Új Szó, 1972. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1972-10-15 / 41. szám, Vasárnapi Új Szó

/íwomorgörcs. Még rohanna tovább, gyomrára szo. U I rított kézzel, hiszen az asszony, akiről tudta, hogy az anyja, hívta: még érezte lábaiban a furcsa, elnyújtott, gátfutókéhoz hasonló mozdulatokat, de a következő pillanatban rájött, hogy álmodott. Keze a gyomrát nyomja, a görcse az valódi. Bizonyára ettől ébredt fel. Jól kezdődik a nap már megint Óvatosan a hasára fordult, nehogy felébressze a férjét. Hány óra lehet? A fölöttünk lakók még nem mocorognak, nincs még fél öt. A vizsga. Úristen. Ez kell a gyomránaki Mért van az, hogy Idegességet, örömet, fáradtságot, félelmet, mindent a gyomrában érez először? Most ébredt, máris rátört a vizsgák rémülete. A fájdalomnak egy újabb, ijesztő hullámára ara. szólva lemászott a rekamiéről. Ujjai érdes puhaságba süppedtek. A cserge. Ágyazáskor sietve dobta a fotelba, éjszaka lecsúszhatott. Pillanatra még a görcsöt is feledte, úgy megijedt A zuhanyozás perceit napról napra nyújtja. Szeretné minél hosszabban megőrizni a bőrén, a nyakán, a hátán ezt a langyos surrogást, bizsergést. Fejét köz. ben lehajtja, nem mer félnézni a zsúfolt fregolira, vagy négy napja szárazak a ruhák, merev csüggeszkedésük csupa szemrehányás. Keze már az előszobaajtó kilincsén, mikor visszatkiabál. — Szevasz! Későn jövök. Vizsgázok. — Miből? — Jókor kérdezed! Rohanok. Szevaszl — Lonci! Loncil Berakőnője kiált neki. Minek, úgy is látja: tolják befelé a papírral rakott kocsit. Mivel tudta Bözsi megfőzni a raktárost és a segédmunkást, hogy csöngetés előtt odaálljanak neki dolgozni? Biztos tudja a nyavalyás, mennyire idegesít evvel, dúl-fúl magában, míg a gépe felé tart. Hetenként szóljak neki? Végül elhíreszteli, hogy lebeszélem a munkáról. — Húszezret hoztunk most. Elég ugye? Nem kértem ki mind. Nem férnénk. Majd ha ez kész. Jó? — Persze, Bözsikém. Nagyon jó. Megkerülte a papírral eltorlaszolt átjárót, asztalfiókjába pakolta retiküljét, tízórais szatyrát, jegyzeteit, bepillantott az ablakkilincsre akasztott tükörbe, igazgatni kezdte a haját, téblábolt az asztala körül, apró mozdulatokkal foglalta le magát, mert félt, hogy szétveti a méreg. Tüntetőleg a karóráját nézte, bevárta a megszólaló csengőt, a fedübörgő gépzajt. és csak akkor hajolt le a festékes polcához. Ki hinné el neki, hogy ez a faluról jött munkásasszony naponta fél órával előbb kel, és a sző szoros értelmében minden munkát megragad, csakhogy ő legyen az elismerten legjobb, a legszorgalmasabb, a legmegbízhatóbb. Vajon, ha fordított lenne helyzetük, és Bözsi lenne a gépmester, még a gépet ís be merné indítani kezdés előtt? Tulajdonképpen még sosem tette fel magának a kérdést: milyen érzés lehet egy idősebb asszonynak nálánál fiatalabb nőt kiszolgálni. Ugrani, ha mondja, nem visszabeszélni, mert esetleg másik berakónőt kér. Ha akarná, mondhatná: lassú mozgású. Igaz, hogy szorgalmas, de a rossz nyomatokat nem veszi észre. Vagy esetleg sokat fecseg. Évekig gürcölhetne, míg ledolgozná az ilyen véleményeket. Szereti a színkeverést, a képlékeny masszában húzogatni a spachtlit, figyelni a színek egymást elnyelő, lassú csúszását. Gyerekkori rajzórák ecsetmosásainak örömét juttatja eszébe. Szerencséjére az ő gépe a legszélső, beszorítva az ablak és a fal beugrója közé. Legalább kilát, ha hátat fordit a többleknek. Erre a kilátásra most úgy gondol, ínintha egyebet is látna reménytelenül kormos házfalaknál. Mégis, jó ez, ha nem akarja egész nap a szomszédját bámulni. Oldalról Bözsire néz. Idegességére, mérgére valami szánalomféle telepszik, ahogy meglátja az asszony hangtalanul mozgó száját: Virsli ujjaival végeérhetetlenül lépeget a legyezőszerűen széthúzott papírlapok grádicsán, minden ötvenediknél felpillant, ilyen, kôr egyik ujját jelzőként bedugja a lapok közé. Naponta huszonötezret leszámolni, felstószolni. Micsoda rabszolgamunkai Népmesék póruljárt szegénylegényeinek mondhatná a gonosz varázsló: égig rakott papírhegyeket fogsz számlálni, és hiába igyekszel, sohase fogy el. aaaBHHgeöB Könözsi István felvétele EBHHHHH — Tel Mondd!! Nem volt nehéz az átállás a gyári munkára? A csodálkozó szemek elárulják, hogy Bözsi nem ér. ti a kérdést. — Azelőtt mást csináltál. Nem? — Hát... ahogy vesszük. — Istenem! Bözsikém! Mi az hogy „ahogy vesszük? Régen is nyomdában dolgoztál? — Dehogyis. — Azt kérdeztem, nem furcsa ez a vidéki munka után? Hamar rászokott a kezed? Meg a számolás? önkéntelenül hangosabban beszél, szótagolva. Azonnal abbahagyni ezt a tanárnői stílust, gondolja, itt senki sem kérdezősködik. Bözsi sem tudja mire vélni. — Mi az! Nem csinálom jól? — De... de. Ogy látszik nem értesz. Otthon a faludban mit dolgoztál? — Én? Mindent. — És? Nem hiányzik? A sokféle munka. Meg a levegő. A dombok. Dombok nem voltak? — Jaj, te! Még hegyek is. — Nahát. És most nem rossz a hegyek nélkül? — Mit képzelsz! Hogy én akkor hegyet másztam? Annyi a dolga az embernek. Rá is ér Ilyesmire! Hát nem! Ehhez nincs idege. ítéletnapig folytathat, ná, s akkor talán világos képet kapna? Pedig Bözsi biztos gondolkozik, ravasz is lehet. Felér egy honfoglalással a városba költözés. És ők megszervezték. Ki. tői hallotta, hogy berakónőnek menjen? Fantasztikus! Tizennyolc éves korában hallott ezekről a szak. mákról, noha nyomdászcsaládban nőtt fel, s akkor ez a Bözsi jött fel vidékről... Három éve mellette dolgozik, s még sose kérdezte tőle, hogyan sikerült a nyomdaiparba csöppennie. Mindegy, sógora, húga vagy az ángyikája volt a tanácsadó, ha egyszer megindul a falu, nincs megállás. Szorosan a gép mellett ül. Szabálytalan is ennyire közel ülni. Ha egy csöppet oldalt hajtja a fejét, rá a zománcburkolatra, teste átveszi a gép rezgését, mintha a saját gyomrában forognának a festékes hengerek — másodpercenként a csattanás, és kibukik a színes papír. Mozgalmas volt az a reggel: az ébredés, a fájdalom a bosszúság. A gyomra most is fáj. Harminchárom éves, és gyomorbeteg. Bár sem a kor, sem a betegség nem látszik rajta. Akárhány éves, még mindig ő itt a legszebb. Itt, a nagygépteremben. Ezt írta valaki a csapóajtón libegő kartonlapra is: NAGYGÉPTEREM. Nagyképűség. Hol van akkor a kicsi? Bözsi szól: kész a tízórai. Kis terülj asztalkám várja. Bözsi kettejük tízóraijából szeletkéket vágott, még az elrendezésre is ügyelve, a húsos katonák saépen elkülönítve a sajtosaktól, a nőnapi ajándékként kapott üvegtálakon, s mindez a nagy rakodóasztal fiókjában. Mikor mellé osztották Bözsit. a tekintély és a mindent tudás monopóliumát élvezve kezdte tanítani. Bözsi egy hét alatt rátalált a területre, ahol verhetetlen volt. Emlékszik, hogyne emlékezne az ámuldozásra, hitetlenkedésre, amivel az ő magyarázgatásait fogadta, miért is nem főz vacsorát. Kínos vallomással fölért elmondani, hogy hideget esznek, vagy étterembe mennek. Hónapokig ellenállt Bözsi hittérítő kedvének és szakadatlan sorban következő rémtörténeteinek: éttermi mérgezésekkel ijesztgette, meg falusi históriákkal a rossz gazdasszonyokról. Unta, rettenetesen unta az egészet. Végül ragyogó ötlete támadt, azóta semmi baj. Mostanában naponta megkérdi tőle: mit főzzön? A receptet másnap visszamondja, módosításokkal. Kicsit több, ezt tettem bele, kicsit leégettem azt. Bözsi pedig dicsekszik a többi berakónőnek: főzni tanítom a mesterem. Azóta tudja, hogy két kifli felszeletelése mögött is mennyi in-dulat feszülhet. Bözsi kiszolgálja, mert a mesterrel muszáj jóba lenni: kiszolgálja, mert ösztönösen ráérez, hogy evvel zavarba hozhatja: a nagyokat evő ember zsíros fölényével megmutatja, hogyan kell élt nl. .. azonkívül kiéli anyáskodó érzéseit is. Szó nélkül nyeldekelnek, mikor feltűnik a főnök. Egyetlen mozdulat elég a rakott fiókot visszatolni. Nevethelnékje támad. Mintha valami természetellenes csoda folytán a főnök szülte volna a három gyerekét, puha zsírpárnák fogják körül a derekát, ha lép, külön ring a jobb és bal oldala, de amúgy nem kövér. Izgatott lehet, amióta belépett a gépterembe, neki integet! Kezeiben lemezek, azokkal hadonászik. — Csillagocskám! Gyorsan cserélje kl a lemezeket! Máris ugrik a csavarhúzóért. A főnök mindig szépen beszél, sokat van gyerekek közt. — Valami baj van? — kérdezi. — Nem, nem. Csak ez sokkal sürgősebb. Lazítja a lemezfogó csavarokat, közben rásandít a főnök kezében zizegő lemezekre. — Oj munka? — Méghozzá kettő. — Szent isteni — Megáll a keze. — De teli a gép festékkel, biztosan más szín kell. — Nem baj. Kiszedi, csillagom. — Természetesen. De tetszik tudni, hogy ez idő. — Sürgős, nincs mit tenni. Úgy áll itt ez az ember, mintha a munkák ütemezését nem is ő, hanem a fellebbezhetetlen végzet intézné. Vajon miért nem tegnap nézett a sürgős munkák után? Vagy tegnapelőtt. Esetleg reggel, amikor még nem kevert ki őt kiló lilába játszó vöröset. — Na kérem, már kint is van. Akkor melyik a következő? — Hát, csillagom. Nekem mind a kettő kellene. — Bizonytalanul néz Ilonkára. Ilonka a főnök füle mellett elnéz a semmibe. Ilyenkor legjobb csendben várni a döntésre, régen tudja ezt. A férje tanácsát szeretné megfogadni. „Emelkedj a dolgok fölé! Nézd kívülről, akár egy kabarét." De hogyan? De hogyan? — Tessék mondani? Ez a tanrend mért árválkodik a lemez közepén? Nyolc is elférne ebből a kis méretből. — Látja, Csillagom, igaza van. De ha már a rajzoló így csinálta, mit tehetünk. Valami hulladékpapírra kinyomjuk. — Van egy tippem. Holnapig meg lehet csinálni. Tessék mondani a rajzolónak, tegyen annyit a lemezre, amennyit csak tud. Micsoda munka ez! Nem is értem? Igy sokkal többe kerül. Nem? — Csillagom! — A főnök hangja a megtalált fölény birtokában egyszerre nyomatékos és elnéző. — Mit érdekli? Fizessenek a gazdagoki