Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-15 / 41. szám, Vasárnapi Új Szó

A főnök megnyugodva elmegy, ő pedig kezdheti kikaparni a festéket a vályúbői. Undorító munka, különösen a feleslegessége miatt. Minden csupa festék, ahogy kiveszi a hengereket, mérgében a falhoz vágná az egészet. Talán eszébe sem jut neki, hogy micsoda marhaságot kíván. De szólhat? Pár éve egyszer visszabeszélt. A főnök a papírbála mögül leste, és mérte az időt, míg ő a kontyát fésülte. — És azok az órák, mikor maga miatt áll a gép? Ne jöjjön nekem azzal, hogy nyugaton nem fésülködhetnek tíz percig a munkások. Nyugaton a vezetőket is jobban megválogatják. Micsoda veszekedés lett pillanatok alatti Tűzveszélyes szavak robbantak, kíméletlenül, a többiek leállították a gépeket, nehogy elveszítsenek egy szót is, de azért jó messzire elhúzódtak. Talán azt várták, lángba borul az üzem? Sokkal valószínűbb volt egy gutaütés. A fönök mindig piros arca akár a papír, s ő ijedtében kipréselt magából valami bocsánatkérés félét." és másnap levágatta a haját. Ügy látszik Bözsi nem találja a segédmunkást, egye. dül hurcolja a papírt. Moshatja a hengereket Bözsi helyett. Túlságosan mélyen hajol a kanna fölé, arcába csap a benzinszag. Felkeveredik a gyomra. Annyi ideje van, hogy a mosogatóba csapja a hengert, s kirántsa a vécéajtót. Remegő kezének nem talál más fogódzót, mint a fal mellett húzódó forró vízcsövet. Mindig ilyen drasztikusan reagál a mértéken felüli bőszszúságra. Nyugtató kellene, de attól mindig nehezen vált az agya, és vizsga, előtt nem kockáztathat. Kint a mosdóban a sarokban áll egy szék. Azon Ücsörög, mikor a férfivécéből a segédmunkás lép ki. — Rosszul van? Nem tud felelni, csak belenéz a kissé bandzsító szemekbe. A segédmunkás lekapta a törülközőt a tartóról, gyorsan és meglepően ügyesen dörzsölni kezdte Ilonka arcát. Hideg, lucskos, fertőtlenítő szagú a ruha érintése. Miután jól összenyomorgatta,-hozzálátott a törülköző kimosásához. Akárhogy érezte maggát, meg kellett látnia a kedvességet a fiú sürgölődésében — agyon szakszerűen csinálja ám? — A szilveszteri bulin a kiscsajom is rosszul lett. Ha látta volna, milyen egy kettőre helyre tettein. — Csak nem büszkélkedik? Hálás a segítségért, nem is akart bántó élt a hangjában, de pillanat alatt elképzelte a részeg kis csajt azon a bizonyára jó kis murin, és kiszaladt a száján, egy botfülünek is érzékelhetően megvető hangsúllyal. A segédmunkásnak úgy látszik nem volt rossz hallása. Válla fölött tekintett vissza a mosdó mellől. — Itt hagyjam? Ilonka hallgatott. A törülköző a radiátorra kerül száradni, tenyerével simítgatja a fiú. Még ezt egyengeti, vasalgatja, amikor csendesen megszólal. — Nem kell rosszat gondolni a kis csajról. Rendes lány. — Maga tudja: És elnézést... — Elnéztem. Elrontotta a gyomrát? — Ah? Idegesség. — Ez nekem arabusul van. Mitől kell így idegeskedni? — Hát istenem. A környezettől. Mindentől. — Tétován szétlöki karjait. — A vizsgától például. — Igen. Hallottam, hogy tanul. Volt valami megmagyarázhatatlan rossz érzése Ilonkának, inkább csak feszélyezettség, ami felváltotta benne a rosszullétet. Nem szokott a segédmunkásokkal magánügyekről beszélgetni, főleg nem fiatal fiúkkal. És ez a rossz szagú mosdó. De a fiú nem fogta fel a helyzet képtelenségét, természetesen viselkedett. Tengerészeket utánzó ingatag testtartással cigarettára gyújtott, közben mindkét fegyelmezetlen szeme mulatságosan az orra felé húzódott^ s mikor a füstöt fújta, aszimmetrikus táncba kezdtek' a füstkarikákat követve. Kis jampec, gondolta Ilonka, de tudta, hogy néni találó a kifejezés, ma már más-, képp hívják az ilyen loboncos beat-gyerekeket. Most először nézett a fiúra tüzetesebben, jönnek, mennek a segédmunkások, annyi időt sem töltenek itt, hogy a nevüket megjegyezhetnék. — Mondja, miért dolgozott csengetés előtt a Bözsinek? — Én? Hát... A ftú tassan hintáztatott egyet magán. Hebegését egy sokat tudó mosollyal zárta le. — Szóval, mert szépen kért. — Ne vicceljen! Én is szépen megkérem, hogy munkaidő után dolgozzon helyettem. Jó? — Ne túlozzon! Maga egészen más. Maga tulajdonképpen majdnem főnök. Utasíthat. — Kit? Az ég szerelmére! — A barátnőjét, például. — Avval fűzte be, hogy én utasítottam? — Nem. Csak hajtja őt. Nem tudja rendesen átnézni a nyomatokat, ha sokáig rakodik. Magának állítólag sasszeme van, és ott is talál rossz nyomatot, ahol Bözsi kétszer is végignézte. — Hogy én hajtomi — izgatottsága rugóként lökte fel a székről. Hirtelen nem tudott szóhoz jutni. Panaszkodik. A nyavalyás! És így feje tetejére állítani a dolgokat! Miket pletykálhat még! Úgy, ahogy odanéztem, mit csinál, de nem ellenőrizgetem. Ha jól emlékszem, sose szóltam neki... — Ezt mondja ő is. Nem szól, csak az orra elé teszi szemrehányóan a rossz nyomatot. — Jaj, ne idegesítsen maga is! Jobb lenne, ha veszekednék? Mi az istent csináljak a selejttel? Nem maradhat a többi közt. — A maguk ügye. Engem ne tessék győzködni! — Igaz. Nem magára tartozik. Azért máskor nem kell csengetés előtt rakodni, akármit mond a Bözsi. Fél nyolckor kezdődik a munkaidő. — Tudom, tudom. Csakhogy erre már ráfáztam. A jómúltkor kijelentettem az öreglányoknak, hogy nem ugrálok nekik, van nekem főnököm. Az összes berakőnő nekem dirigált és játszotta az anyacsászárnőt. Én voltam a szaladj ide, hozd ide. A főnök igazat adott nekem, de persze, csak bent az irodáján. Két nap múlva, mlííor meglátta, hogy a Juli egyedül tolja a kocsit káromicodott, hogy ilyen nagy melák fiú elnézi, hogy a nők megszakadjanak. És lehordott mindennek. Pedig éppen rakodtam, nem értem rá nézelődni. Te ió isteni Mind rám másztak azután. Tényleg nem hallott erről a cirkuszról? A mosdó lefolyóba pöcögtette a hamut. Most ő volt izgatott. Hányaveti mozdulataival sem tudta leplezni. — Utálok vén csajokkal vitázni. Az hétszentség, hogy egy fiatalnak nem lehet igaza. Kell ez nekem? Amíg itt vagyok, ugEátpk. Kibírom. Ha elmentem, azután fújhatnak. — Mintha előmelegített hellyel várnák másutt, úgy beszél. - \ • — Pontosan. Szerződésem van. — Hová. — Lipcsébe. A főiskolára. — Óriási! Ezt a poént! — Ilonka meglepetésében újra lezökkent a székre. Őszintén, leplezetlenül bámult. — És tudnak itt erről? — A személyzet is. De neki mondtam, hogy szükségtelen a reklám. Ilonka szeretett volna felkiáltani. Hát más is képes a gyors felismerésre, más is tudja, hogy ebben a környezetben életveszélyes dolog a különbözés. Itt nem okoskodhat, itt naponta szükség van a mimikrire. — Azért tudja, nehéz magát nyomdamérnöknek elképzelni? — Tudom. Ugye a hajam meg a szövegem? — Áh. Ne ott keressen előítéletet, ahol nincs. — Ilonka szégyenkezett, mert a fiú ráhibázott az igazságra. Gyorsan ki akart találni valamit, de csak ostobaság jött a szájára. — Fiatal még, azért. De menjünk! Áll a gépem. A folyosó egymásután nyíló ajtói mögött egyre mélyült a dübörgés, élesebbre váltott a csattogás. Mielőtt elváltak volna, Ilonka hálás búcsú mozdulatával felemelte a kezét. — A segítségét nagyon köszönöm. A gépteremben a látvány nem volt vigasztaló. A papírt ugyan már visszahordták, de kibelezett gépe körül szomorú rendetlenség. Mint fodrászok az elkészült frizurát, olyan elégedettséggel simítgatta, ütögette, tologatta Bözsi a papírt. Kétségtelen, elismerésre vár. Mennyi görcsös igyekezet, gondolta Ilonka. Hogy a festékes polchoz jusson, át kell préselnie ma. gát a szorosan összetolt kocsik közt. Álmában átugorja az ilyen akadályokat. Különösen, ha üldözik, futás közben egyszer csak felemelkedik, mintha megszűnt volna föld vonzereje, kerítésekről, faágakra, házak tetejére szökken, karját alig lengeti, csak lassú, nyújtott lábmozdulatokkal úszik tovább a levegőben. Álmában mindig gyerek, és mindig megmenekül. Mi lesz a vizsgán? Jó lenne még kislánynak lenni. A polcon kotorászik: a bontatlan ultramarint kereresi. JJ

a úgy van, amint mondják, MM hogy mindenért igazságos fizetség jár, ugyan hol ez az igazság, hol a meglakolás a következő történetben? Két esztendővel ezelőtt az esztendei szálloda alkalmazottja voltam s órákat töltöttem a tengerparton, várakozván az érke ző hajókra. Itt találkoztam nemegyszer azzal a fiatalemberrel, akinek csecsebecsés bódéja volt. Nevét nem ismertem, meri magunk közt nem hívtuk soha másképpen, mint Csak-Csaknak. Szóba álltam vele. A magamfajta szállodai alkalmazottnak mindenkivel tartania kell az Ismeretséget. Olaszországból származott. Mégpedig a félsziget déli részéről. Müveit fiú volt. Szép fejét göndör haj díszítette. Ruháját valami gazdag angol vi lágjáró ajándékozta neki — hosszú nadrágot, ferenejóskát és fekete kalapot. Alacsony terme tű, vékony ember 'volt, ami csöppet sem keltett csodálatot, hiszen egész napi eledele ne gyed kiló kenyérből és kis darai) sajtói állt, vagy egy tányéi makaróniból. Csupán itnnepna pon evett egy kis fölvágottat, Ruhájában,, mely eredetileg termetes ember számára készült, inkább különös madárijesztőhöz hasonlított, melynek előkelően tojásdad a feje. Csak-Csak egyedül élt, és rabszolgaként dolgozott. Napról napra ott tartózkodott bódéiában — napsütésben, viharban egyaránt. Nemegyszer bőrig • ázott, de 6 egyre csak mosolygott a járókelőkre, kezében valami vásárlásra kínált csillogó haszontalansággal. Főként a nőkre igyekezett hatni. Hej, hogy nézett rájuk azzal a nagy szemévelI Napi kiadásai nem haladták meg a két pennit az élelemért, és a négy pennit a tömegszállóban használt ágyért, ahol hozzá hasonló ágrólszakadtakkal szorongott együtt. Ez egy napra hat penni, s egy hétre három silling és hat penni. Csak-Csak kereskedett. Azt mondhatná valaki, hogy ez nem túlságosan megerőltető munka. De azt ajánlom, álljon be az ilyen kereskedésbe csak egy fél órára, s kíséreljen meg bármit is eladni a Csak-Csak limlomfából. Hiszen nem volt egyebe csillogó korál ékszereknél és cellulóz haszontalanságoknál. lelket alig lehetett látnt, az Estacad-en sétáltam végig. CsakCsak bódéját valami ócska, ola. jos vászonnal takarta le. Szájában hosszú szivar füstölgött. — Ö, Csak-Csakl — mondottam. — Dohányzunk? — Igen, — válaszolta —, s nagyon ízlik! Ittunk: Csak-Csak többet, mint bárki más. Jó kedve támadt — nem volt nehéz az olaszt jó kedvre hangolni, különösen most, amikor hónapokon keresztül vízen, kenyéren és makarónin élt. Nyilvánvalónak látszott, hogy a jókedvének különös oka van. Énekelt Jj>hr\ Galsivorthy; Esténként gyakorta láttam őt a fáradságtól elcsigázva szundikálni, de csak fél szemével aludt, mint a macska. A lelke ott maradt a bódéjában. Mindent figyelemmel kísért, de egyre csak haszontalan árujának kelendősége járt az eszében, más nem is érdekelte — sem az emberek, sem a tenger, sem a szórakozások. Számára csak a bódé létezett és benne a kereskedés. Hasonlított a zárkában ülőhöz, akinek sem öröme, sem ismerőse. — Déli származású vagyokl — mondogatta nekem a tengert nézve. — Nehéz ott az élet. Van egy leánykám, akt örülne, ha újra mellette lennék. Ott lenn, nálunk éheznek az emberek, nagyon nehéz az életünkI — Azért nagyon vágyódott haza, a napsütés és a mátkája után. Reménykedett. — Várjon csakl — mondogatta. — Majd megkeresem a szükséges pénzt ebben az évadban! Csak-Csak álhatatosságában volt némi pátosz, meg abban is, ahogy ruhája zsákszerüen, formátlanul lógott rajta. Egy esős napon, amikor élő — Hát miért nem dohányzik minden nap, maga szerencsétlen? Megerősítené, amikor éhe. zik. Megrázta a fejét: — Sokba kerül — mondta —, ez a szivar viszont filléremben sincs. Egy vörösképű angol ajándékozta nekem azzal, hogy ő nem tudja elszívni, pedig na gyon jó. Az évad vége elérkezett, és egy este, amikor alig volt húsz látogatónk, szokás szerint elmentem a kávéházba. Csupán három olaszt találtam ott. Ekkor lött be Csak-Csak. Első alkalommal láttam őt olyan helyen, ahol némi pénzt lehet költeni. Leült, és egy üveg bort rendelt. Egyszeribe élénken és vígan beszélgetni kezdett. Nevetett is hozzá. — Ha-ha! — jegyezte meg az egyik olasz. — Nézzétek CsakCsakot! Micsoda fülemüle lett belőle egyszeribei Nocsak, barátunk Csak-Csak, önts nekünk is egy kis bort, úgy látjuk utolért a szerencse! Csak-Csak odatolta elénk a palack bort, és magának másikat rendelt. és nevetett. A többi olasz vele együtt énekelt. Az egyik kö. zülük megszólalt: — Ügy látszik, Csak-Csak-nak jól ment az üzlet. Nocsak, hadd halljuk, Csak-Csak, mtt hozott a konyhára ez az évad? De Csak-Csak egyre rázta a fejét. Mindenki bőbeszédű lett, és eldicsekedett eredményeivel. Kivéve őt. Csak-Csak mosolygott, és csendben maradt. — Halljuk, Csak-Csak! — bíz. tatta egy másik. — Nem akarsz őszinte lenni? — Az én ezerhatszázamat úgysem érte el! — fitogtatta a harmadik. — Szent Habakukra! — szólalt meg Csak-Csak hirtelen — Mit szólnátok négyezerhez? De erre ml mindnyájan nevettünk. — Nono — fitymálta az egyik —, fel akar húzni bennünket! Csak-Csak ferenejóskájának zsebébe süllyesztette a kezét: — Nézzétek! — kiáltotta, és bankjegycsomagot húzott elő. Valamennyi bankjegy ezerfrankos volt. Nagyon csodálkoztunk! — Lássátok — mondta —, ilyen az, ha gondos az ember. Semmire sem költöttem, itt van minden sou-m. Most hazamegyek az én mátkámhoz. Kívánjatok hát jó utat! Még egy ideig maradtunk. Kiittunk még egy palackkal, és Csak-Csak fizetett. Másnap reggel ugyanabban a kávéházban ültem újra, amikor nagy hirtelen Csak-Csak rontott be. Odarogyott az asztalhoz két tenyerébe hajtott fejével, és a könny végigcsurgott az arcán. — Kiraboltak — jajongott —, utolsó sou-mat is elrabolták, mialatt aludtam! Ott volt a pénz a párnám alatt, rajta aludtam És most oda van az egész! A mellét verte. — Gyere, Csak-Csak — mon. dottam —, beszélj. A párnád alól vették el? De hiszen ez lehetetlen! — Lehetetlen! — nyögte. — Oda az egész! Úgy, ahogy mondom — az egész, az utolsóig! Mindaz, amit tenni tudott merő Ismételgetés volt: — Az egész pénzem! Az egész pénzem! — A rendőrségen voltál már? — kérdeztem. Igen a rendőrséget megjárta. Megpróbáltam megvigasztalni, de sikertelenül. A szegény fiá magánkívül volt. A rendőrség semmit sem tett — miért is tett volna? Ha ő lett volna Rotschild, az más. De mikor ő csak egy szegény nyomorult olasz, aki mindenét elveszítette! Csak-Csak eladta bódéját, és mindazt, ami még az előző napról nála maradt. De még ez sem bizonyult elegendőnek a vonatjegyre, hát gyalogosan vágott neki a világnak Elindult — és mind a mai napig látom, amint útnak indult szép, fekete haján a kis kalappal Mi lett vele, nem tudom, de nem is látom az Igazságos fizetséget, a kárpótlást, amelyről egyébként oly sokszor beszélnek. Fordította: MOHR GEDEON