Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-27 / 254. szám, péntek

Szlovákia elkötelezett képzőművészetének seregszemléje Egyesztendei eszmei, politikai és szervezési törekvés eredményeképp született meg az „Elkötelezett művészet 1972" mozgalom, amelyet a Szlovák Szocialista Köztársaság Művelődésügyi Minisztériuma intencióját követve, a Szlovák Képzőművészeti Alap indított el. Ezúttal nem egyszeri, rövid lejáratú mozgalomról volt szó, hanem hosszabb időre megtervezettről. Az akció céltudatosan törekszik arra, hogy a szlovák képzőművészet eszmei-művészi arcélére hasson. A Művészet Házában megnyílt kotók sajátos eszközeikkel szoltató meggyőz arról, hogy az alkotóbb sajátos eszközeikkel szolgálják szocialista társadalmunkat. Bár Liebknecht szerint a művészet fő feladata nem a tökéletes művek, hanem a tökéletes világ megteremtése, — ma már tudott tény, hogy a művészet értéke mindig társadalmi és esztétikai igényességétől függ. A kétféle igényesség jegyében fogant festészeti művek közül kiemelkedik V. Žilinčá Viera ZilinLanová: Lenin /olaj) Ezen alkalomból sok művész részesült ösztöndíjban. Beérkezett munkáikat képzőművészeti teoretikusok öttagú bizottsága értékelte. Szigorú kritériumok alapján bírálták el, hogy a művek megfelelnek-e pártunk és szocialista államunk művelődéspolitikájának. Megfelelnek-e az ábrázoló művészethez való visszatérés igényének s a technikai, mesterségbeli törekvéseknek. A kitűzött feladatnak 235 nová magas fokú ihletettséggel fogalmazott Lenin ábrázolása. A vásznon ötször ismétlődik meg Lenin feje. Mindannyiszor mélységes megértéssel, minden ember gondjával törődő melegséggel néz reánk. A fiatal M. Strbíková triptihonszerű formában ünnepli a NOSZF 55. évfordulóját. Vörösek és kékek ellentétében robbanásig feszült társadalmi valóságot éreztet életteli figurái összjátékával. . K? '' ÍÄ Hurt a G^ula: Gáztárolók (olaj j Ösztöndíjas művész felelt meg. Munkájukból 410-et, a 80 nem Ösztöndíjas művész alkotásaiból illet fogadtak el a kiállításfia. A tárlat anyagába tehát a szocialista eszmét legmagasabb szinten képviselő 521 mű került. Ezek a haladó szellemű, aktív társadalmi töltésű alkotások gazdagítani fogják a hasai művészetet. Örvendetes valóság, hogy számos művész formailag is logikusan követte a kijelölt utat, anélkül, hogy ez erőszakoltnak tűnne. Ez magyarázza, hogy a mű eszmei tartalmát egyenértékű kifejezéssel tolmácsolhatták. Érezhető náluk, a szocialista társadalom elkötelezett művészetéhez való őszinte kapcsolat. A műfajok megosztása szerint a vezető szólam a festészeté. Utána az alkalmazott és szabad grafika, a szobrászat, s az alkalmazott művészet következik. A piktúrában tájképek, monumentális és kamaraalkotások, alakos kompozíciók, arcmások és életképek váltakoznak. A témák között fontos helyet foglal el Lenin lenyűgöző személyisége, majd az ember munkájának dicsőítése és mindenekfelett az SZNF kiapadhatatlan élményanyaga. Megállapítást nyert, hogy a szlovák képzőművészeti kultúrának a nép művészetében elég nagy haladó hagyománya van, ami a mai elkötelezett művészetben alkotó módon tovább fejleszthető. A művek egészének eszmeisége életűnk valóságát tükrözi, amint ezt az akció politikai, eszmei és kulturális társadalmi ösztönzésével meghatározta. J. Pavlíčová szenvedélyes politikai beállítottsággal erős körvonalak közé fogja a sötétbarna háttérből számonkérőn kiemelkedő Lázadó munkásokat. J. Ilavský Haburai lázadása elszánt, erős öklű parasztjai a művel való azonosulására utalnak. P. Romaňák a vászonra mentett Vörösháztetős faluban a békés vidéki élet lírai hangú megszólaltatója. G. Gandlovának a munkásmozgalmat és a partizánharcokat idéző kompozícióit közéleti szenvedély hatja át. Spanner Edit a Vietnami anya és a Tűnöfélben levő árnyék (Angela Davis) című költői hangvételű pasztelijein asszonyábrázoló érzékenysége mellett erkölcsi magatartása is megnyilvánul. K. Drexler Harci zászlóit szemléletének megfelelő technikával, technikájának megfelelő stílussal jeleníti meg. E. Zmeták tipikus, kiérlelt formájú tájai az emberi munka s a technika jegyeit viselik magukon. Barta Gyula józan, konstruktív szellemben rajzosan mutat korunk lázas iparosodására. V. Vestenický, a társadalmilag elkötelezett szocialista művész partizánjai a Viharos kék fehérségben vonulnak, míg el nem jutnak a Napos útra. M. Jakabčič meggyőződéstől fűtött felismeréssel tiszteleg Lenin előtt. M. Robinsonová felfokozott ritmusú, fájdalmas indulattól, humánumtói áthatott alkotása az Im Memoriam Osviečin. Riasztó légkörben szöges drőthuzal feszül. Mintha százlábú, pusztító szörny kúszna rajta. Segélyért esdő fehér kezek. S egy hétjegyű szám: — 6 000 000 — közli a fasizmus ártatlan áldozatainak számát. I. Weiner-Král a valósághoz hozzáadja az álmát Náluk régi falujában. M. Tillner az örömteli východnai napokban szép kompozícióba sűrűsödik a népművészet tarka vidámságát felelevenítő tömeg. S. Bednár aktív formai lendülettel, finom stilizációval emlékezik meg Nemcováról. E. Lazinovská az, Eredményben a véres harcok, nehéz munka árán elért, két gyötrött kérges tenyér között tartott, barnára sült kenyérben közösségi gondú festőnek bizonyul. A fekete-fehér művészetnek hevességgel megfogalmazott, pártos, harcos mondanivalója van. Mindenekelőtt a plakátnak, mely frissen szól az értelemhez, beleégeti magát a szívbe is. S a tudaton keresztül alakítja az embert. Falragasztervezőink legjava szerepel O. Zimka Vörös lángjai minden hatalmat a szovjetek országának követelnek. M. Koröian 1917 Októbere közösségi elkötelezettségre vall. O. Lupták hittel hirdeti, hogy hivek az SZNF eszméjéhez. R. Dúbravec linómetszetein hallatlan ütőerejű formában lobbanak fel Október lángjai. A színházi plakátokon Č. Pechr stílusa mindig pontosan illik a meghirdetett drámai mű gondolatához. A színpadképek értő és érző mestere P. Gábor. A szabad grafikában Lőrincz Gyula lapjain forró társadalmi mondanivaló feszültségét éreztetik a dinamikus lendülettel papírra vetett figurák. Gergely Vera Puskin verseihez készült kőrajzai újból igazolják gyöngéd beleérző képességét, rangos technikáját. N. Rappensbergerová Pétervári asszonyok februárjának társadalmi atmoszférája és művészi kivitelezése van. 1. Schurmann linómetszetei nagyszerű izgatottsággal emlékeztetnek az SZNF-re. A szobrok is előrelépő művészeket képviselnek. Pataki Klára feketére pácolt fatörzsből bontja ki a Forradalom zászlaját, mely eszmei fároszként jelzi az irányt. Nagy József kőben fejezi ki Steiner Gábor szilárdságát, kemény akaratát. Bártfay Tibor monumentális Kopernikusza a csillagok törvényszerűségét kutatja. E. MasaroiMöová sajátos művészetével formálja meg acélból a Történelem beszédes lapjait. J. Kulich plakettjei sokatmondók. T- Baník kerámia szobra a Kenyér és só megkapóan egyszerű. Az agyagművészet mestere D. Rošulková domborműveit pártosság, művészi ihletettség, életigenlő színek jellemzik. / Jurišková majolika fejszobra, az Asszony és a béke érzéssel, tudással alakított. M. Polonský ötletes kerámia-reliefeken a Boldogság és a Béke magasztalója. A. Velgossová mázas anyagból női gyengédséggel foglalja kápolnaszerű keretbe az Anyát bölcsővel. M. Klimčák temperával festett falkárpitterve, Szlovákia, nagylélegzetű összefogott kompozíció. E. Kyselicová falszőnyege zsolozsmát zeng a békéről. K. Lacko a kitűnő éremművész fémben frissen fogalmazza meg a Csillagvirágot. A. Cepka korszerű technikai jellegű ezüstművecskékkel: a Vörösplanétával, Komputerrel jelentkezett. A sokszínű, de mindig haladó szellemű alkotások seregszemléje ideológiai szempontból roppant fontos, mert szuggesztíven hat az ember tudatára. BÁRKÁNY JENONÉ Spanner Edit: Vietnami anya lpasztell

J FELHÁBORÍTÓ GAZTETT Néhány nappal ezelőtt felháborodottan olvastuk a lapokban, hogy a prágai Sternberg-palotában elhelyezett Nemzeti Galériából ismeretlen tettesek három festményt loptak el. A tettesek a képeket: a XVII. századbeli, világhírű németalföldi Franz Hals pompás alkotását, a görög El Greco Krisztusát és az olasz Tintoretto Szent Jeromosát kivágták a keretből és az éjszaka leple alatt az ablakon keresztül lebocsátott kötél segítségével csempészték ki az épületből. Az elrabolt képek értéke pénzben ki sem fejezhető. A Nemzeti Galériát és az egész országot pótolhatatlan veszteség érte. Az nioisó években a hasonló gaztettek nem mennek ritkaságszámba a világon. Bennünket sein kímélnek meg a külföldi „turisták", akik köziM soknak fáj a foga műkincseinkre. Hébe-hóba előfor. dul, hogy jó pénzért, többnyire büntetett előéletű lakosaink segítségével sikerül is egyiket-másikat megkaparintaniuk. Céljuk természetesen az, hogy értékeinket előbbutóbb kicsempésszék az országból. Fáradozásukat azonban — kitűnően dolgozó rendőrségünk, nyomozóink és vámőreink jóvoltából — többnyire nem koronázza siker. Remél, hetöleg ezúttal is hurokra ke. rülnek a gazemberek és efiveszik méltó büntetésüket. Mert a betöréseket és a vandalizmust még az enyhítő körülmények esetében is szigorúan bünteti a törvény. Kérdés azonban, lesznek-e figyelembe vehető enyhítő körülmények azoknak esetében, akik felbecsülhetetlen műértékeket — a nemzet vagyonát és büszkeségét — tették tönkre aljas nyerészkedési szándékkal? Akik tőkét akartak kovácsolni azokból a remekművekből, amelyek előtt a képtárak látogatói tiszteletük jeléül többnyire csak viszszalojtott lélegzettel, lábujjhegyen vonulnak el? Önkéntelenül is ielvetődik a kérdés: milyenek lehetnek azok az emberek, akik egy tál lencséért nyújtanak segítő kezet a képrabló csempészeknek, akik nemzetük kultúráját is képesek eHadni? Milyen tehát az a kéz, amely nem átall tönkretenni kést döfni, azokba a testményekbe, amelyek nemcsak a mi szemünkben „élnek", hiszen a műértők és a kultúra kedvelőinek százai csodálják meg naponta őket. Sokan épp ezért keresik fel hazánkat, hogy megismerjék és élvezzék ezeket az utolérhetetlen alkotásokat. Ezek közé az irigylésre méltó értékek közé tartoznak az elrabolt festmények is, melyeket — közvagyon lévén — valamennyien becsben tartunk, és valahányszor megtekintünk, mindig valami újat, valami eddig észre nem vett szépet fedezünk fel rajtuk. Éppen ezért lehetetlen szó nélkül hagyni a történteket. Ez a képlopás minden kulturált ember szemében olyan gaztett, amely nem maradhat és — bízunk benne — nem is ma. rad lelepiezetlenül és megtorlás nélkül. —km— A SÁTÁN HEGEDŰSE 190 ÉVE SZÜLETETT N. PAGANINI Százki'.encven évvel ezelőtt — 1782. október 27-én — született Genovában Niccolo Paganini, minden idők legnagyobb hegedűvirtuóza. A zenei klaszszika korában született, amikor már felbomlott a barokk polifónia szüntelen feszültsége, amikor már a polgárság lett a zene sajátos közönségévé és a zene a polgárság legkedveltebb művészetévé, amikor az európai virradat — amely Vivaldival kezdődött — áthajlott a délbe, amikor Velencéből, Nápolyból, Párizsból és Bécsből már kialakult Európa — nemzetekből az emberiség. A zseniális gyermeket először apja tanította zenélni, majd Giacomo Costa, a genovai San Lorenzo dóm karmestere. Vajon milyen érzésekkel járt a katedrális reneszánsz stílusú kupolája alatt a gyermek Paganini, milyen érzéseket keltett benne a kőbe merevült csodálatos szépség látványa — benne, aki már gyermekkorában is visszataszítóan csúnya volt? Talán ott és akkor határozta el, hogy meghódítja a világot, talán ott álmodozcftt először pénzről, hírnévről, drága kurtizánok és gőgös hercegnők szerelméről, az európai hangversenytermek közönségének ájult csodálatáról és hódolatáról. Tizenhat éves korában megszökött a szülői házból és vándorútra indult. Csak hat év múlva tért vissza Genovába. Aztán Luccában volt hercegi magánhegedűs. de 1809-ben teljesen önnállósította magát és hangversenykörútjai jövedelméből élt. Ekkor már magasan túlszárnyalta a nagy hegedűközpontok — Corelli, Geminiani, Tartini és Vivaldi iskoláinak-legjobb eredményeit és magányos csillagként, elszigetelten ragyogott a hegedűművészet egén. Különc volt, szertelen, titokzatos, zárkózott és gőgös a „sátán hegedűse" és amikor Bécsben, Párizsban, vagy Londonban vézna, hosszú termete megjelent a hangversenydobogókon, egy frakkos Mefisztó nézett farkasszemet a közönséggel, de amikor vonója lecsapott a húrokra, arkangyallá változott, a hegedű ragyogó fejedelmévé, aki a hegedűtechnikában kihasználta a dúr-moll rendszer minden lehetőségét, aki a scordatúra — az elhangolás legnagyobb mestere volt. 24. capricciójában szerves egységbe kényszerítette a legmagasabb rendű technikát és artisztikumot. Dallamai kotó tehetsége jelentéktelen volt, csupán Kreutzer nem is élvonalbeli epigonjának mondható, de ez érthető, hiszen a virtuóz komponistáknál akiknek Paganini az őstípusa, a brilliáns Írásmódnak csak egyetlen célja van: a hallgatók elkápráztatása. Élete, egyénisége és művészete is ellentmondásos. Mint hangsúlyoztam, a zenei klasszika korában született, amikor a zene elvont fogalommentes közege megtisztult, világosabb lett, közelebb került a polgáriplebejusi zenélés gyakorlatához, de a Maestro egész életén, művészetén átsütött a tipikusan romantikus miszticizmus, az akart, keresett és gyakran mesterségesen kialakított titokzatosság, ami talán csak azzal magyarázható, hogy A. Hauser szerint „a zene a par excelence romantikus művészet." Fő műve az op. 1. Caprices (24 hegedűverseny-etűd), ezt követték — a fontosság sorrendjében — a variációk: Non piú mesta, Boszorkánytánc, Velencei karnevál, I palpiti stb. Az egykori genovai csodagyermek mindent elért: hatalmas vagyont szerzett, a zenekedvelő Európa a lábai előtt hevert, ördögarcát szerelmes csókok ezreivel borították, zsarnoki szeszélyei előtt fejet hajtottak és elmondhatta, hogy legyőzte a világot. De az emléke előtt tisztelgő jelen mégis megkérdezi, hogy vajon boldog volt-e a „sátán hegedűse"? A kérdésre nem kapunk világos és egyértelmű választ, csak életrajzírói bizonytalan célzásaiból érezzük, hogy a tökéletes, a maradéktalan boldogság hiányzott Nicolo Paganini életéből. ötvennyolc esztendős korában halt meg gégetuberkulózisban. Élete végén már megkezdődött a zenei klasszika felbomlása, hogy helyet adjon a romantikának, az emberformáló esztétikumért vívott harc utolsó általános hatóerejű hullámának. A legenda szerint halála percében önmaguktól megkondultak a genovai San Lorenzo katedrális harangjai és a domboldalra épült város felett gyászfekete felhők gyülekeztek. PÉTERFI GYULA