Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-29 / 43. szám, Vasárnapi Új Szó

A SZOCIALISTA INTERNACIONALIZMUSRA NEVELŕS ÉS AZ IRODA LOM OKTATÁS A A gyorsuló fejlődés, a tudományosműszaki fo'rrradalom ma már nemcsak a tudósok vágyaként és a költők álmaként veti fel „a rendezni végre közös dolgainkat" gondolatát, hanem a mindennapok realitásaként, a szocialista országok politikai és gazdasági integrációjának igényeként. A szocialista internacionalizmusra nevelés kérdéseinek megoldása egyre sürgetőbb igénnyel jelentkezik ugyan, a hétköznapok gyakorlatában mégis tanúi lehetünk a tudat e téren való lemaradásának. Akadnak még emberek, akik például a múlt század múltkultuszának romantikusan konstruált „ősi" mítoszait valóságnak vélik, illetve ezt az egyébként Keletés Közép-Európában tipikus korjelenséget, a ködös messzi múltba vetítve, még ma is érvényes és igaz „ezeréves" vagy „örök" ügyként látják, sőt láttatják. E sokszálú, bonyolult kérdésnek most csak egy összefüggésére szeretnék rámutatni arra, hogy középiskoláink irodalomoktatása mennyire szolgálja a Kelet- és Közép-Európában élő népek egymás kölcsönös megismerését, s ezzel mennyiben segíti elő, hogy a cseh, a szlovák, a magyar ifjúság szívesen és tudatosan vállalja a proletár nemzetköziség politikai és társadalmi gyakorlatát. Mert valljuk: nemzetköziség csak egy van"... az önfeláldozó munka a forradalmi mozgalom és a forradalmi harc fejlesztése érdekében saját országunkban és ugyanennek a harcnak, ugyanennek az irányvonalnak és csakis ennek támogatása kivétel nélkül, minden országban" (Lenin). ék Ä népek, a nemzetek sem a múltban, sein a jelenben nem éltek elszigetelten. Sorsuk, történelmük a világ más népeivel szoros összefüggésben alakult vagy azonos körülmények között fejlődött. Az irodalom is tükrözi ezt az azonosságot-különbözőséget. Megismertetni a tanulóifjúsággal a kapcsolatokat, a rokonvonásokat, vagy a fejlődés hasonló tendenciáit — Németh László szavával —, a „szellemi Golf-áramlatnak" ezt az áradatát, jelentős oktatói-nevelő feladat. A kölcsönös öszszefüggések és kapcsolatok feltárása révén a tanulók az együttélés és a társulás eszméje, a nemzetköziség gondolata alapján értékelik a népek, a nemzetek közti viszonyt. Ugyanakkor áttörve a nemzeti hermetizmus szűk látókörét, jobban, szélesebb öszszefüggésekbe ágyazottan értik meg saját nemzeti irodalmuk fejlődését, egyes íróit és műveit ls. A múlt nacionalista maradványai ellen vívott harc egyik alaptétele: a szomszédos népek haladó erőinek kezdetektől mindvégig közös harcát, közös érdekeit szem előtt kell tartani minden iskolában a legalsóbb osztálytól a legfelsőbbig. Annak ellenére, hogy ez a „tétel" közhelyként hangzik, az iskolai irodalomoktatásban a nemzeti irodalom és a szomszéd népek irodalma, de részben még a világirodalmi összefüggések sincsenek megnyugtatóan tisztázva. A ma érvényben levő cseh, szlovák, magyar és a csehszlovákiai magyar középiskolai tankönyvek lényegében nem mutatják be, hogy az egyes irodalmi műfajok célja és rendeltetése az egyes orSzágok történelmi és társadalmi fejlődésének megfelelően más és más. Például: a XVIII. 1972. században Magyarországon a sok gond és baj között nem jöhetett létre X. 29. olyanfajta vígjáték, mint amilyeneket az angol restauráció színpada mutatott be, vagy mint amilyenek XIV. Lajos udvarának hölgyeit és urait gyönyörködtették. A XIX. század első felében pedig nem voltak olyan regényeink, mint a kapitalista fejlődésben tóval előttünk járó franciáknak vagy angoloknak. Például a romantikáról szólva a csehszlovákiai magyar tanítási nyelvű középiskolák II. osztályos tankönyve ugyan tartalmaz olyan fejezeteket, mint pl. „A romantika jellemző vonásai", „A nemesi nemzet ébresztése a romantika jegyében", bemutatja Hugót, Kölcseyt, Vörösmarr

tyt stb., de arra már nem mutat rá, hogy a romantika Közép- és KeletEurópában nemcsak késéssel érkezett, hanem — az angol, a francia és a német romantikához képest — lényegesen módosult. „E módosulás legfontosabb jegyének azt tekinthetjük — írja Sőtér István —, hogy mindazt, amit a nyugati romantika az „Erí'-re vonatkoztatott, azt pl. a magyar romantika a „Nemzeť-re vonatkoztatta. A romantikus „Én"-felfogást felváltotta a romantikus „Nemzet"-felfogás. Az Én egzaltált kultuszát a Nemzet egzáltált kultusza. Az Én szabadságigényét a Nemzet szabadságigénye. Nyugat romantikus Én je átalakult nálunk Nemzetté. Amit a nyugati romantika az Én számára követelt, azt pl. a magyar költészet a Nemzet számára követelte. Ez a nemzet felé irányított egzaltáció és kultusz éppúgy megvan Vörösmartynál, mint Petőfinél, — habár az utóbbinál a Nemzet eszméjének tartalma már lényegesen megváltozott. Es ugyanez van meg Kossuthnál is. A romantikus Én konfliktusa az ellenséges külvilággal átalakul a Haza konfliktusává egy -ellenséges politikai és államrendszerrel. A magyar romantika tudatállapota ebben rokon a lengyel romantikáéval. A keleti romantikák megkésett sége miatt az új szemlélet még elvegyül a felvilágosodás bölcseletének bizonyos maradványaival is." Ezt a „sőtéri" tételt Hanklss Elemér több ismert tanulmányában egzakt módszerrel bizonyítja: „... feltűnő eltérés figyelhető meg egyfelől az angol és a német, másfelől a magyar (vagy általában a kelet-európai? f költészet között, ha részben az emberekhez, részben az elvont fogalmakhoz intézett megszólítások közül kiszűrünk egy sajátos megszólítástípust: a hazához, nemzethez, illetve a honfitársakhoz intézett megszólítások csoportját. A magyar költészetben ez a megszólítás — illetve verstípus mindig fontos volt, s a romantika korában, mely nálunk egybeesett a nemzett öntudatosulás és forradalmasodás korával, rekordmagasságot ért el 26 megszólítással 100 versben. Az angol és a német költészetben a megszólítástípus, ez az emberi reláció teljességgel jelentéktelennek látszik, ha ugyan egyáltalán létezik ( .../ Azzal lehetne vagy kellene magyarázni e sajátos hiányt, hogy az angol és a német költészetben a „hazafias" versek jobbára a másodrendű, alkalmi költészet köréből valók, míg a magyar költészetben a legszebb lírai versek, rapszódiák, himnuszok, ódák, elégiák, gondolati poémák közé tartoznak, s így méltán szerepelnek nagy számban a reprezentatív antológiákban". A nyugati romantikának ilyen módosulása azonban nem sajátosan magyar fejlődési tendencia, hanem kelet-középeurópai jelenség. Ebben az esetben a hatás-befogadás-áthasonítás megértetése — véleményünk szerint — annak is fontos kulcsa, hogy a tanulók mélyebben tudatosítsák és átérezzék: miért kellett a magyar, de a szlovák, a cseh (lengyel, román stb.) nemzeti irodalomnak par excellence politikai költésűnek lennie; miért és hogyan lett ez az irodalom a XIX. században a nemzettéválás eszköze ... Az irodalom Kelet-Európában — írja Sziklay László — lényegesen nagyobb részt vesz a politikai és általában a közéletben, mint nyugaton. Az író nemcsak művész, hanem egyben politikus is; a nemzet köztudatában egy Petőfinek, Nerudának, Štúrnak, Miczkiewicznek, Eminescunak vagy Botevnek legalább olyan fontos politikai, sőt napi politikai funkciója van, mint amennyire művészetét értékelik. Sőt: annak a szerepnek, amelyet magára vállal, s amely egyik legfőbb ihletforrása, megvan utóéletében ls a következménye. Sok esetben sem saját nemzettársai, sem a külföld nem azt értékeli benne, amivel a kor Irodalmát fejlesztette, hanem kizárólag a politikust, a forradalmárt. Hosszú ideig Petőfi világhíre is csak a szabadságharcosé volt, Janko KráTban, a szlovák forradalmi romantikusban utódjai igen sokáig csak az örökké bolyongó, 1848. áprilisában Hont-megye falvait felkelésre buzdító lázadót tisztelték, de a csehek is sokszor látták Nerudában inkább az újságírót, Némcovában a nemzet „nagyasszonyát" ... A nyugodtabb sorsú, békésebb fejlődésű országokban az irodalom kevésbé közügy. Például: az angol líra Intellektuális Jellege szinte a metafizikus költőktől T. S. Eliotig sajátos vonás marad; a francia költészet sokkal hamarabb urbanizálódlk, mint Közép- és Kelet-Európában és egy alapjában városias életérzés is lóval előbb dokumentálódtk benne, amit pl. a líra hangján Baudelaire és Verlaine fogalmaz meg. A magyar irodalomban viszont Balassi és Zrínyi katonák, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Vörömarty „oroszlántüdőből" harsonázzák a nemzet ébresztőjét és Petőfitől József Attiláig politikai versben nyilatkozik meg a legjellegzetesebben a magyar költői géniusz. A tankönyvekből azonban a nemzeti irodalomnak a világirodalomhoz való ilyen viszonyítása hiányzik. A világirodalmi anyag . és a nemzeti irodalom tanítására a statikus izoláltság a jellemző. Általában nem mutatják be ezek a tankönyvek azt az áthasonító tevékenységet, mely az irodalmat egész Kelet- és Közép-Európában hasonlóan funkcionalizálta, s nyomatékosan nemzeti jellegű tudatjelenséggé tette. A párhuzamos fejlődési tendenciákat, melyek azonos történelmi viszonyok között azonos hatások befogadását és hasonló formációk kialakítását idézték elő a magvar és a szlovák, de a cseh, lengyel, román, szerb-horvát irodalomban, a tanulók nem ismerik, így aztán hajlamosak pl. „a magyar vagy a szlovák (cseh, román stb.) XIX. századot" látni, s nem „a XIX. századot" és annak romantikus múltkultuszát, a marxista történetiség szemléletének megfelelően. Persze a világirodalom és a nemzeti irodalom közti kapcsolatok-viszonylatok középiskolai tankönvvi feldolgozását — az irodalomtudomány mai szintjének „hadállásaiból" — vitathatjuk, kifogásolhatjuk. Ám a jelenleg érvényes magyar, sziovák, cseh tanítási nyelvű középiskolák irodalomtörténeti tankönyveiben a szomszédos népek iro dalmának tananyaga „vitathatatlan". Vitathatatlan, mert a tankönyvek ilyen értelmezésben, ilyen anyagot nem tartalmaznak. Nem az amúgy is bő, kötelező tananyag továbbduzzasztásáról, hanepn inkább az ezekben a tankönyvekben levő,elavult irodalomtörténeti szemléletről van szó. Ha ugyanis az említett tankönyvek (néhol pl. csak utalásként) tartalmaznák és ismertetnék a kelet- és közép-európai irodalom párhuzamos fejlődési tendenciáit, úgv ezzel a nemzeti irodalom alaposabb értését is elősegítenék. A múlt században a „nyugati hatás" jelentősége teljes tudatosítása mellett is, hibáztatjuk az olyan tantervi, tankönyvi koníepciót, mely a művészi-eszmei áramlatok egyoldalú „aszimmetrikus" bemutatását térképezi csak fel. A korszerű irodalomtudomány már kilépett aj aszimmetriának ebből a köréből. & Ha késéssel is, ideje a hagyományos középiskolai világirodalmi oktatásnak Csehszlovákiában és a többi szocialista országban is kitekintenie a szomszédos népek irodalma felé. Nem „csupán nevelési" aspektusokból, a „szocialista integráció küszöbén" élve, amikor az itt élő népek testvéri együttműködése „már nem csak a tudós vágya és a költő álma", hanem politikai, katonai és ökonómiai realitás — persze elsősorban ezértl —, hanem azért is, mert ezek a népek a társadalmi fejlődés hasonló útját járták meg, s az irodalom problematikája erőltetettség nélkül hasonlít egymáshoz. Az irodalom e tanulók számára akkor válik mindennapos olvasói igénnyé, ha megismerkednek a nemzeti irodalom fejlődésének belső törvényszerűségeivel. A tanulók számára azonban éppen a szomszéd népek irodalmával való ismerkedés teheti plasztikusabbá a nemzeti irodalom fejlődésének belső törvényszerűségeit. Nevelési szempontból pedig: ha tovább akarunk lépni az iskolai irodalomoktatásban a szocialista internacionalizmusra nevelés terén, akkor nyilvánvaló a szomszédos népek irodalma tanításának jelentősége. Csak egy példával Illusztráljuk állításunkat: ha a Lehel vagy a Botond monda a szomszéd népek hősmondáinak társaságában" kerül a tanulók elé. világossá válik, hogy Botond és Lehel nem csak azért nagy hősök, mert a magyar hősi nemzet, hanem mert — mint a szomszéd népek fiait is — a haza iránti szeretet formálta őket hőssé. MÖZSI FERENC VAKÁCIÓ — 72 (Molnár János felvétele)