Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-22 / 42. szám, Vasárnapi Új Szó

tek semmi igazolást, mit csinálnak ezek, ha megtudják, hogy eltávozásom sincs. — Hol a csapatteste? — kérdezte a sapkás. — Alázatosan jelentem — kezdtem, de nem tudtam folytatni. Nem tudtam, hogy tegnap óta hova ment a csapattestem, azt meg nem mondhattam, hogy tegnap még itt volt. — Hol volt legutóbb? — reccsent rám a zubbonyos. — Űjhelyen, alázatosan jelentem. — S keresi, ugye? Gúnyosan nevettek mindannyian. S azt kezdték emlegetni magvetően, hogy tele van az ország katonákkal, akik mind a csapattestüket keresik. De óvakodnak tőle, hogy meg is találják, mert akkor vége lenne a szép életnek, a csavargásnak, a frontlógásnak. Van olyan ls, aki meg egyenesen hazamegy a csapattestét keresni, zabálni meg játszadozni egy kicsit. — Ugye? — kérdezgette egy-egy mondat végén tőlem a zubbonyos, de nem tudtam rá mit felelni. — Aztán mondd csak, t3 híres, mióta keresed a csapattested? Mondanom kellett volna valamit, hogy egy hete. Vagy egy hónapja. De nem jutott hirtelen semmi az eszembe, hát azt mondtam, hogy tegnap óta. Nem értették persze, egy kicsit néztek rám bután, aztán intett a zubbonyos. — Hozd csak ide a papírjaid. Hoztam. Aj ajtóból láttam, hogy néz utánam. Margit ijedten, s hogy gyúrja a köténye sarkát a kezében. Kutatgattam a zsebeimben, hogy teljen az idő, pedig kivehettem volna egyszerre is. Az ablakra néztem, hogy hátha kiugranék. De hát minek, odakinn is vannak. Izzadt voltam, mire visszamentem a könyvvel. Odaadtam a zubbonyosnak, s gondoltam, hátha nem nyitja ki. De kinyitotta mindjárt, végigfutott benne, egyszer falnézett rám, aztán újra visszalapozott a könyvben. Átpörgette vagy kétszer, s nem szólt semmit. Aztán megint rám nézett, s az asztalra lökte a könyvet. Az anyám meg integetett a fejével kicsikét, s láttam, hogy mozog a szája, meg tárja szét biztatóan a kezét. Azt kérdezgette, hogy rendben van? Nincs baj? Nem intettem n aki vissza, elnéztem róla. Észre kellett venni, hogy nem keresem a csapattestem, se szabadságom, eltávozásom nincs. Észre kellett venni, s biztosan észre is vette, de nem szólt. Rágyújtott egy újabb cigarettára, aztán azt mondta a sapkásnak: — Szólj a többinek, hogy jöhetnek enni. S felállt lassan az asztaltól, elsétált vagy kétszer az ajtóig meg vissza. — Hiszen csak tegnap este jött meg — mondta akkor az anyám neki, hogy jobb kedvre bírja. Én bántam, hogy ezt mondta, mert ha a zubbonyos tudja is, amit tud, minek bsszéljünk róla. Míg nem esik szó ilyenről, nem olyan rossz a helyzet. — Tegnap este — mondta elégedetten, s még bólintott is hozzá. Mintha erre várt volna. S rám Is nézett a szeme sarkából, de csak úgy, mint egy tárgyra a szobában. Mintha nem is törődne már velem. S Így is viselkedett — gondoltam, akkor nem is lesz tán semmi belőle. Vissza kellene venni a könyvem. S nyúltam volna utána az asztalon. — Hagyd — mondta. Közben a sapkás visszajött a többlvsl. Azok leültek, ezek felálltak, láttam, hogy az anyám kezdi nekik kirakni a tányérra az ételt, Margit Is segített neki. Szűk lett egyszerre a szoba, az apám úgy állt az ajtó mellett, hogy útba ne legyen egyiknek se. — Na, gyere csak — Intett a zubbonyos. Ment elől, én utána, a többiek meg énutánam. Az ajtónál kívül megálltam, hogy megvárjam, míg kijönnek a többiek, s becsukjam mögöttük az ajtót. — Eredj, eredj — mondta a sapkás, aki mögöttem jött. Láttam, hogy az üvegen keresztül néz utánam az apám. A kutya ott sündörgött a lábam körül. — Eredj, te — mondtam neki, hogy ne alkalmatlankodjék. Még oldalba rúgják ezek. Mi meg mentünk át az udvaron, egv kicsit megállt a zubbonyos szétnézni, megálltunk mögötte mi is. Aztán elindultunk a kazlak felé, végigmentünk az egyik mellett, a túlsó végénél megállt a zubbonyos, újabb cigarettára gyújtott. — Na, állj csak Ide — mondta. Odaálltam, ahova mutatott. Ök meg Indultak el tovább, de ahogy visszanézett rám a zubbonyos, még rám kiáltott: — Arccal a kazalnak. Hátra arc. Megfordultam, s néztem magam előtt a kazlat. Azok mentek a hátam mögött, három vagy négy lépést. Hallottam, ahogy csikorgott a nedves szalma a csizmájuk alatt. Ott megálltak, topogtak, közben biztosan leszedték a géppisztolyt a vállukról, s onnan, háromnégy lépésről lőnek le mindjárt. Méghozzá úgy, hogy ki se hallgattak. Meg se kérdeztek, csak megnézte a katonakönyvem... Az jutott eszembe, hogy hiszen lehetett volna nekem esetleg szabadságos levelem, aztán ha lett volna, de véletlenül kicsúszott volna a könyvből, akkor most igazságtalanul S hirtslen egészen úgy éreztem, mintha csakugyan lett volna, csakugyan kicsúszott volna, s megfordultam, hogy megmagyarázzam nekik a tévedést. Már álltak egymás mellett mind a négyen, s a géppisztolyával babrált valamit a sapkás, a másik három meg erre várt, azért nem lőttek még eddig. Oda se néztek, hogy megfordultam. Vártam egy másodpercig, mert nem tudtam hogy kezdeni, aztán 'ó hangosan azzal kezdtem, hogy aláza:osan jelentem... — Alázatosan jelentem, kicsúszott a katonakönyvemből a szabadságos levél — s közelebb mentem egy fél lépéssel —, s csak azért nem vette észre, százados úr, tessék csak, mindjárt megkeresem — szerettem volna visszavinni őket a házhoz, talán csakugyan volt szabadságos levelem... meg ott van különben is az anyám, az apám, Margit, a kutya... azt ls elküldtem ... s ha tudom, nem jövök ilyen gyanútlanul ki velük... azt hittem, hogy csak valamit akarnak ... — Alázatosan jelentem, azonnal hozom ... — mondtam újra sebesen. S végigtöröltem a homlokom az ingem ujjával. Azok nem hallgattak rám, még egy fél lépést közeledtem, nem hallgattak rám, lehet, hogy nsm is mondtam semmit, csak akartam volna mondani kézzel-lábbal gesztikulálva. Nedves volt a csizmájuk alatt a szalma, s a sapkás most felnézett a géppisztolyából, s már lőttek ls mind a négyen. A kutya jutott az eszembe meg a lábvíz, meg Margit csípője, amint az este rajta maradt a kezem, ügy aludtam eL a mi a csekélységet illeti rí. — vélte K. Doležal úr —, megfigyeltem, hogy az emberek rendszerint csak akkor viselkednek természetesen és őszintén, ha csekélységekről, mindennapi dolgokról van szó; de mihelyt kivételes, megindító helyzetbe kerülnek, mintha valami új lény bújna beléjük, bátorság, becsvágy, áldozatkészség és egyéb hősi jellemes tulajdonságok ébrednek bennük. Van egy unokatestvérem, Kalousnak hívják, amolyan méltóságteljes tisztviselő, rendes polgár és családapa, egy kicsit papucs és egy kicsit pedáns, már amilyenek mi, érett férfiak lenni szoktunk. Kalousné aszszony rendes, házias feleség, mintaszerű anya, alázatos élettárs, úgynevezett házi őrangyal, és így tovább. Van egy szép lányuk, Vera, aki akkoriban éppen Franciaországban volt, hogy megtanuljon franciául, és levizsgázzon, ha esetleg nem menne férjhez. Es van egy fiuk is, egy gimnazista kamasz, akit Tondának hívnak, és aki kitűnő csatár, de nagyon rossz tanuló. Vagyis az úgynevezett tipikus jó család. Egyszer, amikor Kalousék éppen ebédnél ültek, valaki becsengetett; Kalousné kiment, majd az izgatottságtól piros arccal újból megjelent, és kötényébe törölve kezét, jelentette: „Jézus, Mária, apa, valami — talán betegen fekszik valahol ..." Kalous úr izgatottan járkált fel-alá a szobában. „Betegen — kiabálta —, miért lenne beteg? Csak a végén ne süljön ki belőle valami öngyilkossági kísérleti Az a gazember talán megszöktette ... aztán elhagyta ..." s Kalousné kezdte leoldozni a kötényét. „En elutazom érte — jelentette kisírva. — En nem hagyom ...én..." „Nem utazol sehová" — kiáltotta Kalous. Kalousné asszony kiegyenesedett; még sohase látták ilyen tiszteletre méltónak. „En anya vagyok — mondta. — Tudom, mi a kötelességem." Es méltóságteljesen kivonult a szobából. A két férfi, azaz Kalous, az apa és Tonda, a fiú, egyedül maradtak. — „El kell készülnünk a legrosszabbra — mondta Kalous sötéten. — Lehet, hogy Verát elhurcolták valahová. Anyuka előtt ne Jszólj semmit. Magam utazom Grenoble-ba." ,J>ítyám — szólt Tonda legmélyebb hangján, máskor apunak hívta az apját —, bízd rám a dolgot, majd én utazom el, én tudok egy kicsit franciául..." „Nagy hatást tenne ott egy ilyen kamasz — szúrt bele a fiába Kalous. — A gyermekemet én akarom megmenteni! A legközelebbi vonattal utazom. már meg, miről van itt sző! Hiszen én azért megyek, hogy ápolhassamI Az az érzésem, hogy élet és halál között lebeg! Mellette kell lennem ..." „Nekem meg az az érzésem, hogy valami senkiházi tartja a kezében. Ha legalább tudnánk, mit jelent a távirat, hogy fel tudjunk készülni..." „... a legrosszabbra" — nyögte Kalousné asszony. „Lehet — mondta komoran Kalous. — En már félek rágondolni, hogy mi van a' táviratban." „Ide figyelj — szólt bizonytalanul Kalousné —, talán megkérdezhetnénk Horvát urat." „Mit kérdezhetnénk tőle?" — lepődött meg Kalous. „Hogy mi van a táviratban. Hiszen a Horvát úr kiismeri magát a titkosírásban ..." Tudniuk kell, hogy Horvát úr a hírszerző szolgálatnál dolgozik, és az a feladata, hogy titkosírásokat olvasson. Szóval Horvát úr pár perc múlva lejött Kalousékhoz; amolyan törékeny kis ideges ember, és mindig mentolos illatot áraszt maga körül. „Horvát úr — kezdte Kalous —, egy megfejthetetlen táviratot kaptam, hát arra gondoltunk, hogy talán volna olyan szíves..." „Mutassa!" — mondta Horvát úr, aztán elolvasta a távtávirat jött." — Hiszen tudják, hogy az aszonyok mennyire meg szoktak rémülni, ha távirat jön; bizonyára valami belső funkció, hogy mindig sorscsapást várnak. „Nono, anya — morogta Kalous úr, igyekezvén megóvni méltóságteljes nyugalmát —, ki a csuda, izé..." De reszketett a keze, amikor a táviratot bontogatta. Mindenki, még az ajtóban álló szolgálólány is, lélegzetét visszafojtva bámult a család fejére. „Vera küldte — mondta végre Kalous idegenszerű hangon —, de akármi legyek, ha akár csak egy szót is értek belőle." „Mutasd!" — bökte ki Kalousné asszony. „Várj! — felelte szigorúan Kalous. — Valahogy össze van kavarva. Azt mondja, hogy: Gadete un ucjarc peuige bellevue grenoble vera." „Mi akar ez lenni?" — lehelte Kalousné asszony. ,flesze, nézd meg — felelte gúnyosan Kalous —, ha azt hiszed, hogy többet fogsz belőle érteni, mint én! No, tudod már, ml áll ott?" Kalousné asszonynak könnybe lábadt a szeme a szerencsétlen távirat miatt. „Valami történt Verával — suttogta. — Különben nem táviratozott volna!" „Ezt én is tudom — kiáltotta Kalous, és felvette a kabátját; bizonyára nem tartotta helyénvalónak, hogy ilyen kivételes helyzetben ingujjban legyen. — Andula, menjen vissza a konyhába — mondta a szolgálónak, azután tragikus hangon kijelentette: — A táviratot Grenobleban adták fel. En bizony azt hiszem, hogy Vera megszökött valakivel." „Kivel?" — szörnyülködött Kalousné. „Mit tudom én — mennydörögte Kalous úr. — Biztosan valami — senkiházival vagy művésszel! Hát ez a te női önállóságod!" „En, én akartam, hogy elutazzon?! — fortyant fel Kalousné asszony. — Te prédikáltad folyton, hogy tanulnia kell valamit, hogy el tudja magát tartani!" Itt felzokogott, és lerogyott egy székre: „Jézus Krisztusom, szegény Verácskámi Talán valami baja történt Csak ne légyen késő!" „Vonattal — gúnyolódott Tonda —, csoda, hogy nem akarsz gyalog menni. Ha éri mehetnék, akkor repülőgéppel mennék Strasbourgba..." „Es azt hiszed, hogy én nem repülőgéppel akarok menni? — kiáltott Kalous. — Hát tudd meg, hogy repülőgéppel megyek! De azt a gazembert — tette hozzá harciasan és megrázta az öklét — szétzúzom! Szerencsétlen kislány!" Tonda apja vállára tette a kezét; valóságos csoda volt, hogy az a kamasz hogy megférfiasodott abban a pillanatban. „Atyám — mondta lágyan —, ez nem való neked, te már öreg vagy az ilyesmihez. Bízd rám a dolgot, tudod, hogy mindent megteszek a nővéremért, ami emberileg lehetséges." Persze, eddig a percig, mint általában minden öcs, csak őszinte férfimegvetést érzett nővére iránt. Kalous apa megrázta a fejét: „Nem — szólt komoran—, ez az én dolgom. En megyek érte, Tonda. Te addig anyád támasza leszel. Tudod, a nők..." Ebben a pillanatban Kalousné asszony lépett be az ajtón utcai toalettben; csodálatosképpen egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akinek támaszra van szüksége. „Hová mégy, kérlek?" — horkant Kalous. „A bankba — mondta idegen hangon a bátor asszony. — A pénzemért. Hogy elutazzam a lányomért külföldre." „Butaság!" — robbant ki Kalous. „Semmi butasági — felelte Kalousné hűvösen. — Tudom, mit teszek. Es tudom, miért teszem." „Asszony — mondta Kalous elszántan —, hát tudd meg\ hogy magam utazom VeráértI" Jsmerlek — mondta Kalousné asszony. — Ha a főnököd nem ad szabadságot, nsxt utazol el." „Fütyülök a főnökömre! — kiáltott Kalous. — Fütyülök a hivatalraI Dobjanak ki! Majd csak eltartom valahogy a családomat! Egész eddigi életemet a családomnak áldoztam, és továbbra is mindent feláldozok a családért, érted?" Kalousné leereszkedett a szék szélére. ,férjecském — mondta fojtott hangon —, értsd iratot, s félig lehunyt szemmel ülve maradt. Síri csend volt. ,Jla, ja — szólalt meg végül Horvát úr —, és ki küldte?" „Vera, a lányunk — magyarázta Kalous. — Franciaországban tanul". „Aha! — mondta Horvát úr és felállt. — Hát akkor küldjenek neki táviratilag, mondjuk, kétszáz frankot a Bellevoue szállodába, Grenoble-ba, és kész." „Ön megfejtette a táviratot?" — horkantott Kalous. „Dehogy — felelte Horvát. — Hiszen ez nem titkosírás, csak összezavart szöveg. De kérem, mit táviratozhat egy ilyen kislány? Valószínűleg elvesztette a retiküljét a pénzével. Ez elő szokott fordulni." „Es nem lehet... nem lehet a táviratban valami rosszabb hír?" — kérdezte bizonytalanul Kalous. „Miért volna benne rosszabb hír? — ellenkezett Horvát csodálkozva. — Tudhatná, hogy rendszerint mindennapi dolgok szoktak történni. Ezek a női kézitáskák nem érnek semmit." „Hát akkor köszönjük szépen, uram" — szólt Kalous fagyosan. „Szívesen" — morogta Horvát úr, és eltávozott. Kalouséknál néhány percig csend honolt. ,Jde figyelj — szólalt meg végre Kalous bizonytalanul —, ez a Horvát nem nagyon tetszik nekem, olyan... hm, faragatlan." Kalousné kezdte kigombolni az utcai toalettjét. „Utálatos mondta. — Elküldöd a pénzt, Verának?" „Elküldöm — morogta Kalous ingerülten. — Buta liba, elveszti a táskáját! Azt hiszi, hogy lopom a pénzt? Megérdemelne egypár..." „En itt spórolok, mint a bolond — tette hozzá Kalousné asszony keserűen —, és a kisasszony így vigyáz a holmijáraI Ezek a gyerekek." „Te meg ne bámészkodj itt — kiáltott rá Kalous Tondára —, menj tanulni, te lusta kölyök!" — és elindult a postára. Soha életében nem haragudott enynylre. Es azt a Horvátot azóta darabos, cinikus, csaknem neveletlen embernek tartotta, mintha Horváth valamivel megsértette volna.