszú, de milyen hosszú! És futott, ugrándozva szaladt a földön, én utána, de egyszer csak több gázt adott, és uzsgyé, föl a fára, föl a legtetejére, ágról ágra... Sokáig bámultam föl, lestem azt a helyet, ahol a fürge jószág eltűnt, szidtam magam... Ha jobban utánaeredek, meg nem szökik! De nézzük csak megint! Uccu neki! Utána! Az előbbihez majdnem hasonló élőlény volt, csak nagyobb, a füle hosszú, hegyes, a hátsó lába hosszú, a farka rövid, pirinyó, csak valami farokszerű, apró nyúlvány. Utána eredtem, de ennek, amint láttam, esze ágában sem volt, hogy felszaladjon a fára. csak lenn a földön menekült. No, téged megfoglak, gondoltam magamban, és összeszedtem minden erőmet — csak hát az ott elöl micsoda kondícióban volt! — Ö előttem, én utána, avaron, aljnövényzeten, bokrokon keresztül, fák közt — ráadásul csalafinta volt őkelme, egyszer jobbra kanyarodott, másszor balra .. En pedig csak hajtottam, egyre hajtottam a nyomában. Megijedtem, éreztem, hogy gyengülnek a lábaim. Hát igen, egy ilyen magamfajta négylábúnak, ha ketrecben él, mindenféle hátránnyal számolnia kell, ilyen többek között az edzés hiánya. Kisvártatva elterültem a hűvös, kellemes fekete földön, a nyelvem oldalt nagyon mélyen kilógott, okádtam a gőzt, a vízpárát, elővett a fáradtság, a szörnyű levertség, úgv rémlett, ereimből kifolyt a vér, és mártás, a nagyanyó főztje került a helyére, elernyedtem, összerogytam. Eh, rémes ez, nekem már végem, végem van. Kis idő múlva körülnéztem. Alattam az erdő lassan süllyedt, menetelesen ereszkedett valahová le, kellemes hűvösség áradt abból az irányból. Sőt vízszag ütött az orromba. Lassan felkerekedtem, és elindultam a boldogító szag nvomában. Egy vízsávhoz értem. Igen, úgyvan, kartársaim, pataknak hívják, igen, patak a neve... Hát az az első eleven jószág, az mi? Mókus? Igen? És a második? Nyúl? No jól van, az első hát mókus, a második nyúl, a harmadik meg patak — patak, a három közül ez volt a legkedvesebb. Csobogva futott felém a köveken, nem kellett utána futnom, kristálytiszta, átlátszó volt, leláttam a fe. nekére, beleláttam a lelkébe, ahogv mondani szokás, sok kő, kavics, homok feküdt benne — a vize pedig jóízű, kitűnő, sokkal jobb, mint amit valamikor a temetőben vagy otthon ittam, összerezzentem, megnyaltam az orrom, nedves volt a víztől. Lefeküdtem. Lám, az is amott, ni, eleven lény, ember . . De mit csinál? A lábán magas szárú csizma, a ruhája különös, a fején kalap. A kezében hosszú tű, benne cérna . . A cérnát dobálta, eregette be a patakba Először azt hittem, hogy a vizet varrja hozzá a földhöz, hogy a szél el ne fújja. De hamarosan rájöttem, hogy tévedtem. Gondolkodott egy darabig, leült, üldögélt bámult a vízre és nem varrt. De miért nevettek rajtam, kartársaim? Miért nevettek ki? Horgász volt az Illető? No jő . . . Hosszú idő múlva kihúzott valamit a vízből, ficánkolt, rángatózott a cérna végén az a valami, leoldotta, és mosolyogva visszavetette a vízbe. így tett egymás után többször is, de a mosolyt nem hajigálta a vízbe, meghagyta az arcán. Én csak bámultam. Akkor hát halat fogott azzal a cérnával? Halász volt? Mindegy no, akárki volt is, gyanúsnak találtam. Ma sem tudom magamnak megmagyarázni a mosolyát. Ogy vélem, az ostoba embereken mosolygott, akik kinevették volna, ha látják. Rejtély maradt számomra. Otthagytam az Illetőt, és a víz mentén nekivágtam felfelé az erdőnek. A víz egyre szebb, egyre tisztább volt. Futottam tovább, kíváncsi voltam, milyen csap az, amelyből folyik. Egész biztosan óriási csap, ha ennyi víz folyik belőle, gondoltam magamban. És biztosan ott lesz a víz a legjobb, kedvemre iszom belőle, nem ripakodik majd rám senki, hogv ,.Eűli, ne igyál onnan!", „Mész innen, Füli!" — senki nem zavar majd el a csaptól ott maradok mellette, és ha szomjas leszek, iszom ... Ebben is kételkedtek, kartársaim, ezt is nevetségesnek találjátok? Én csak furcsállom, hogy nem találtam meg azt a 1972 X. 29 rf V. Hložník: HOLD A PARK FÖLÖTT