Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-15 / 41. szám, Vasárnapi Új Szó

CSOCS ELŰTT CSOCS UTAN A

ligha vitás, hogy kontinensünk közvéleménye egyre fokozódó érdeklődést tanúsít a nyugat-európai integrációs törekvések, elsősorban a Közös Piaccal összefüggő problémák iránt. Kétségtelen, hogy a gazdasági együttműködésből származó pozitív eredményekkel párhuzamosan, időről időre fenyegető válságtünetek kérdőjelezik meg a szóban forgó közösség törekvéseit, és ezzel egyidejűleg természetesen perspektíváit is. Az Európai Szén- és Acélközösség tagállamai 1957 márciusában írták alá az Európai Gazdasági Közösség létrehozásáról szóló szerződést. A szerződést akkor hat ország: Franciaország, Olaszország, a Német Szövetségi Köztársaság és a három Benelux-állata — Belgium, Hollandia, Luxemburg — képviselője írta alá Rómában. Az EGK, ismertebb nevén a Közös Piac a nyugat-európai kapitalista országok leg nagyobb szabású kísérlete, amelynek célja a tőkés rendszer megszilárdítása, a termelés nemzetközivé tétele, az egységes tőke-, továbbá az egységes áru- és munkaerőpiac megteremtése. A „római szerződés" tulajdonképpeni feladata az volt, hogy stabilizálja a fejlődést, hozzájáruljon a teljes foglalkoztatottsághoz, a nemzetközi kereskedelmi mérleg kiegyenlítéséhez és az életkörülmények megjavításához. A Közös Piac létrehozásáról szóló egyezmény aláírását követően — 1959. január 1-én — tíz százalékkal csökkentették a vámtételeket, és 20 százalékkal emelték a kontingenseket. Az egyezmény értelmében a gazdasági szervezet tagországai vámunióvá alakultak át, s a rajtuk kívül álló országok felé egységes vámtarifát vezettek be. Érdekességként említjük meg, hogy Nagy-Britannia akkor még ellenezte a Közös Piac létrehozását, és a sziget, ország kezdeményezésére alakították meg 1959-ben az Európai Szabadkereskedelmi Társulást, amely céljait tekintve a Közös Piac ellen irányult. A Játok" Mielőtt a Közös Piac pillanatnyi helyzetével és a kiszélesítésével kapcsolatos kérdésekkel foglalkoznánk, nézzük az alapító országok gazdasági helyzetét. Elsőként a Német Szövetségi Köztársaságot, a közösség gazdaságilag legerősebb országát említjük. A második világháborút követően, természetesen amerikai dollárinjekciók segítségével rendkívül gyorsan felépült az új, modern német Ipar, amely kellő hazai nyersanyagbázissal is rendelkezik. Az NSZK rövid idő alatt előnyös pozíciókat szerzett a világpiacon, a fejlett tőkésországok és sok esetben az Egyesült Államok rovására is. (A kivitel kapacitását tekintve az NSZK megelőzte az USA-t.) Nyugatnémet közgazdászok szerint azonban jelenleg gazdasági válság fenyegeti az országot. A gyors ütemű dinamikus fejlődés 1970-re lelassult. A társadalmi össztermék növekedése az előző évekhez viszonyítva (5—8 százalék), 1971-ben már csak két százalék. Döntő mértékben csökkent az előző évekhez viszonyítva a beruházások aránya is. A tőkés világ valutarendszerének válsága komoly következményekkel jár a szövetségi köztársaság valutájára. 1971-ben az NSZK kormánya kénv. telen volt fölértékelni a márkát. Ez az intézkedés alaposan csökkentette a nyugatnémet termékek versenyképességét a világpiacon. (Az exportált áru átlagosan 6—10 százalékkal drágult.) Az ipar fő ágazataiban, a fémkohászatban, a vegy- és gépiparban csökkent a termelés kapacitása, ami kedvezőtlenül hat a munkaerőpiacra. A közelmúlt munkaerőhiányával szemben az elmúlt két év folyamán alacsonyabb a foglalkoztatottság száma. Az áremelkedést tekintve az NSZK, Nagy-Britannia és Japán mellett, „vezető" helyet foglal el a tókés világban. (1971-ben 6 százalékkal emelkedett a közszükségleti cikkek ára.) Franciaország gazdasági életében — a kapitalista országok túlnyomó részéve] ellentétben — 1971-ben bizo. nyos fellendülés tapasztalható. Megszilárdult a frank pozíciója, versenyképesebbek a francia termékek. 1970hez viszonyítva a társadalmi termék értéke 5,6 százalékkal magasabb, a közszükségleti cikkeket gyártó ipar termelése megközelítőleg 10 százalékkal emelkedett. A francia kormánynak komoly problémát okoz a fellendüléssel egyidőben jelentkező infláció megfékezése, továbbá az egyre növekvő munkanélküliség. Franciaországban a munkanélküliek száma meghaladja a félmilliót. Olaszország mindeddig képtelen kilábolni válságos helyzetéből. Például az elmúlt esztendőben 3,3 százalékkal csökkent az ipari termelés. 1971ben ugyan jelentős mértékben, 40 százalékkal növekedtek a beruházások, de szintjük még így is rendkívül alacsony. Olaszország gazdasági problémáinak okait a gazdasági struktúra specifikus felépítésében kell keresnünk. A fejlett északhoz viszonyítva a déli országrészek továbbra is rendkívül elmaradottak. Az ipart lényegében két szélsőséges „csoportra" oszthatjuk. Az egyik oldalon a belső piacnak dolgozó, elmaradott szektor (textil-, élelmiszer-, knfekció- és cipőgyártás), ezzel szemben a másikon a modern, exportra dolgozó (műanyag, szintetikus anyagok, finommechanikai, optikai és mérőberendezések) korszerű nagyvállalatok állnak elkeseredett versenyben. Az ipar összpontosítása északon azt eredményezi, hogy az Olaszországban jelenleg nyilvántartott egymillió munkanélküli 60 százalékát a déli területeken találhatjuk. A közösségbe tartozó három Benelux-állam — Belgium, Hollandia és Luxemburg — gazdasági életére rendkívül kedvezőtlenül hat az Egyesült Államok és az NSZK gazdasági helyzetének romlása, hiszen e kis országok ipara főleg az említett két ország piacára támaszkodik. Belgium kivételével jelentősen csökkent az ipari termelésük. A munkanélküliek száma Belgiumban 73 ezer, Hollandiában 69 ezer. Aí Brüsszelben 1972. január 22-én írták alá a Közös Piac kibővítéséről szóló okmányokat. A négy jelölt, bár még nem hivatalosan, de tagja lett a Közös Piacnak. A belépés azonban nem ilyen egyszerű. Norvégiában a szeptember közepén megtartott népszavazás „meglepő" eredménye lehetetlenné tette a belépést, így tehát a fjordok országa egy ideig mindenképpen a Közös Piacon kívül marad. Nagy Britannia már hosszú ideje kopogtatott a Közös Piac kapuján, amely azonban főleg de Gaulle elnök „jóvoltából" zárva maradt a brit oroszlán előtt. A brüsszeli okmányok aláírásával immár véglegessé vált az angolok tagsága a gazdasági közösségben. A századvég vezető gazdasági nagyhatalma, a huszadik század hetvenes éveire már csak a szerény hetedik helyet foglalja el a világranglistán. Nagy-Britannia közös piaci tagságával igyekszik javítani nem éppen előnyös gazdasági helyzetén, amelyet a font válsága, a fokozódó sztrájkmozgalom és a munkanélküliség nagyarányú növekedése (jelenleg egymillió munkanélküli) alaposan megingatott. A szi. getország válságos helyzetének egyik oka, hogy túl korán érte el gazdasága — természetesen az olcsó nyers anyagforrások révén — a magas fejlettségi szintet. Nagyarányú tőkekivitele következtében, ellentétben az NSZK-val és Franciaországgal, nagymértékben csökkent a hazai beruházások aránya, s míg a többi fejlett tőkésországban dinamikusabban növekedett az ipari termelés, Nagy-Britanniában huzamosabb ideje tart a stagnálás. Az angol kormány reakciós intézkedésekkel igyekszik megoldani gazdasági nehézségeit. A munkásság és a szakszervezetek rovására hozott intézkedések viszont tömeges megmozdulásokat váltottak ki. A Közös Piac és az USA Az Egyesült Államok már közvetlenül a második világháború befejezése után igyekezett növelni befolyását az európai országokra. így az USA támogatta a katonai és gazdasági csoportosulások létrehozását, amelyekben A Közös Piac kibővítésének ünnepélyes pillanatai természetesen ő játszotta a főszerepet. Az 1957-ben megalakult Közös Piac szintén bizonyos előnyöket biztosított az európai piacokon az amerikai árunak. Az amerikai áru és az amerikai tőke behatolása Nyugat-Európába tehát folytatódott. Az Egyesült Államok ugyanis erős gazdasági kötelékekkel fűzte magához és tartja befolyása alatt a fejlett tőkésországokat. Nagy-Britannia közös piaci tagságával ezek a kötelékek még erősebbé válnak, mivel az USA külföldi beruházásainak jelentős százaléka éppen a szigetországba irányul. Vitás kérdések A kibővített Közös Piac Rómában megtartott első kül. és pénzügynr niszteri tanácskozásán a küldötteknek nem sikerült közös nevezőre jutni a vitás kérdésekben. Igaz, minden valószínűség szerint október 18—2C között Párizsban megtartják a „tízek" (?) csúcsértekezletét, ami az e kérdés körül hosszú ideje folyó huzavona után jelentős eredménynek számít. Mivel azonban mély érdekelleniétek vannak az egyes tagországok között, a párizsi csúcstalálkozó sem kecsegtet túl nagy reményekkel. A római tanácskozáson mindössze egy kérdésben sikerült a minisztereknek közös nevezőre jutni, mégpedig a fenyegető infláció ellen hozandó intézkedések kérdésében. A megegyezésre valószínűleg azért került sor, mert ez a probléma kivétel nélkül a Közös Piac valamennyi tagországát érinti. (1971-ben az előző évhez viszonyítva a következő volt az infláció aránya: Nagy-Britannia 11, Német Szövetségi Köztársaság 7, Olaszország 6,5, Franciaország 5,5 százalék.) Megválaszolatlanul maradtak azonban olyan kérdések, mint a Közös Piac és az Egyesült Államok kapcsolata, a dollár és a font szerepe a közösségben, az egységes valutaalap létrehozása stb. Folytatódik a vita az arany áráról is. A franciák az ár felemelését követelik, a nyugatnémetek viszont ellene vannak. A római tanácskozáson sem dőlt el az a hivatalosan fel nem vetett kérdés, ki vigye a közö~»ségben a vezető szerepet, a gazdaságilag legfejlettebb NSZK, avagy a vétójával rendszerint fenyegetőző Franciaország, esetleg az új tag, Nagy-Britannia? Franciaország a tanácskozáson magára maradt azzal a felhívásával, hogy a Közös Piac tagállamai egységesen helyezkedjenek szembe az Egyesült Államok nyugat-európai gazdasági offenzívájávai. A közösség országai úgy vélekednek, hogy az ilyen állásfoglalás inkább kárára, mintsem hasznára válna Nyugat-Európának, és nem akarják kiélezni az Egyesült Államokkal szemben amúgy is fennálló ellentéteket. Az Elysée palotából már szétküldték a meghívókat valamennyi érdekelt országba az októberi csúcstalálkozóra. A Közös Piac országain kívül is nagy figyelemmel és várakozással tekintenek a magas szintű tanácskozás elé, amely döntő mértékben befolyásolhatja Nyugat-Európa tőkésorszá. gainak további fejlődését. LIMPÁR PÉTER