Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-19 / 247. szám, csütörtök

fgy-két szó a Mécs-rehabílitaciólioz A januártól új formátumban megjelenő, s időszerű, érdekes írásokat tartalmazó művelődéspolitikai és kritikai lap, a Kritika 8. számában jelent meg az alábbi írás, amely számunkra többek között azért tanulságos, mert — amint azt a szerző megemlíti —, a hatvanas évek derekán néhányan nálunk is kísérleteztek Mécs rehabilítációjá val. Az Aranygyapjú talán a második Mécs László-kötet, amelyet a nyugati magyar emigráció segített a nyilvánossághoz. Korábban, három-négy esztendeje Kanadában látott napvilágot 67 verse magyarul és Watson Kirkconnel angol fordításában, de ez a mostani kiadás láthatóan más célt szolgál: imponáló teljessége, valamint Rónay György bevezető tanulmánya a költőt és a politikust kívánja rehabilitálni. A költőről pedig roppant nehéz vitatkozni. A magyar kritika ítélete túlságosan is egybehangzó. Kárpáti Aurél, Bálint György, Illyés Gyula, József Attila, Babits Mihály, Fábry Zoltán, Gaál Gábor hajdani írásainak hangvétele ma már Inkább pamfletra emlékeztet: valóban, Mécset túlságosan könynyű volt bírálni. Különben ezek az írások nemcsak a költő ellen szóltak, az ő sekélyessége félreélthetetlen volt, hanem közönségét ugyancsak támadták. „Hírnevet épp bőbeszédűségével hódít — írta 1933-ban Ilylyés. — Noha tehetségével is hódíthatna. De nem tud mértéket. Versel tarka áradásában helyet kap, ami csak a közönségnek tetszhet. Ezek a versek így gyűjtőhelyei mindannak, ami a háború előtti nemzedék költészetéből a közönségbe átszivárgott, ami abban másodlagosság és külsőség volt; a modor, a cifraság, a prófécia, az olcsóbb fajtájú szimbólum ... " Illyés higgadtan fogalmaz. Vele egyidejűleg Gaál Gábor ítélete haragosabb, s mégis pontosabb: „Katolicizmusa meglepően nem katolikus, aktualitása bántóan szemfényvesztő, költői vénája kiábrándítóan papiros, filozófiai elmélyedése magyar pályázati drámák színfalhasogatása, humanizmusa olcsó szentimentalizmus, költői technikája elvétélt avantgardizmus". Ezek a máig érvényes kritikai állásfoglalások. Ezeknek elismétléséért — az említett nyugati kiadványokat kézbe venni sem érdemes. Másról van szó, s ezt a másfajta kísérletet nem lehet szó nélkül hagyni. Mécset rehabilitálni kívánják. Szalatnai Rezső kezdeményezett 1966-ban a pozsonyi Irodalmi Szemle hasábjain: cikkére az Élet és Irodalomban válaszoltam. Később Fábry Zoltán is megszólalt ebben az ügyben (Vigyázzatok a nappalokra!), most pedig Rónay György terjedelmes-terjengős bizonykodását olvashatja, aki ilyesfajta nyugati kiadványokhoz hozzájut. A vita lényege a Vigilia 1942. januári számának minősítése. Ennek a folyóiratnak akkor Mécs László volt a főszerkesztője, aki egyébként nemcsak népszerű volt, hanem a horthysta szellemi közélet, illetve kulturális közeg sok hivatalos elismerését megkapta. Ebben a folyóiratszámban látott napvilágot az a hírhedt pamflet, mely azóta is példa nélkül áll: Horváth BéOa írta, aki a mérsékelt progressziónak ugyanolyan 'renegátja volt, mint Mécs. E nyomtatott feljelentés magyar írók kitiltását követelte irodalmunkból — származásuk miatt. A feljelentés sző nem túlzás itt: a Vigilia cikkét nyilas lapok vették át, s az eredmény a magyar irodalom mártírlistáján olvasható. Ugyanebben a folyóiratszámban jelent meg egy Mécs-vers: az Imádság a nagy lunátikusért. Antifasiszta vers — mondják a Mécset védők. Talán háborúellenes — mondom én, költői ereje pedig igazán nincsen. Még a Mécset élete végén megérteni próbáló Fábry is kénytelen megállapítani: „itt gyökerezik a hajnalt éneklő és a gyilkos holdkórt leleplező Mécs költői tragédiája. Nincs nappala. Nincs valóságpróbája: folyamatossági hitele." Bizony nincsen. Azt is állítják: Mécs csupán formálisan szerkesztett, tehát a politikus terhére rótt vád önmagától semmisül meg. Az ilyen állítások roppant nehezen ellenőrizhetők, de ha igazak — nem lett volna-e annál könnyebb a humanitásra amúgy is kötelezett papnak, aki ráadásul Ady igézetében, valamiféle szociális elkötelezettséggel indult, s ennek ellenére az akkori rend hivatalos védelmét is élvezte: kimondani a maga non possumusát? Nem hull vissza még erősebben a vád, ha ez a „nem tehetem" nem hangzott el? De mindez régen történt; az ominózus cikk írójáról azóta többen is elmondták ítéletértékű véleményüket, Mécs László azonban jelen van hazai szellemi életünkben is. Ritka privilégium az övé: egy negyedszázad múltán úgy jelentkezhetett a hazai sajtóban — tehát nem csupán Nyugaton —, mintha semmi sem történt volna. Igaz, egy felekezeti lap — ugyanaz a Vigilia, melynek hajdan egyik főszerkesztője volt — ad otthont néki, s ez csupán a mai szerkesztők, illetve a laptulajdonos Actio Catholica belügye. Mi, kívülállók legfeljebb azon gondolkozhatunk el, hogy hazai katolikus irodalmunk egy részéből menynyire hiányzik az az önkritikus és éppen könyörtelen humanizmusa okán megragadó magatartás, amely például Rolf Hochhuthot vagy Heinrich Böllt jellemzi. Legújabb verse augusztusban jelent meg. Szentmargitszigeti nagyfa — ez költeményének címe, a közlésének külsősége is olyan (fakszimilében közölt aláírás), mely a szerkesztői kiemelés szándékát mutatja. E fa látta Arany Jánost. Tőle jobbra áll a szobra. Szemérmes volt: Biblián nőtt kálvinista, puritán Előtte strand. Meztelen nép. Nézi nekikomorodva, mivé lettek a Piroskák és a Toldik: a titán úr-parasztok ivadékil Nézi Arany méla szobra. Ez a strófa a vers 5. szakasza. Kétségtelenül veszélyes vállalkozás egy hatszakaszos műből egyetlenegyet kiragadni. E versnek azonban éppen ez a mondandója: satnyul bíz' a magyar nép, ezt látja a szentmargitszigeti nagyfa, ezt látja a puritán Arany, s ezen „álmélkodik" Mécs. Olyan zagyvaságokról, hogy kik voltak a „titán úrparasztok" — nem érdemes szót ejteni, legfeljebb az a jelenség tanulságos, hogy az Adys szimbolika miként hamisítódik meg, s tartalmában hogyan lesz reakcióssá. A vers bárgyúsága ugyancsak önmagáért szól: nem kell sem marxistának, sem radikális polgárnak lenni annak megállapításához, hogy a strand „szemérmetlenségén" fölháborodó papköltő még a katolikus világirodalom húszas évekbeli vívmányaival sincsen tisztában. Mécs László — e vers vallomása szerint — nem változott. Éljen boldogan, kapjon nyugdíjat, adja ki verseit az Egyesült Államokban, jelenjen meg az egyházi kiadványokban. Azt a tényt azonban nem lehet nem tudomásul venni: ha Mécs nem is változott meg, a magyar szellemi élet megváltozott. Ezen pedig érdemes mindenkinek elgondolkoznia, aki a Mécs-szellemiséget rehabilitálni óhajtaná. E. FEHÉR PÁL ELTETO EREJE A MUNKA LÁTOGATÓBAN H E R M É L Y VIKTOR FESTŐMŰVÉSZNÉL A

z idős mester félig fekszik, félig ül az ágyban. Körötte képek a falon. Nagyon sok kép. Tájak, utcák, házak, emberek. A képeket nézi, 81 éves. A vásznak, metszetek az alkotásra emlékeztetik, a munkára, melyre nap, mint nap ma is áhítva gondol. Hideg és árva műterme, melyet verandaszerű ablakon behulló októbervégi, ezer arany szilánkká szétszóródó napsugár pettyez be fénynyel, mely alig három lépésnyire van betegágyához, de ahova már hosszabb ideje még bebotorkálni se tud, mert konok ideggyulladás kínozza. Pedig hogy menne, sietne a műterembe! Mennyi mindent kellene még rögzíteni az utókor számára, hány emlék, fény- és árnyékhatás vár, hogy vászonra, kartonlapra kerüljön, de sajnos most nem lehet. Gondjait, vágyait megértő feleségének s a napjában egyszer odalátogató orvosnak mondhatja el. Más nem jár a házába. Legutóbb tavaly keresték fel a városi nemzeti bizottság képviselői, akik 80. születésnapja alkalmából köszöntötték és díszoklevelet adtak át. Azóta csak emlékek, tervek, remények veszik körül. És képek. Olyan sok kép, hogy szobájában nem is látszik a vakolat. Hermély Viktor festőművész régen él Kremnicán. Mindenki ismeri. De nemcsak itt. Tudnak róla Prágában is, ahol a Nemzeti Galéria vette meg és állította ki egy alkotását. Ismerik Banská Bystricán, ahol a kerületi képtár 10 000 koronáért vásárolta meg grafikáit. Őrzik alkotásait a vnb dísztermében és a helyi múzeumban. A kremnicai múzeum 18 000 koronáért vásárolt meg két képet és a közeljövőben veszi meg 20 000 koronáért a Lány az adriai tengerparton című olajfestményét, mely, most még a mester szobáját díszíti. H ermély Viktorról nehéz, sőt nem is nagyon lehet írni. Nem, mintha nem lenne mit. Nagyon is sok gondolat, élmény kívánkozik tollhegyre, azonban ez korántsem egyszerű, mert a művész egy furcsa és különös világban él, melyet nem lehet ugyan elválasztani a környező világtól, mert mint maga is mondta: realista festő. Azért nehéz róla írni, mert az újságíró betűkkel dolgozik, fejezi ki benyomásait, gondolatait, a festő viszont színekkel, figurákkal. Nem lehet „összeházasítani" a kettőt. Főleg Hermély esetében nem, aki a festészet területén is új kifejezési eszközökkel, saját maga által kikísérletezett technikával, egyéni stílusjegyekkel dolgozik. A festményt annak művészi értéke nélkül helyettesítheti egy jól sikerült reprodukció, a képet azonban szóval pótolni nem lehet. Legjobban Ady szavai illenek rá: „Se rokona, se ismerőse nem vagyok senkinek." Zárkózott, magábaforduló típus. Ismét Ady segítségével: „ű az északi ember, kl útját zord gonddal rója." Teszi pedig ezt a születendő mű tisztasága, sallangmentessége érdekében, mely művel éppen a körülötte élő és látszólag tőle távollevő emberiséget szolgálja. Hosszú ideig, vajúdással, sok kétséggel, idegrontó töprengéssel születik benne az alkotás. Nem kapkodja el a dolgokat, nem „harangozza be". Amikor elkészült,. megleljük nála, mint kagylóban a gyöngyöt, mint ritkán nyíló ritka szép virágot a különc szobanövényen. — Mindig a két kezem munkájából éltem — mondja. Anyagi gondjaim nincsenek. Nem irigykedtem mások sikerein, de kudarcaikat se ismertem. Dolgoztam, új, saját festői elképzeléseim kifejezésére alkalmas technikát dolgoztam ki. Tanítómesterem, a budapesti Képzőművészeti Akadémia egykori tanára, Zemplényi Tivadar volt. Akikkel együtt dolgoztam: Flacke Gyula, Bazovsky, Ruttkay, Szüle Péter, Szacsvay Lajos, Erős Andor már nem élnek, s hogy mit csinálnak most a fiatal festők, nemigen tudom. Szeretnék talpra állni. Tavaszszal a jugoszláviai Baskába akarok menni. Érdekes, furcsa és szép ott az építkezés. Hatalmas kőlapok fedik a házakat. Utcarészleteket akarok itt rajzolni, melyeket idehaza grafikákba dolgoznék bele. E

zek a tervei. Az ideggyulladás, mely a lábát támadta meg, egyelőre mozgásképtelenné tette. Ö azonban nem adja meg magát. Hajlott kora ellenére tervez, gondolatban alkot. Nem szívesen beszél arról, amit eddig tett. Inkább a tavaszi jugoszláviai utat emlegeti. Sokat vár attól az úttóL Pedig nem először megy külföldre. Állami ösztöndíjasként járt a Dalmát partokon, Ragúzában, Münchenben, Drezdában, Velencében. Ami volt, volt. 81 évbe sok minden belefér, fontos, ami még ezután lesz. Keveset és halkan beszél. Felesége egy csendéletet említ, ekkor megszólal. — Festettem egy képet. Egy szelet görögdinnyét ábrázol, alatta két hal. Amikor letettem a képet az állványról, a macs-kák nekirohantak a vászonnak-. Valódi halaknak nézték ... Kit tart jó festőnek? Zemplényi Tivadart, Szüle Pétert, Kotász Károlyt, Bazovskýt, és még több, ma már nem élő, egykori kortársat. Szellemileg friss, látása kitűnő. Legjobb modellnek a természetet tartja. Érdeklik az arcok. Egy kiállításon két kisméretű rézkarctanulmányát állították ki. A két képet megnézté Skutecky Döme, majd ígý kiáltott oda Hermélynek: Síé Rembrandt, kommen sie hierl Ö soha nem ragadtatja magát túlzásokba. Mértéktartó, fegyelmezett. Színei nem harsognak. Szépek, harmonikusak. Acéltűvel karcolt tájainak a szemlélése műélvezet. Szűkebb hazájában, Körmöcön mindenki ismeri. Elég annyit kérdezni, hol lakik Hermély Viktor? Fiatal, idős azonnal eligazít. Háza közepén kívülről is jól láthatóan kupolaszerű üveghasábok alkotják műterme egyik falát. A féligkész képek a mesterré várnak. Reméljük, nem sokáig. KOMLŰSI LAJOS A „George Enescu" Filharmónia a Bratislavai Zenei Ünnepségeken A bukaresti Állami Filharmónia, amely ma George Enescu nevét viseli, a legrégibb európai zenekarok közé tartozik. 1868ban, tehát több mint száz évvel ezelőtt létesült. Kiváló zenei testület. Egyik legnagyszerűbb vonása a természetes, egészséges muzikalitás. Kifejezési eszközei színesek, változatosak, a hallgatót lenyűgözi a plasztikus hangzás, az érzések széles fve, a belső árnyalatok gazdagsága. A bukaresti zenekar egyesíti magában mindazt, amire egy jó orkeszternek szüksége van: gazdag zeneisége erejét kitartó munkával ötvözte pompás együttes teljesítménnyé. Első dirigensük, Mírcea Basarab tiszta szándékú, komoly, értékes művész, és az eredményből ítélve kitűnő betanító karmester. Különleges műsorukat Zeno Octavian Vancea Szimfonikus triptichonjával nyitották meg, érdekes ízelítőt adva hazájuk zenei terméséből. Majd Ravel Shéhérazade-dalaival szereztek a közönségnek ritka gyönyörűséget. „Most oda vágyom, repítsen a csodabárka, mely a part mentén sötéten ring, oda a minaretek, a turbánok világába" ... Ezekkel a szavakkal kezdődik a ciklus első dala, az Asie (Ázsia). Felcsendülnek az első hangok, megelevenedik előttünk a Kelet titokzatos világa. Az énekszólam kissé patetikusan szárnyal az egzotikus színekben villódzó zenekari anyag fölött. A három dalból álló sorozatot az est szólista vendége, Stefania Woitowicz szólaltatta meg. A különleges hangulatú dalköltemények a művésznő formálásában élménnyé alakultak bennünk. A lengyel énekesnő hangja nagyon szép, de nem a hang szépségével hat elsődlegesen. Stefania Woitowicz valójában a szövegből indul ki, nemcsak a zeneszerzőt tolmácsolja, hanem a költőt is (Ravel a verseket Tristan Klingsor kötetéből válogatta ki). Átélő készsége az, ami legjobban megkapja a hallgatót. A három Shéhérazade-dalt belülről közelítette meg, belső hozzáállásával sikerült felidéznie a Kelet varázsát. Manuel de Falla „Háromszögletű kalap" című balettjének három tánca a román filharmonikusok vérbő előadásában biztos sikerszám. Tolmácsolásukban kifejezésre jutott a muzsikát átforrósító déli temperamentum, érvényesültek a csillogó zenekari köntösbe öltöztetett tüzes ritmusok, táncos melódiák, humoros ötletek. Csajkovszkij gyakran játszott V. szimfóniájában nehéz újat mondani. A román karmester koncepciója igen figyelemre méltó. A nagy orosz romantikus olvadékonyságát szenvedélyes komolysággal helyettesíti, a néha túlcsorduló érzelmességnek drámai akcentust ad, és ilyenformán bizonyos belső egyensúlyt, arányosságot hoz létre. Zenekara kivételesen jó hangszer, amellyel minden elgondolását hiánytalanul meg tudja valósítani. A közönség lelkesen ünnepelte a román vendégeket, két ráadást is kitapsolt, alig akartb leangedni őket a dobogóról. HAVAS MÄRTÄ öreg fűzfák (Linómetszet) Andrássy Tibor feldolgozása