Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-22 / 42. szám, Vasárnapi Új Szó

SARKADI IMRE: K

edden este haladtunk át Űjhelyen, a mi tanyánkhoz olyan közel, hogy ha az őrmester úr egy óra eltávozást ad, hát haza tudok ugrani. Kérjem, ne kérjem ... ? Jó lett volna, mert igen el voltam már tetvesedve. De nem mertem kérni, pihenőt se kaptunk, s menetből nincs eltávozás. A többiek biztattak, hogy ne törődjek vele, lépjek haza, majd utolérem őket valahol, hiszen egész éjszaka csak nem megyünk. Bár nem tudta senki, hogy nem megyünk-e egész éjszaka. Tíz őra felé járhatott, az országút kanyarulatához értünk, innen legközelebb a tanya, három dűlő mindössze. De fordultunk, s ettől kezdve egyre messzebb lett. — Hát én hazamennék a helyedbe — mondta Pap Dani. — Haza én. — Nem firtatta tovább, de éreztem, hogy 6 csakugyan hazamenne. S ahogy hallgattunk, mentünk előre, s hogy egyre nehezebb lett az ember vállán a puska, a zsák, éreztem, hogy Pap Dani is arra gondol, amire én. Ha hazaugranék ágyban aludhatnék az éjszaka. S az asszonnyal — gondolta mellettem Pap, tudtam, hogy ezt gondolja, még a cigarettát is másként szívta. Másfél év őta voltunk mindketten már szabadság nélkül. S a bakancsom talpa lyukas volt, tocsogott szinte belül a decemberi lé. — Hát — mondtam Daninak —, én is megpróbálom. A legközelebbi pihenőnél. — S néztünk aggodalmasan magunk elé, hogy mikor lesz itt legközelebb pihenő. Hátha soká lesz .. .1 Kevesebb az embernek 9 bátorsága, ha öt kilométert kel] visszafelé mennie, mintha kettőt. Leálltam az árok mellé a bakancsom igazítani, lassan elmentek mellettem. Csúszkált, tocsogott mindenki a sávban, az őrvezető úr a sor végérői rám kiáltott: — Ne maradj le, te... — S tíz-tizenöt lépésről újra: — Jössz már, te lemaradt?! Mindjárt pihenő lesz, akkor igazgasd majd a bakancsod. Igazgattam jó soká, mikor aztán már messze volt, átléptem az árkon, egy kicsit szaladtam visszafelé, hogy még messzebb legyenek tőlem, aztán átvágtam a szántáson. Nem is szántás volt, csak tarlő. Tavaly kukorica volt rajta, emlékszem, hogy az idén mi: nsm tudtam a sötétben, sárban. Hamar elértem a dűlőt, hamar a házat is. Persze, aludtak már. Zörögtem, az öregek ébredtek fel először. Hallottam az anyám hangját, ahogy mondja a gyufát keresgetve: kl az? Csak úgy kérdezgette a sötétet, mert ahogy lámpát gyújtott, az ajtóban kérdezte megint, hogy ki az. Én vagyok, én, mondtam, persze, nem ismerte meg a hangom mindjárt. Ki számított volna rá. S Margit is alig akart a szemének hinni, mikor bementem. Mindjárt a tűz körül kezdtek forgolódni, hogy mit ennék. S apám meg kérdezgetni, hogy kerültem haza. Mondtam, ennék is, de egy kis meleg vizet a lábamnak még inkább. S levetettem a bakancsomat, a kemence oldalán próbáltam melengetni a lábam. Ki volt pállva, meg ís fagyott tegnap, tegnapelőtt, a száraz meleg jólesett ugyan neki, de ipkább áztatni szerettem volna. Csinálták a vizet is, enni ls, apám cigaretta után érdeklődött, mondtam, az nincs, ő adhatna inkább dohányt. Nekem már csak egy kis por van a zsebemben. — Hát így megy nálatok? — kérdezte. — Igy, mondtam, meg még rosszabbul is. Cigarettát ott szerez az ember, ahol tud. — Pedig azt mondják, azért nincs, mert kell a katonaságnak. Kérdezgettek, hogy meddig maradok. Nem akartam semmit mondani, az ember nem tudja előre, meg azt se, hogy mennyire jár el a többiek szája. Mondtam, csak ne kérdezgessenek, majd holnap. Ázott a lábam, s olyan álmos lettem egyszerre, hogy majd a széken aludtam el. Mégis Jobb volt, mint most ott ülni Daniékkal az árokparton. Nem ls tudom, melyiket akartam Jobban: az aszszonyt vagy az alvást. Mikor a falnak támasztottam egy kicsit a fejem, s bizsergett a lábam a meleg vízben, akkor az alvást. És az ágyban már küszködni kellett, ns aludjak el, míg az öregek el nem oltják a lámpát. Nem ls aludtam jól — éjszaka arra ébredtem, izzadok, aztán arra, nem tudom, hol vagyok —, hajnalfelé meg az apámat hallottam beszélni odakinn. Sütött a nap, mire felébredtem. Nem volt senki a szobában, a konyhából hallottam, hogy pattog a tűz, az udvaron meg lovat vezettek. Margit főzött, csirkét vágott, többet ls, ahogy láttam. Mondtam, minek ez, reggelre. Nem nekünk, mondta, vendégek jöttek hajnalban, azok vették. Nem tetszett, mi az ördögért kel! hajnalban jött vendégeknek csirkét vágni. Hisz alig van csirke, ahogy írták. — Muszáj — mondta —, katonák. Itt szálltak meg, megvették. Oda kellett adni. Jött anyám is be, kérdtem tőle, mifélék a katonák. Nem tetszett, hogy éppen idejöttek. — Olyan félig civilek — azt mondta. — Lehetnek vagy tízen. Teherautóval jöttek. Könözsi István felvétele az „ŐSZI JEGYZETEK" c. sorozatból lesz, ha itt maradok, vagy menjek be a szobába, hátha nem jutok az eszükbe, vagy szedelőzködjek fel, s Induljak, mintha mennék. Az apám is bejött, s Jött vele az egyik katona. Csak a géppisztolyáról meg a sapkájáról látszott, hogy katona. Nem köszönt, csak szétnézett, a tűznél kezdett szaglászni. Felálltam, mikor bejött, hogy nem volt sapka rajta, hát csak álltam vigyázban. Ha nincs rajta rangjelzés, hát ki tudja, mekkora rangja van manapság. S hogy nem figyelt oda, Mát csak álltam tovább vigyázzban, mert ha először rám néz, hát mégse az asztal mellett ülve találjon. Aztán odajött, leült, nyílt az ajtó, s megint bejött kettő, aztán megint egy. Én meg köszöntem fejvetéssel mindegyiknek, bár csak az egyiken volt katonazubbony, de az is rangjelzés nélkül. Nem fogadta egyik sem, leültek az asztalhoz, én megálltam mellettük, mert nem volt szék, amire leüljek már. Az anyám, meg Margit ott tettek-vettek a tűz körül, az apám meg a sámlin ült az ajtó sarkánál. — Várjanak már — mondta anyám —, hozok még egy széket, aztán ha a iócán összébb húzódnak, ott ls elfér még egy. — Margit meg azt mondta, hogy hozzanak be csajkát maguknak, ha van, mert ennyi tányért nem tud adni. — Hiszen még kinn is vannak — mondta. A katonaruhás felelt: hogy jó így nekik, előbb négyen esznek, aztán bejön a többi. S akkor nézett rám először, nem szólt semmit, csak nézett. Az anyám is megérezte, hogy néz, mert hátrafordult a tűztől, az apám meg felkelt a sámliról, s kinyitotta az ajtót, hogy a macskát kiengedje, aztán állva pipázott tovább, nem ült vissza. — Hát te? — mondta nekem a katonaruhás. Mintha csak azt kérdezte volna, hogy mit csináljon velem. Nem lehetett erre mit felelni, azt mondtam, hogy: parancs. Ű meg rágyújtott egy cigarettára, s le Is könyökölt az asztalra nagy elgondolkozva, miközben mintha el is felejtkezett volna rólam, mert odaszólt türelmetlenül, hogy kész van-e már az étel? — Menynyit várjunk még rá? — mondta. Enni kezdtek, én meg dohány után kutatgattam a zsebemben, de zubbony nem volt rajtam, csak a nadrág, meg a kötött ujjas, hát be akartam menni a dohányért. A zubbonyos rám nézett, ahogy nyitottam az ajtót, s utánam szólt, hogy hova megyek. — Alázatosan jelentem, hogy a zubbonyom zsebéből akarnék valamit kivenni. Ettek tovább, nem feleltek, hát bementem, kivettem a dohányt, de nem mertem benn maradni, ha már így számon tartanak, visszamentem a konyhába. Ott sodortam meg, s gyújtottam rá. — Na, kivetted? — kérdezte a zubbonyos. — Igenis — s bántam, hogy rágyújtottam: nem tudtam hova tenni a cigarettát, ha szólt hozzám. Egy darabig nem szólt, de nagyon nem jól éreztem magam, ahogy ott ültek az asztalnál, s ettek. Mi meg négyen csak álltunk körülöttük, az apám az ajtó sarkánál. Margit meg az anyám a tűznél, s most már nem tudtak semmit csinálni, hogy az étellel kész voltak. Hogy ezeknek is éppen most kellett jönni. Ahogy megették, vidámabbak lettek valamivel. A zubbonyos pálinkát vett elő a zsebéből, s végigkínálta a többit is vele. Anyám szorgoskodott volna, hogy ad hozzá poharat, de leintették: ,ő az neki úgy is. Akkor meg azt kérdezte, hogy tálalhat-e a többieknek is, és kezdte leszedni a tányérokat, hogy majd elmossa. De megint nem hogy jó az úgy is, nem kell az időt vele tölteni. Csak éppen felállni s kimenni nem akartak. Ö ls csak nézett egy darabig, mint a másik, ahogy egy lovat néz az ember a vásáron, aztán azt kérdezte: — Maga katona? — Igenis — mondtam. — Ogy. Szóval katona. — S hallgatott, de nézett tovább. — Szép katonaságunk van — mondta a zubbonyos. — Igy aztán nem csoda, ha egyre hátrálunk. Már láttam, hogy baj lesz. Még eddig nem is kér— Hijnye — kérdtem —, s mikor mennek? Azt nem mondták? — Azt nem. — Pedig mehetnének. S ha ide bejönnek enni a konyhába, hát én hova menjek? S az udvaron meg az istállóban vannak, hát még kl sem mehetek. — Miért — mondta az anyám —, csak nem félsz tőlük? Katona vagy te is. — Az, de jobb szeretnék ezekkel nem találkozni. Hiszen maga mondta, hogy olyan félig civilek. — Olyanok, de katonák azért. Visszamentem a szobába, az anyám meg jött utánam, látszott, mondani akart valamit, de nem meri. S nagyon nézegette az arcomat, hogy nem Jeszek-e barátságosabb. Kezdtem öltözni, mert ha mógis bejönnének, hát ne az ágyból rángassanak ki, ingben, gatyában. — Mi a baj? — kérdeztem végül is az anyámat, mikor csak rakosgatott körülöttem. Nem mondott semmit, csak azt kérdte, hogy hát hiszen nagy baj nem lehet belőle, amiért ide engedtük őket szállni, meg különben se nagyon kérdezték, hogy engedjük-e vagy nem. Hát persze, hiszen azt én is tudtam, hogy nem nagyon kérdez ilyenkor az ember. Teherautóval meg különben sem. Az anyám meg azt kezdte firtatni, hogy miért lenne baj, ha én találkoznék velük. — Hát csak — mondtam. — Higgye el, hogy baj lenne. S ne kérdezősködjék. Aztán ne nagyon emlegesse, hogy én itt vagyok, meg jő lenne, ha a holmimat is behozná a konyhából. — Azt már úgyis látták — mondta. — S kérdezték ls, hogy kié, hát meg kellett mondani. Hiszen nem is szóltak azok semmit rá, kérdezték, hány fiam katona, s még meg is dicsértek, mikor mondtam, hogy a nagyobbik elesett tavaly a fronton. — Na — mondtam —, akkor jól nézünk ki. — S visszamentem a konyhába, hogy ha már úgyis látták, hát legalább a melegen legyek. Margit csak nézett rám aggodalmasan, kérdezte, hogy nagy baj-e, amiért bejöttek? Mondtam, lehet belőle. S vártam már, hogy jönnének be, s nem tudtam, hogy jobb